„Reggel a tíz olasz, aki a gyilkosságra parancsot / Nyert, közeledve előállt éles tőrrel a kezében…/ Tör be az ifjú had, és zúdulva csörömpöl a fegyver. /Majd félelmetes arccal törnek rá a barátra. / Karddal szúrják át, lelökik, döfködve a keblét…” (Christian Schesaeus: Ruinae Pannonicae Libri Quator. Wittenberg. 1571. – Tóth István fordítása)

1551. december 16-áról 17-ére virradó éjjel Erdélyben, alvinci kastélyában meggyilkolták Fráter Györgyöt, a magyar történelem legnagyobb politikai lángelméjét. A római anyaszentegyház bíborosát, Erdély vajdáját és kincstartóját, váradi püspököt. A véres tettet megelőző éjjel – egy erdélyi szász naplóíró, Veit Goilel szerint – rémítő vihar dühöngött, s mi az évszakra nézve meglepő volt, sűrű záporfellegek, nagy villámlás és mennydörgés között vonultak el Alvinc fölött, 17-én pedig reggeltő estig szivárvány volt az égen.

Esztergom prímás-érsekének, a „váradi szolgá”-nak (Ferdinánd királyhoz írott leveleit így írja alá: „servitor Waradinus”(1551. dec. 6.), másnap: „Frater Georgius episcopus Waradiensis. Servitor Waradiensis.”) halálát legmegrázóbban Bethlen Farkas adja elő „Erdély történetében”:

„December havában Castaldo császári hadvezér a terv végrehajtását az olasz Sforza Pallavicinire (…) és Andrea Lopezre bízta. Maguk mellé vettek négy spanyolt és halk léptekkel behatoltak a Barát szálláshelyére. Elsőnek (…) Marco Antonio Ferrarit, Castaldo íródeákját bocsátották be (…) Jelezte, hogy Castaldótól hozott levelet, amelyet a vezér Ferdinánd királyhoz szándékszik küldeni, kérve, hogy aláírásával szíveskedjék megerősíteni azt. György barát nem lévén tudatában semmi álnokságnak, tüstént megragadta a tollat… Ekkor Ferrari kivonta a tőrt (…) Ez megrémülve a váratlan támadástól, segítségül hívta Boldog Szűz Máriát, s hatalmas erővel megragadta Ferrarit, és az asztal legtávolabbi ülőhelyére dobta. Pallavicini (…) mikor meghallotta a zajt, berohant, kardot rántott, és fejét egészen az agyig kettévágta. Mivel még mindig nem terült el, Campeggio tőrös botjával átszúrta, így ölve meg a barátot, aki utolsó szavával azt ismételgette: Testvérek, mit követtem el, mit vétettem?” (Istvánffy arról is tud, hogy a barát jobb fülét, mely teljesen szőrös volt, Juan Mercado spanyol zsoldos levágta, s hogy nyilvánvaló legyen a tett végrehajtatott, váltott lovakon Bécsbe, innen Prágába vitte Ferdinánd királynak.)

A vértől elborított holtteste több mint két hónapig hevert eltemetetlenül annak a hálószobának előterében, amelyben megölték. Csak március hónap elején zárták be „egy hitvány koporsóba, és vitték a fehérvári kollégium papjai Gyulafehérvárra, a nagyobb templomba”. 1552. február 25-én temették el a székesegyházban, ami testéből megmaradt. Nevét nem vésték fel sírkövére, csak ezt a mondatot: MORIENDUM EST OMNIBUS (Mindenki halandó).

A bíboros hátrahagyott vagyonát 300 ezer aranyra becsülték. Bethlen Farkas ennek a vagyonnak egyedül azt a részét amely Szamosújváron volt, többre teszi 250 ezer magyar forintnál, melyhez még hozzáad 872 font nyersaranyat, 2387 font nyersezüstöt, húsz nagyobb aranykupacot, erdélyi bányákból kitermelt, folyók iszapjából kinyert aranyrudat, melyek állítólag 17 fontosak voltak. Valamint egy tömegbe olvasztott 466 font ezüstöt. Négyezer Lysimachos aranypénzt, melyeknek mindegyike 4 magyar aranyat ért. Volt még több különféle, igen nagy aranyedény, kelyhek, tányérok, nyakláncok, gyűrűk, lábmosók, és 24 mosdásra használt tál.

A berendezés is királyi fényűzésről árulkodott a szamosújvári olaszbástyás erődben. Remek, udvarhoz illő szobrok, szőnyegek, takarók, nagyszámú külföldi bunda, 300 nemes vérű trákiai ló, hihetetlen költséggel felszerelve, szügyboglárok, nyergek, fegyverek, és egyebek. Ezenkívül nemesebb fajtájú kancák ménese.

Később vizsgálatot rendeltek el. Kiderült, hogy Karasith János hét más nemessel, kevéssel a Barát halála előtt 200 ezüsttel tele zsákot dugott el Szamosújváron. Cronatus Ferenc azt vallotta, hogy több volt ott 150 ezer forintnál, és hogy Diák Péternek annyi arany és ezüst forgott a kezén, hogy Ferdinánd abból egész seregét kifizethette volna. A vizsgálat azt is kiderítette, hogy Alvincen 11 858 arany, egy aranykígyó tele Lysimachos arannyal, ezenkívül még 248 Lysimachos arany, 200 török arany, nagy értékű gyűrűk, keresztek és egyéb drágaságok voltak egy ládában, melynek hollétét csak a bíboros, váradi püspök tudta. De Andres López de Llanos kapitány, kit Castaldo a kastély őrizetére rendelt volt, azt felkutatta s meglopta, hogy benne később csak 6000 forintnyi értéket találtak. Fráter György húgának tanúsága szerint Váradról egy éjszaka pénzzel teli ládákat vittek el egy hatosfogatú szekéren. A kincsek eltűnését mi sem bizonyítja jobban – írja Horváth Mihály a váradi püspök életrajzában -, hogy az üres zsebbel jött Giovanni Battista Castaldo császári hadvezér két év múlva Erdélyből távozván összeharácsolt vagyonát ötven társzekéren szállíttatta el Nagyszebenből. A zsoldosvezér emlékérmet veretett a maga képmásával, és ezt vésette rá: Transylvania capta. A meghódított Erdély.

Izabella királyné nyíltan örült a váradi püspök halálának. A hír vétele után egyenesen visszataszító levelet írt Castaldónak, amelyben a megölt kincstárából néhai férje és fia állítólagos tulajdonait is kéri. Mikor pedig titkára elébe terjesztette ezt a levelet aláírás végett, kitört belőle a fúria feneketlen gyűlölete, s neve után még ezeket írta oda sajátkezűleg: „Ha semmi egyebet nem kaphatunk, legalább szent ereklyéket küldjön, azon foltos bundából (di quella pellicea repezzata, melyben ti. megöletett) vagy lábának körmeiből, melyet többször elénkbe tartott, hogy megcsókoljuk, s Istennek hála, hogy pápává nem lett”.

Egyébként Matthias Miles szász krónikás feljegyzése szerint ő maga is el akarta tétetni láb alól: „A királyné egy jó barátja este rá lőtt a kandalló előtt álló barátra, úgy, hogy golyója elvitt egy darabkát a füléből…”

Válságos idők voltak a XVI. század első évtizedei. Mohácsnál csatát vesztettünk. Elesett a fiatal király, s az ország itt maradt irányítás és vezető eszmény nélkül. A politikai végletek vad hajszája közepette megjelenik a váradi püspök reneszánsz alakja, Niccolo Machiavelli késői kortársa, a magyar históriának egyik legrejtélyesebb alakja. Politikájának szálait mindmáig nem sikerült kibogozni. Kér, ígér, követel, támad, védekezik, szerződik, elárul. Látszólag terv nélkül a legellentétesebb szövésű politikai koncepciókat követi egy időben. Kortársai hol önző könyökembernek, hol védencei idealista gyámjának nézik. Ma behívja a német csapatokat városai védelmére, holnap ugyanezen városokat a töröknek adja át. Egyik pillanatban vajda, a másikban püspök, a harmadikban diplomata, aztán meg katona. S amikor a kutató történész egész élete művét áttekinti, akkor látja csupán, hogy valósággal pointillista remekmű ez az életpálya, amelynek egyetlen vezető eszméje az: bármi áron, bárki segítségével megmenteni egy pusztuló országot. Támadások, rágalmak, orgyilkos kísérletek, vesztegetés és ígéretek erről az útról le nem téríthetik.

Óvatosan halad előre s pontosan iparkodik a mérleg nyelvét a maga kezében megtartani.

Talán az örökös belső bizonytalanság magyarázza – írja a korszak nagy kutatója Barta Gábor -, miért lett az amúgy is zárkózott, mogorva ember szinte közgyűlöletnek örvendő, erőszakos zsarnok. Talán a minden helyzetben való megfelelés kényszerre hozhatta ki belőle a sokarcúságot. Azokat a jeleneteket, mikor sűrű könnycseppeket hullatva, könyörög Izabellának, ez a politizálásban megöregedett kérges szívű ember, hogy tartsa meg bizalmában. Máskor meg szerzetesi fogadalmáról megfeledkezve táncra perdül a királynéval.

A bécsi császári levéltárból került elő 1876 körül, Ferdinánd egyik Erdélyben tartózkodó ügynökének jelentése: „Szent György ünnepe táján Fráter György püspöki ebédre hívta meg leányai egész seregével János özvegyét, Izabellát. Miután az étvágy kielégíttetett (…) zajtól hangzik az udvar.” Ezután előadja, hogy zenészek dudásokból és cigány hegedűsökből állottak, majd így folytatja: „Miután az előjátékok bevégeztettek s Bacchus szarvakat öltött, nehogy a vendégsereg hiányos maradjon, előlép Fráter György magával a királynéval.

Csodálják valamennyien a királyné és Fráter György finom táncait (elegantissimas saltationes), kevesen hitték, hogy Fráter György az erények e nemében is annyira kitűnik, de véghetetlen az Isten kegyelme.”

A kardinális erkölcsére vonatkozólag nem tudjuk, hihetünk-e Pálcán Tamás budai kisbírónak, aki azt állította, hogy Fráter el akarta „a vínasszonyt”, Izabellát csábítani. Bornemissza Péter írja az Ördögi kisírtetekben: „Kéncstartóról, Fráter Györgyről hallottam, hogy néha az udvarbíró az mies (míves, munkás) leányzókból bevitt nekie.”

Írtuk az imént, hogy sírva könyörgött Izabellának, mondván, hogy javát akarja. Képmutatás volt ez? Őszinte szerepjátszás talán? Ha az ilyesfajta játék nem segített, jött a felzaklatott idegrendszer rövidzárlata a nekivadult düh. Egy váradi egyházfit, ki „egy szobrot imádó” nőt arcul ütött, a barát megégettetett. A nagybányaiakat vallási és politikai okokból súlyosan megbüntette. Az 1547-ben mérgezés által elhunyt Batthyány Orbánnak, Izabella korábbi tanácsosának és bizalmasának, a reformáció nagy pártfogójának holttestét a gyulafehérvári székesegyház sírboltjából kivetette és ganéjba temettette el. Protestáns papokat bezáratott. Szegedi Kis Istvánt (1554-től református püspök) Csanádról kiverette és mindenétől megfosztotta. 1550-ben, Szent Mártonban megégettetett egy embert.

Mágócsy Gáspár főnemes (1554-től Gyula várának kapitánya) mondotta Bornemiszsza püspöknek, hogy a protestánsok üldözése hiábavaló, mert sok pénzbe kerül, nem is jogos, mert a pápista papok okai minden bajnak „akik birkatolvajok, éjjel-nappal kurválkodnak, és így mennek magyarul mondva brembelézni és misézni, bolondoskodni az oltárhoz.”

Főpapsága alatt a reformáció nem képes gyökeret verni Váradon. De egyházmegyéjében és körös-körül vaskeze dacára „diadalmasan lobog az evangélium világossága” – írja egy protestáns egyháztörténész valahol.

Erdődön 1545-ben megtartják az első lutheránus zsinatot. Tordán, Erdélyben, 1550-ben kimondja az országgyűlés, hogy „ki-ki az Istentől nekiadott hitben maradjon”. A bíboros szellemi nagyságának elismerése volt az is, hogy hagyták magukat azok is vezettetni, akik őt különben nem szerették.

Az egykorú Tinódi is dicséri: „Vajh mely csodálatos vala bölcsessége, / Ő minden dolgában, nagy esze, elméje!” Forgách Ferenc történetíró, aki gyermek volt még György barát meggyilkolása idején, azt jegyezte fel, hogy az elkövetkező súlyos időkben a közvélemény elégtételt szolgáltatott neki. Példaként emlegették 1551 évi harcát a török ellen, és keseregtek hiánya miatt: „annak az egyedülálló férfiúnak bátorsága és segítsége után sóvárogtak”.

„Bennünk, magyarokban ma is él az a régóta belénk gyökerezett tulajdonság – írja egyik levelében György barát -, hogy senki hatalmát nem akarjuk elviselni, s inkább valamenynyien elpusztulunk. Pedig ha épségben fenn akarunk maradni, ezt feltétlenül ki kell irtanunk magunkból”.

Ha a nemzet élni akart, áldozattal kellett megvásárolnia azt a lehetőséget, hogy maga intézhesse sorsát. Meg kellett alkudnia, hogy ne legyen kénytelen egészen megadni magát, és ezzel mindent elveszteni. E korszak magyar politikájának vizsgálatánál már azért sem lehet hintapolitikáról beszélni, mert a Habsburg király maga is állandóan a szultán kegyét kereste. Hol fegyvert fogott az ország megszerzésére, hol a portán jelentkezett, mint versenytárs. Micsoda rugalmasság kellett ahhoz, mindegyikkel a maga nyelvén beszélni, mindig a pillanatnyi helyzet alakulása szerint. Emberfeletti feladat, különösen, ha valaki egyedül vállalja s nem áll mögötte az egységes nemzet. A barát is rövidesen rájött, hogy enélkül minden erőfeszítés hiábavaló. A sors nem így akarta. A nemzeti egység álom maradt, s helyette három részre törött az ország. Mégsem adta fel a küzdelmet.

Egy lélekben meghasadt nemzettel, háromfelé törött országgal – egyedül! Harca azért olyan heroikus, olyan démoni és reménytelen, mert a maga erejével akarta pótolni mindazt, ami a nemzetből hiányzott. Az óriás körül ágáló percemberkék nem értették meg, talán nem is látták a célt. „Mindenkinek meg kell halnia” – ezt írták a lángeszű hazafi, Fráter György sírkövére. De a nemzet élni akart és fiai századokon át többször felvették az újra meg újra elejtett zászlót.