Adóváltozás
Károly Róbert nem tétlenkedett. Miután Visegrádon vendégül látta a cseh és a lengyel királyt, és ezzel megerősítette a közép-európai együttműködést, figyelme gazdasági kérdésekre terelődött. Mivel bőviben állt az arany a kincstárban, és az abból vert értékálló pénz miatt megszűnt a pénzrontásból eredő bevétel, kitalálta, hogy eztán évenkénti adót fog szedni mindenkitől.
– Mondd csak, Döme – kérdezte Nekcsei Demeter tárnokmestertől –, hogyan szedjünk adót, ha nincs számítógépes nyilvántartásunk az állampolgárokról?
– Például kapunként. Akinek van értéke, annak van kerítése, amivel óvja, azon van kapu. 18 dénár minden porta után, egyenlően, családi adózás formájában. Kifehéríti a gazdaságot, roppant egyszerű, egy söralátéten elfér az egész bevallás.
Csakugyan, a kapuadó remekül működött, az ország prosperált, nem hitelből vagy gyarmatosításból, hanem a dolgozók munkájából tartották fenn a gazdaságot.
Hosszú évtizedekig nem is volt benne hiba, ám ekkor csökkenni kezdett a bevétel, pedig ott volt a déli határon a török, recesszió is fenyegetett. Sokan ugyanis kijátszották a rendelkezést, több család összekapcsolta a telkét, és az egész utca ugyanazon a kapun járt be, egyszeri adót fizetve.
No, gondolta erre Mátyás király, ha nem akarjuk, hogy Magyarország védtelenül, pénztelenül maradjon, ezentúl nem a kapu, hanem a kémény után szedjük az adót, mert az bizony minden házon van. Nem történik ezzel nagy igazságtalanság, csak helyreáll az eredeti szándék: egy család, egy adó.
Prüszköltek egy keveset, akiknek így hirtelen felszaladt a közteherviselésük, de az ország prosperált, nem hitelből vagy gyarmatosításból, hanem a dolgozók munkájából tartották fenn a gazdaságot. Lett zsoldossereg, Boroszlótól Bécsig lengett a hollós lobogó; reneszánsz udvar, nagy építkezések.
– Biztos úgy marad fenn az emléke, mint népnyúzó pöffeszkedőé – vélték az ellenségei.
– Nem éppen – replikázott Szabó Gyula, és újabb népmesét olvasott fel az igazságos királyról.