Azon töprengek egy ideje, hogy mennyit változik az ember három évtized alatt?

Szerintem nagyon sokat. Különösen akkor, ha abban a három évtizedben az ifjúból férfi lesz. Az osztrák seregek ellen rohamot vezénylő Görgei Artúr öregkorában kertjének gyümölcsével kedveskedett I. Ferenc Józsefnek. Az alföldi házakban a kiegyezés után Kossuth és az uralkodó képe egymás mellett függött a falon. 1956 népe eltűnt, megfogyatkozott, és Nagy Imre temetésén maga a forradalom már csak hivatkozás, nem is lehet aktuálpolitikai alap. Sorolhatnánk vég nélkül.

Csak egy valaki nem változhat. Vlagyi­mir Putyin. Ő örökre KGB-s és kommunista a nyugati és magyarországi liberálisok számára. Észrevettük-e, hogy az elmúlt két hétben kommunista múltját éppen azok szajkózták, akik – nem mellesleg – maguk is nyakig gázoltak annak idején az MSZMP-ben? Hogy Putyint a legritkábban emlegette orosz nacionalistaként és birodalmi vezérként a balliberális tájékoztatás? Azért tettek így, mert a magyar emberek hagyományos oroszellenességére apelláltak, és nyilván úgy gondolták, hogy erős kezű vezetőként, a világ egyik legbefolyásosabb politikusaként még vonzó is lehet a magyar közönség számára. Marad az ösztönvilág a Népszavában, Indexen: néha-néha úgy éreztem, hogy a mi vértesszőlősi Sámuelünket is valami szláv előember bunkózhatta le hátulról, olyan régiek az orosz bűnök itt, a Kárpát-medencében.

De nézzünk csak a naptárra: 2015-öt írunk.

Harminc év telt el Putyin és a mi életünkben. Az egykoron Drezdába telepített apparatcsik (mert bizony, az volt) mára az új Oroszország és a világ egyik legfontosabb vezetője. A szapora beszédű, lángoló Orbán Viktort harmadszorra választotta meg az ország, ráadásul kétszer kétharmados többséggel. A Szovjetunió nevű ország már nyomaiban sem létezik többé. A Magyar Népköztársaság is már csak Bolgár György szívében él tovább. Hát akkor? Megtagadjuk a változás, az örök átalakulás jogát, azt, hogy a magból fa sarjadjon, a csecsemőből felnőtt, a fiatalemberből államférfi, a diktatúrából félelem nélküli ország váljék? Teljességgel lehetetlen, hogy a felelősen gondolkodó politikus körbenéz a romokon, és arra gondol, hogy elsősorban és feltétel nélkül a hazáját kellene szolgálnia? Ha ez bűn, akkor Putyin bűnös. És mindenki, aki a népére, nemzetére gondol, mindenki, aki a világ legnagyobb hatalmasságainak is hadat üzen, ha szükséges.

Könnyebb lett volna Putyinnak folytatni a jelcini időszakot: beleolvadhatott volna a többi oligarcha közé. Akiknek akkoriban sem Oroszország, sem a szenvedő, éhező nép, semmi sem volt szent. Élvezhette volna Vlagyimir Putyin élete végéig a helyzetéből fakadó előnyöket, de alighanem körülnézett Oroszországban, és amit látott, arra azt mondta: ebből elég, megváltoztatunk itt mindent.

Kit idézzünk még, hogy Putyin kommunista hírét végleg eloszlassuk? Idézzük mondjuk Szolzsenyicint, aki alighanem a legtöbbet tudott a kommunizmus természetrajzáról. Nos, a nagy író és gondolkodó, akinek antikommunista alapvetését sokan szó szerint idézik, és bejárta a Facebookot éppen úgy, mint a nemzeti sajtót, a kommunista Gorbacsovhoz és a „demokratikus” Jelcinhez képest nevezte jobbnak Vlagyimir Putyint. Szolzsenyicinnek azt a véleményét, hogy Ukrajna megbecsteleníti az orosz kultúrát és nyelvet, és hogy nem szabadna NATO-hadgyakorlatokat engedélyeznie a területén, már csak félve idézzük, mert a végén még Szolzsenyicint is lekommunistázzák a nyugati és magyarországi trockista-liberális-anarcho-szindikalista-globalisták vagy kik.

2015-ben tehát nemcsak korszerűtlen, teljességgel értelmetlen is kommunistázni Putyint. Ő ugyanis nacionalista, patrióta, tekintélyelvű, bármi, de kommunista – éppen nem. Viszont az orosz elnöknek a puszta léte is bosszantja a nyugati baloldali értelmiséget, hiszen ők titkon még akkor is hittek az eszmében, amikor a Szovjetunió már felbomlott (a gyakorlatában persze nem, hiszen egy percig sem látták a létező szocializmust). És a nevezettek nem szimplán kommunisták voltak, mint a Május 1. Termelőszövetkezet párttitkára, hanem a létező legszélsőségesebb eszmék ejtették foglyul őket. Bálványozták Trockijt, tapsoltak Maónak, idézgették Pol Potot, és igen, legitimizálták a kádári államhatalmat a nyugati világban. Most Putyint gyűlölik nyugaton és itthon. Mert mindenkit gyűlölni kell, aki a saját hagyományai alapján kívánja kormányozni a hazáját.

Oroszországot mindenekelőtt érteni kellene, nem pedig vádolni. Az alapvetések sorában az első, hogy a kontinensnyi országot mindig is központból kiadott rendeletekkel irányították, a demokratikus disputa, a „decentralizáció” teljesen értelmezhetetlen arrafelé. Illetve, a 90-es évek általános hanyatlásában pontosan megmutatkozott, hogyan fest a régi-új Oroszországnak a liberális öltözet: mint tehénen a gatya.

Amikor az egyébként jeles történész, Anne Applebaum autokratának, illegitim vezetőnek, a helyi kleptokrácia irányítójának nevezi az orosz elnököt, tanúbizonyságát adja, hogy a nyugati értelmiség még akkor sem érti Oroszországot, ha sokat olvasott róla. Mert képzeljük csak el egy pillanatra az orosz nézőpontot! A birodalom széthullik, a NATO karéjban körbeveszi a maradékot, rakétákat telepítene a nyugati határvidékre. A szorosan és tágabban vett karéjban mindenfelé barátságtalan, de legalábbis ellenérdekelt országok sorakoznak: a balti államok, Ukrajna, Lengyelország. Románia. Orosz­ellenességük nem pusztán történelmi eredetű, de jelenkori igazodásuknak is alapja. Szerintük Moszkvának semmiben nem lehet igaza, az oroszok nem védhetik meg kisebbségeiket, nem vállalkozhatnak úgy külföldön, ahogyan a nyugati partnerek (talán nem véletlen, hogy a felsorolt országokban a kormányváltások ellenére is szilárd az atlantista vonal).

Szóval, ott van Oroszország, hatalmas emberanyagával, különös identitásával, amelyben a szovjet múlt nosztalgiája sokkal erősebb, mint a távoli cári múlt. És akkor jön Putyin, aki megérti ezt. Nem tünteti el a lopást, hiszen nem is lehet, hanem felügyeli. Államosítani kezd, magához ragadja a földgáz-és olajügyeket, ezzel egy időben behódolásra kényszeríti az oligarchákat. Teret enged a nosztalgiának, de nem kommunista diktátorként kormányoz. Anne Applebaum talán meg sem érti, mert soha nem élt diktatúrában, de a diktátor – többek között – azért diktátor, mert szabad választáson soha nem meri megmérettetni magát. Nos Vlagyimir Putyinnak és pártjának nincs szüksége csalásra, mert így is, úgy is elképesztő fölénnyel nyeri az egymást követő választásokat. Amikor pedig Applebaum a sajtószabadságot kéri számon („lehet újságod Moszkvában, csak mindig figyelj oda, hogy ne olvassák túl sokan”) elfedi az igazságot: valójában lehet újságod Moszkvában, de ha nincs rá igény, nem olvassák túl sokan. Egyszerűen erről van szó.

Oroszországnak Putyinra van igénye. Oroszországban nincsen diktatúra. Oroszország semmivel nem veszélyesebb a világra, vagy éppen annyira veszélyes, mint a többi jelenkorú birodalom: a minden évtizedben embermilliókat meggyilkoló Egyesült Államok, vagy a csendben lopakodó Kína, amely hamarosan nagyobbat haraphat a tisztelt nyugati értelmiség hátsójába, mint most gondolnák.

Szép remények. De legalább tényeken alapulnak, nem képzelgéseken.

Szentesi Zöldi László