Hirdetés

Már megint kierőlködött magából egy kolosszális ötletet ez a Karácsony Gergely. Kinyilatkoztatta, ha ő lesz a Tarlós, azonnal lebontatja a Szabadság téren a szovjet emlékművel szemben álló, a német megszállás áldozatait gyászoló, meglehetősen nagy terjedelmű, épített és alakos szoborcsoportot.

Aminek az eltüntetése akárhogyan számolom is, hosszadalmas tevékenységet igényel, hiszen elő kell készíteni a nagy horderejű akciót hivatalos úton, engedélyeztetve a cselekményt. Azután komoly pénzekért a hatalmas szoboregyüttest elszállíttatni és hűlt helyét rendbe hozatni.

Vagy úgy gondolja az önjelölt, hogy egyszerűen ledózeroltatja a több elemből álló szerkezetet, és fölszántatja utána a földet? Ez is időt és pénzt kíván, arról nem is beszélve, hogy még hatalomban sincs, máris hatalmaskodási terveket forgat az agyában.

Karácsony Gergelyben van valami meggondolatlan hebrencskedés. Mozgásában, gesztusaiban, arckifejezésében, száján, rángásaiban kapkodó ember benyomását kelti. Mindezen túl terve logikátlan, mert ellentmond az ellenzék kórusban szajkózott Budapest-helyzetképének.

Ugyebár valaminek az eltüntetése negatívum, antiépítkezés. Létezik persze értelmes, okos ellencselekvés, anticselekvés is. Ilyen volt a magyar határkerítés lebontása vagy a berlini fal megszüntetése. Ilyen lehet egy romos vagy veszélyes épület fölszámolása azért, hogy a helyébe újat és biztonságosat, szépet építsünk a közösség hasznára.

Nos, a közösséget nem zavarja ez az emlékmű. Tízmillió embernek eszébe sem jut, hogy ott van. Egy szűk körű, hisztérikus csoportocska háporog miatta az első pillanattól kezdve. De sem a szobor, sem az óbégatás az utca emberét nem érdekli. Ezt az ügyet az induló önjelölt főpolgármester első és ezért nyilván legfőbb programjaként megemlíteni ostobaság. Öngól. Hasonló a „sétáló Budapest” programhoz. A pestiek ugyanis ha akarnak, naphosszat sétálhatnak a fővárosban. Miután már másra alkalmatlan vagyok, én is ezt teszem. Hova és hol akar még sétáltatni az ellenzék? Gondolom, hogy akiket megmart Szókimondóm epéje az elmúlt 25 évben, a sárgába stájgoltatna, vagy mint a franciák mondják: fiche-moi le camp.

De mint említettem, az ellenzéki koncepciónak is ellentmond ez az emlékműrombolás. Ugyanis nem hallunk mást, mint életbevágóan fontos föladatok megoldását, amit a Fidesz elmulasztott, elhanyagolt. Állítólagos rossz intézkedéseit, korrumpáló­dá­sait papagájozzák egyfoly­­tában.

A bölcs, higgadt és az ellenzéket is okosan bíráló Lengyel László azt kérdezte Rónai Egontól: „hová tűntek az iskoláink?” Te Jó Isten! Ezt eddig észre sem vettem, hogy nincsenek iskoláink. Hát hová járnak az unokáim? Netán a kocsmába? Rettenetes ez a Fidesz. Nekem kell vénségemre utánamennem, ellenőriznem, hogy unokáim hol tekeregnek egész nap? Menyemről és fiamról nem is beszélve, akik tanáremberek. Amikor arra kérem Kornélt, hozzon bort Józsitól, azt válaszolja: nem lehet, nagypapa, mert különórám van az iskolában. Mardos a gyanú, te jó Isten! Hát hol töltheti ez a gyerek még a szabadidejét is? Minő műintézetben? Kamasz lévén természetesen érdeklődésének megfelelően? Belegondolni sem merek. S ha azt kérdem bugyuta elaggottként: mi volt ma az iskolában? Erre értelemszerűen mindig azt válaszolja: semmi. Persze. Egy nem létező iskolában nem is lehet valami.

Hallom, a Klubrádióba betelefonáló okosonc azt mondja: a kórházban megölik az embereket, vagy efféle. Szóval úgy volt értelmezhető ez a beszólás, hogy a kórházak voltaképpen katasztrófatelepek. Kivégzőhelyek, halálgyárak. Rémülten tapogatom meg magam, tizenhárom műtéten estem át az utóbbi években, lehet, hogy nem is vagyok?