Közös megoldások keresése és érdemi viták helyett migránsügyben az európai médiában is csak a szokásos árokásás és a helyzetet a törvények betartásával kezelni próbáló hazánk lejáratása folyik – mindezt a német Bild Zeitung Orbán Viktorral szeptember közepén készített interjúja érzékelteti talán a legjobban: az újságíró minden riporteri etikát felrúgva faggatta a miniszterelnököt.

Már néhány hete is megmosolyogtató volt a 444 nevű hírportál hosszadalmas cikke, amely azt taglalta, nem az a baj, hogy jönnek a bevándorlók, hanem az, hogy nem akarnak itt maradni, hiszen a szerző szerint nagyjából két részre lehet osztani a migránsokat: képzett, diplomás szakemberekre és kevésbé képzett, de munkavágytól túlhajtott fiatalokra – hogy az előbbiek miért hasznosak számunkra, azt nem kell külön taglalni, azonban mint az írásból megtudjuk, az utóbbiakban van az ország gazdasági fellendülésének kulcsa, hiszen olcsó, ámde szorgalmas munkaerőről van szó, ráadásul az újonnan érkezett bevándorlók sokkal könnyebben integrálhatóak, mint a több generáció óta velünk élő kisebbségek. A poszt megjelenése óta lefolyt némi víz a Dunán, láttuk, ahogyan például Röszkénél az értelmiségiek milyen remek diplomáciai érzékkel rendelkeznek, és már a határ átlépése előtt is kinyilvánították, hogy szentírásként ragaszkodnak a törvényeinkhez. Azt gondolhatnánk normális esetben, hogy az említett cikk jegyzője biztosan a kezébe temeti az arcát, és ír a főszerkesztőnek, hogy törölje a bejegyzést, mégse legyen utólag közröhej tárgya, de természetesen nem ezt teszi. A múlt héten új cikkel jelentkezett, még kattintásvadászabb címmel: „Egyetlen ábrán, hogy miért kell azonnal beengedni Magyarországra minden menekültet, aztán könyörögni, hogy maradjanak is itt.” Ezúttal az újságíró azzal érvelt a bevándorlás mellett, hogy Magyarországon a népességfogyás Európán belül is kifejezetten drasztikus, mindennek megállítására pedig a legkézenfekvőbb eszköz, ha minél nagyobb számban telepítünk be migránsokat. A szerző Facebook-profilképén egyébként az arcát egy Jézust ábrázoló festményre photoshopolva láthatjuk, egy korábbi borítóképén pedig a megfeszített Krisztus szerepel, aki előtt az újságíró széles vigyorral ugrál. A kommentek között egyébként a műhöz mintegy hangulati aláfestésnek még hozzáfűzte, hogy „Sorry For Party Rocking”, utalva az LMFAO nevű együttes híres bulislágerére. Ezeket az apró adalékokat csak azért fűzzük hozzá, hogy érzékeltessük, mennyire aggódhat az Európa alapját képező kereszténység esetleges jövőbeli térvesztése miatt.

A 444-ről egyébként tudvalevő, hogy olvasottságát elsősorban annak köszönheti, hogy minden korábbi bulváros hírportálnál erőteljesebben igyekezte provokálni az olvasókat, éppen ezért kár is háborogni rajtuk, hiszen pontosan ez a céljuk. Mára viszont szerencsére kiderült, bármennyire is szeretnék, nem lehet az országot teljesen hülyének nézni, utóbbi cikk esetében ugyanis a kommentelők döntő többsége egy emberként esett neki az írójának, noha pár hónapja mindez elképzelhetetlen lett volna, az oldal a balliberális érzelmű internetezők törzshelye volt, és a hozzászólók szinte kivétel nélkül tapsoltak minden kormányellenes poszt esetében. Az sokkal inkább megdöbbentőbb, hogy Európában nemzetközi szinten ez a fajta hülyének nézés mennyivel nagyobb léptékben zajlik, mint ebben az egyre erőtlenebbé, erőltetettebbé és pont ezáltal lényegtelenebbé váló magyar politikai szegmensben.

Azt 2010-es választások óta megszokhattuk, hogy a nyugati sajtó felváltva támadja a kormányt, a menekültváltság hatására azonban mindez a korábbiaknál is nagyobb léptéket öltött, ahogyan Orbán Viktor megfogalmazta a német Die Welt nevű újság azon kérdésére, hogyan fogadta Werner Faymann osztrák kancellár bírálatát: „az európai baloldalon egyszerű munkamegosztás működik: valakinek minden nap támadni kell a magyar miniszterelnököt. Én értem ezt a logikát. Egyik nap a román szidalmaz, másik nap a svéd, aztán az osztrák.” A szintén német Bild Zeitung azonban a korábbi támadásokat is megfejelte, és az íratlan sajtóetikai szabályokat messze átlépő interjút készítettek a miniszterelnökkel, ügyelve arra, hogy a kérdésekre szinte lehetetlen legyen jó választ adni, így a politikus képtelen legyen magát pozitív színben feltüntetni. Az újságíró amolyan Kálmán Olgá-san őrizte az álnaivságot, azt a látszatot keltve, mintha fogalma sem lenne az európai jogszabályokról és a menekültáradat esetleges későbbi drámai, tragikus hatásairól.

Az interjú készítője belecsap a lecsóba, és rögtön azzal a kérdéssel indít, hogy mit érzett Orbán, amikor az újságokban látta a halott kisfiú fényképét Kósz strandján. Rögtön koncepcióba helyez, kijelöli a beszélgetés medrét: egyrészt azt az érzetet kelti, hogy a migránsok általánosságban áldozatok, akiket segíteni kell, különben hasonló fényképek ezreivel találkozhatunk majd, másrészt egy ilyen felütés után máris nehezebb és kényelmetlenebb arról az estleges későbbi kulturális, civilizációs katasztrófáról beszélni, amit az egyelőre megállíthatatlannak tűnő bevándorlás eredményezhet, hát még a megnövekedett terrorveszélyről – a halott kisfiú képe önkéntelenül is belengi a későbbi beszélgetést, és ha a kormányfő ezután nem a határtalan befogadás mellett tör lándzsát, akkor nyilvánvalóan nincs szíve. A kérdés pikantériája egyébként, hogy bár a híresztelések ellenére a szatirikus, liberális Charlie Hebdo lap nem az említett gyermeken viccelődő karikatúrával a címlapon jelent meg, de a hátoldalukon azért leközölték a visszautasított alkotások között – ügyes trükk, hiszen a magazin bár ezzel megoldással hivatalosan elhatárolódik az ízléstelen műtől, azért mégis leközli, hadd röhögjenek az olvasók a habokba fúlt gyermeken. Orbán azonban jó érzékkel kezeli a kérdést, válaszul elmondja, hogy megrázó élmény volt látni a képet, hiszen minden elvesztett emberélet egy tragédiával ér fel, aztán az újságíró szándékát érezve megpróbálja a beszélgetést a realitások talajára terelni, és hozzáteszi, a szülőkre is gondolva, hogy tudatosítani kell a menekültekkel, ha elindulnak egy Szíria területén kívül fekvő biztonságos menekülttáborból, azzal kockáztatják saját és gyermekeik életét, mi, magyarok és európaiak pedig nem tudjuk az Európa felé vezető úton leselkedő veszélyeket magunkra vállalni, ezért lenne jobb, ha nem jönnének ide.

A riporter azonban nem tágít, és azzal folytatja: „együtt érez a menekültekkel?” A sajtóetika egyik első számú szabálya interjú esetében, hogy az alanynak megadjuk a lehetőséget arra, hogy önmagáról hiteles és valós képet alakítson ki, egy ilyen kérésre azonban lehetetlen a jelenlegi szituációban – amikor egyik oldalon ott van a halott kisfiú említett képe, a másikon pedig a röszkei felfordulás – jó választ adni, hiszen ha igennel felel, rögtön felmerülhet a kérdés, miért akadályozza a bevándorlást és miért ellenzi a kvótarendszert. Orbán biztosítja együttérzéséről az újságírót, azonban megemlíti, az együttérzés önmagában nem elég, cselekedni kell. Az interjú innen egyre abszurdabb irányba torkollik, a Bild munkatársa felidézi, hogy a miniszterelnök korábban kijelentette, a menekültválság német probléma, majd elkötelezett pártállását a legkevésbé sem takarva érdeklődik, miben hibázik Angela Merkel kancellár – mondanunk sem kell, nálunk a baloldali sajtó ennél jóval árnyaltabb kormányszimpátiát feltételező kérdés esetében is rögtön rásüt az újságíróra egy „fideszbérenchez” hasonló jelzőt. A helyzet abszurditását azonban Orbán is érzi, ezért a labdát szellemesen és ironizálva lecsapva azt feleli, a német kancellár mindig mindent jól csinál, ez a magyar alkotmány első paragrafusa, ezt követően pedig emlékezetet: az, hogy a migránsok kitörtek a szállásokból és rendőröket támadtak, elutasítva az európai jog által előírt regisztrációt, éppen annak a német döntésnek köszönhető, amely beengedi a bevándorlókat Németországba – csak a német kormány később bejelentette, hogy az EU-szabályokat átmenetileg hatályon kívül helyezi, ami az említett felfordulást okozta nálunk.

A beszélgetés ezen pontján dobja be az újságíró a Kálmán Olgá-s álnaiv kártyát, és – kisebb hazaárulást elkövetve – a migránsokat az egykori NDK-s polgárokkal hasonlítja össze, akik 1989-ben a vasfüggöny leomlása után gond nélkül utazhattak át Ausztriába, majd megkérdezi, hogy ez ma miért nem lehetséges. Feltételezve, hogy a Bild magazin nem a legfiatalabb gyakornokukat kérte fel az interjúra, a kérdező nyilvánvalóan maga is jól tudja, hogy bár valószínűleg a legnagyobb örömmel utaztattuk volna tovább a menekülteket Nyugatra, elkerülve a Keleti pályaudvar amortizálódását, a dublini szerződés értelmében nem tehettük meg, hiszen kötelességünk regisztrálni a migránsokat, akik ezt azonban minden igyekezetükkel próbálják elkerülni. Emellett a riporter azt a benyomást kelti, mintha külön magyarázatra szorulna, hogy egykori NDK-s honfitársai a szocializmus minden szándéka ellenére is ugyanebből az európai kultúrából származnak, ellentétben például a teljesen más vallással és szokásokkal rendelkező szíriai migránsokkal. Orbán sajnos a kelleténél tömörebben és rövidebben, de mindezt el is magyarázza az újságírónak, aki erre még alantasabb kérdéssel támad, arról érdeklődve, hogy a miniszterelnök miként érzi magát Európa fő gazfickójaként, illetve továbbra is szembe akar-e helyezkedni a kontinens maradékával – ismét álnaivitásról van szó, mert bár az európai sajtó, ahogyan Orbán is megjegyezte, valóban felváltva támadja Magyarországot és a miniszterelnököt, mindezek alapján ténylegesen kialakulhat csak a médiából tájékozódva az a kép, hogy a kormányfő a kontinens közellensége, de ha a konzervatív lapokat és politikusok nyilatkozatait is meghalljuk, megnézzük Orbán Facebook-oldalán a külföldiek kommentjeit és az ellene irányuló híroldalakon a hozzászólásokat, akkor a helyzet máris sokkal árnyaltabb: sokan egyenesen Európa megmentőjét látják a miniszterelnökünkben, és köszönetet mondanak neki, hogy megvédi a többi országot a mértéktelen bevándorlástól. A politikus azonban megőrzi a higgadtságát, és emlékezteti a riportert, hogy pontosan a törvények szerint járunk el, a kialakult helyzet felelőseit elsősorban a hamis ígéretekkel kecsegtető embercsempészek és a szintén hamisan, korlátlan befogadást és terített asztalt ígérő politikusok között kell keresni.

Az újságíró ezután arról érdeklődik, hogy látta-e személyesen a Keleti pályaudvaron tapasztalható nyomort, mire Orbán hibázik, legalábbis ha az őszinteséget annak lehet nevezni, mert bevallja, járt arra, de nem ment be. A riporter ezt a labdát nem csapja le, helyette a lehető legostobább módon folytatja a beszélgetést és megkérdezi: vajon lehetséges lenne-e egy olyan szelfi készítése hazánkban a menekültekkel, amilyet Merkel kancellár épp nemrég készített egy berlini szálláson, mintha Európa összetartó erejét már nem is a közös múltban, a keresztény hagyományokban, hanem a legnevetségesebb huszonegyedik századi szokásban, a szelfikben kellene keresni. A miniszterelnök a kérdés abszurditását érzékelve azt feleli kellő iróniával, hogy a politikáját nem egy fotó időhorizontjával méri.

Miután az újságíró valószínűleg hirtelen belátta, hogy ehhez hasonló ostoba húzásokkal valószínűleg nem megy sokra, visszatér a kaptafához, és a beszélgetés elején bevetett eszközökhöz nyúl vissza: ,,Ön befogadna egy menekült családot?” Itt jegyezzük meg, hogy a különböző előítéleteket, például a homofóbiát a szociológiában különböző skálákon szokás mérni. Például megkérdezik, hogy zavarna-e, ha az utcánkban egy meleg férfi lakna, zavarna-e, ha valamelyik kollégánk meleg lenne, zavarna-e, ha a szomszédunk meleg lenne és végezetül: zavarna-e, ha valamelyik családtagunk meleg lenne. Esetünkben a riporter rögtön belevág a közepébe, liberális újságról van szó, csak a maximális tolerancia fogadható el, szinte meglepő, hogy az riporter nem rögtön afelől érdeklődik, Orbán elszállásolna-e hetekig-hónapokig a hitvesi ágyon egy menekültet. A kormányfő ügyesen kitér az ócska húzás elől, elmondja, hogy igen, befogadna, ha az a menekülteknél nem bátorításként hatna, hogy jöjjenek hozzánk, Európába, ma ez viszont ez nem lenne tanácsos. Hozzáfűzi: a felesége és gyermekei elkötelezetten lépnek fel, segítenek.

A hosszas előjáték és kóstolgatás után az interjú csodák csodájára konstruktív irányt vesz, a riporter releváns és érdemi kérdésekre tér át, olyanokra, amelyekre valóban releváns és érdemi válaszokat is lehet adni, és túlnyomórészt a lehetséges megoldásokra és a válság valódi kezelésére terelődik a szó. Ha mindez az elmúlt hónapokban is így zajlott volna Európában, a helyzet nyilvánvalóan nem eszkalálódik ennyire.