Ha a Kárpát-medencében élők emlékezetét statisztikusan dolgozná fel mondjuk egy európai uniós intézmény, a magyarság történetéről meglehetősen torz kép alakulna ki. A környező államok többsége saját felnövekvő generációinak történelmünkről ugyanis olyan képet tanít, amely az adott ország stratégiai céljainak a legjobban megfelel. Itt az ideje, hogy megismerjük a környező népek néha leplezett, néha nyílt ellenszenvének okát és dokumentumait.

Horthysta rémuralom

A román történetírás démonizálja a magyarságot

Egy nemzet életerejét, jövőbe vetett hitét sok egyéb mellett az is mutatja, hogy milyen szellemben neveli ifjúságát. A magyar történelemtankönyvek ezen a téren is súlyos erkölcsi, lelki és szellemi válságáról árulkodnak, hiszen van olyan szerző, aki a „merjünk kicsik lenni” elv jegyében fogalmaz, meghunyászkodásra tanítva a gyermekeket. Szöges ellentétben áll ezzel a román történelemoktatás, amely saját népe múltját a valóságtól és a történelmi tényektől függetlenül kiszínezi, a Kárpát-medencében őshonos magyarságot pedig hódítónak, betolakodónak állítja be.

A Maria Ocheschu és Sorin Oane által az általános iskolák negyedik osztálya számára írt, A románok története című tankönyvben (Teora Kiadó, Bukarest, 1998) ezt olvashatjuk az Erdély – meghódított föld, de román állam című fejezetben: „Az erdélyi föld kiválóságát látva, a magyarok vándornépe, amelynek erős királysága volt Pannóniában (a mai Magyarországon) próbálta meghódítani a románlakta területeket. De szemben találta magát Gelu ellenállásával és Mén-Marót elszántságával.” A szerzők, akik szerint Gelu és Ménmarót román vajdák voltak, románlakta vidéknek nevezik Erdélyt, ahol abban az időben, a X. században még híre-hamva sem volt románoknak. Gelu valójában Gyula volt, Szent István rokona, aki Koppányhoz hasonlóan ellene volt a központosító államszervezésnek és az idegenek hatalmának, ezért szembekerült a királlyal. Ménmarót sem volt román vajda, ellentétben a román történetírás állításával.

A szerzők szerint „Erdély állammá alakulása a magyar hódítás nyomán ment végbe. (…) A vajdaságnak nevezett állam megőrizte régi román államszervezetét és belső szabadságát, azaz autonómiáját a magyar királyságon belül, amelyhez tartozott.” És nem szakad le az ég. Erdély nem volt önálló állam, és nem volt semmilyen román államszervezete. Érzik is a tankönyvírók, hogy ez így kicsit sok lesz, ezért megmagyarázzák, hogy mindennek ellenére miért is nem voltak ott románok: „Amikor a magyar királyok túlságosan is beleavatkoztak az életükbe, a románok átmentek a hegyeken a Kárpátoktól délre és keletre élő testvéreikhez.”

A magyar uralkodók azonban voltak olyan gonoszak, hogy még az „elmenekült románokat” sem hagyták békén. Károly Róbert például direkt megtámadta a havasalföldi Basarab vajdát, legalábbis a két román szerző szerint: „…Károly Róbert nem nézte jó szemmel a román állam megalakulását, ezért el akarta foglalni. Basarab vajda próbált egyezségre jutni a gőgös királlyal, de sikertelenül. Azzal a szándékkal, hogy a román uralkodót »szakállánál fogva rángatja ki barlangjából«, Károly háborút indított.”

A román történetírás figyelemre méltó következetességgel menetel szembe a történelmi tényekkel, amikor egészen az 1918-as „Nagy Egyesülésig” Erdély, Havasalföld és Moldva kapcsán három román államról beszél. Annak ellenére, hogy az állami lét ismérvei (önálló politikai és gazdasági vezetés, önálló hadsereg és a többi) gyakorlatilag csak Havasalföld és Moldva egyesülésekor, azaz a „kifliország” létrejöttekor váltak valósággá. Erdély pedig minden volt, csak önálló román állam nem. Mégis, a román történészek a „román fejedelemségek első egyesülésének” tartják azt az időszakot, amikor a havasalföldi Mihai Viteazul vajda elfoglalta Moldva trónját és 1599-ben betört Erdélybe. Szerintük ez felszabadító és egyesítő hadjárat volt. A teljesség kedvéért nem árt tudni, hogy Mihai Viteazul végül elveszítette a fejét a nagy egyesítési lázban. Szó szerint, Torda mellett ugyanis a bakó végzett vele.

Hogy Hunyadi Jánost és ezáltal Mátyás királyt is nemes egyszerűséggel románnak titulálják, az már nem is meglepő. Szerintük „Iancu de Hunedoara” és „Matei Corvin” a magyarokon is uralkodó román hősökként harcoltak a török ellen.

Mihai Viteazulhoz hasonló egyesülési hős a románság szemében Avram Iancu is. A balázsfalvi népgyűlés után, amelyen az összesereglett negyvenezer román Erdély és Havasalföld egyesülését követelte, a móc rablóvezér által „megszervezett román forradalmárok teljes határozottsággal elutasították Erdély egyesülését Magyarországgal.” Ez a gyakorlatban Nagyenyed és környéke felprédálását, felgyújtását, kifosztását, magyarok tízezreinek bestiális legyilkolását jelentette.

A galád magyarok 1848 után sem nyughattak. Oane úr és Ocheschu aszszony szerint „Erdélyben a legsúlyosabb igazságtalanság a magyar hatóságok által kezdeményezett magyarosítás volt. Elismert lakosság csak a magyar volt, a (kötelező) hivatalos nyelv a magyar, a városok és falvak neve csak magyarul szerepelhetett”. Természetesen ez sem igaz, a románlakta vidékeken minden hivatalnok és állami tisztségviselő tudott románul, s a dualizmus idején több mint kétezer román tannyelvű iskolát létesített a magyar kultuszminisztérium Erdélyben.

Hogy ne csak egyetlen, esetlegesen kivételt képező tankönyvből idézzünk, lapozzuk föl Cristian Gradinaru Nemzeti történelmi tesztek című munkáját! (Erc Press Kiadó, Bukarest, 2004.) Ebben ezt olvashatjuk magunkról: „A középkori államok létrejöttét a románokkal szomszédos, terjeszkedő politikát folytató államok megalapítása siettette. 896-ban bevándorol Pannónia területére a finnugor eredetű magyarság. 1001-ben a magyarok megkeresztelkednek a római pápa védnöksége alatt. Ettől a történelmi pillanattól kezdve a magyar korona harcokat indít a román fejedelemségek (»vajdaságok«) megszerzéséért. (…) A magyar korona elkezdi a harcot a Bánát, a Körös-vidék, Erdély és Máramaros megszerzéséért. Az elfoglalt területeken vármegyéknek nevezett közigazgatási egységeket létesítenek. Az első Bihar volt. Ezt követte Kraszna, Doboka, Szatmár, Arad.”

Ez a tankönyv ugyanúgy román fejedelemségeket képzel Erdély és a későbbi Részek területére, mint az előző példákban idézett munka. A szerzők lehengerlő magabiztossággal írják le a magyarságot hódító, megszálló hatalomnak.

Ugorjunk az időben, és nézzük, mit tanítanak a román diákoknak a második bécsi döntésről, Észak-Erdély visszatértéről.

„Németország és Olaszország támogatásával a Horthy Miklós által vezetett magyar kormány a Trianonban lefektetett határok újratárgyalását kéri a román kormánytól. A peres ügyeket Turnu Severinben tárgyalják meg. A magyarok egy 69 000 négyzetkilométeres területet követelnek, ami gyakorlatilag egész Erdélyt jelenti. A tárgyalások zsákutcába jutnak. Németország és Olaszország képviselői, Ribbentrop és Ciano Bécsben Erdély északi részén egy 42 000 négyzetkilométeres terület feladását követelik Romániától, ami magába foglalja Nagyvárad, Nagybánya, Kolozsvár és Marosvásárhely városait. Az észak-erdélyi horthysta megszállást rémuralom jellemzi. Románok tízezreit utasítják ki az országból, deportálják Németországba vagy gyilkolják meg.”

A szerzők diszkréten elhallgatják, hogy Németországot és Olaszországot a bukaresti kormány kérte föl döntőbíráskodásra. A magyar kormányt nem Horthy Miklós vezette (ő kormányzóként államfő volt), hanem ez idő tájt gróf Teleki Pát miniszterelnök. Az pedig szemenszedett hazugság, hogy a felszabadulást rémuralom jellemezte volna. A kormányzó hadparancsa pont ellenkező értelmű utasítást adott a bevonuló magyar csapatoknak, a nem magyar nemzetiségekkel való méltányos és emberséges bánásmódra intette őket. Valóban voltak, akik a román megszállás alatt maradt Dél-Erdélybe távoztak, de őket senki sem kényszerítette erre. Jórészt a korábban elkövetett visszaéléseik miatti felelősségre vonástól való félelmükben menekültek el, és sokuk nem is volt észak-erdélyi illetőségű, csak betelepült, akik így gyakorlatilag hazamentek. Mindössze két helyen, Ördögkúton és Szilágyippen történt komolyabb összecsapás a magyar csapatok és fegyveres román orvlövészek között.{mospagebreak}

Történelmi bosszúszomj

Hódító Magyarország, törökverő Hunyadi

A szerbia-montenegrói történelemoktatás nehéz helyzetben van. A XIII-XIV. századot kivéve, az 1389-es vesztes rigómezei ütközettől az 1878-as berlini békekötésig Szerbia ugyanis csak a Török Birodalom részeként létezett. Jugoszlávia 1918-as létrejöttétől viszont már olyan területekről is közös történelmet kellett tanítania, amelyek addig soha nem tartoztak hozzá. Ez a szemlélet az 1990-es évek délszláv háborújáig és a mesterséges államalakulat széteséséig tartott, azóta a szerb nyelvű tankönyvek tükörfordítását tanítják a magyaroknak is.

Ami a középkor történetét illeti, tankönyveik kisebb eltérésektől eltekintve tárgyilagosan szólnak a magyar-szerb uralkodóház kapcsolatáról, házasságkötéseiről, területszerzéseiről, a szerbek betelepüléséről. Nézzünk néhány példát a Sima Cirkovic összeállította Történelem az általános és társadalmi-nyelvi gimnáziumok II. osztálya számára című, 1992-ben megjelent tankönyvből. Az egykori Jugoszlávia területéhez kapcsolva írja a magyarokról:

„Ez a királyság hamarosan hódító hadjáratokat indított a szomszédos szláv népek ellen és délen a XI. században elfoglalta Szlavóniát, majd 1102-ben Horvátországot, amely hosszú időre Magyarország részévé vált. A magyar királyok folytatták a korábbi horvát uralkodók politikáját, és ezzel veszélyeztették a bizánci érdekeket Dalmáciában. Már 1105-ben elfoglalták Zárát (Zadar) és még néhány dalmát várost.” A szerző Horvátország esetében figyelmen kívül hagyja, hogy Zvojnimir horvát király meggyilkolása után kitört trónviszályos helyzetben felesége, Ilona királytestvérétől, I. Lászlótól kért és kapott segítséget. Ettől kezdve Horvátország társország lett, a Velencétől elfoglalt dalmát városok korábbi kiváltságai megmaradtak, a pápa pedig elismerte Dalmácia fölött a későbbi magyar király, Könyves Kálmán uralmát.

A tankönyv másutt azt írja, hogy „Stefan Nemanjic és Vukan párharcában Vukan magyar segédlettel 1202-ben elűzte Stefant (…) Stefan és Vukan az akkori római pápától, Incétől kért koronát, de a magyar király heves ellenállásába ütközött, mivel a magyar királyi címben 1202-től benne foglaltatott, hogy a magyar király Rascia (vagyis Raska, Szerbia) királya is, és ez egészen 1918-ig így szerepelt. 1217-ben azonban az új pápa kiküldötte (legátusa) megkoronázta Stefan Nemanjicot”.

Dümmerth Dezső Az Árpádok nyomában című kötete csupán annyiban árnyalja a történteket, hogy I. Imre magyar király fenyegetőnek találta a Nemanjic (Nemanja) uralkodóház közeledését a nyugati kereszténységhez, hiszen a pápa örömmel fogadta Szerbia megszabadulását Bizánc hatásköréből, ezért a testvérharcban Vukan pártjára állt, cserébe felvette a Szerbia királya címet. „A tatárjárást követően Magyarország megerősödött, és érdeklődése ismét a Balkán-félsziget felé fordult. A XIII. század derekán a mai szűkebb Szerbia területén három bánságot hozott létre: a macsói bánságot (Macva), a Szávától délre, valamint a barancsi bánságot (Branicevo) és a kucsói bánságot (Kucevo) a Morava mentén, amelyek a boszniai meg a szlavóniai magyar bánságokra támaszkodtak (…) Stefan Dragutin a magyar királytól nászajándékba megkapta a macsói (Macva) bánságot.” Így igaz, IV. Béla fia, V. István Katalin nevű leányát adta hozzá Dragutin szerb királyhoz.

„Mivel a Szerémséget is birtokolta, a szerb hagyomány Szerémség királyának nevezte el.” Ez azonban csak igen rövid ideig tartott, és a szerb fennhatóság visszaszorult a Szávától délre fekvő területekre. A népességi arányok megváltozását a történelmi tankönyv is valósághűen mutatja be, azaz „A XV. század folyamán mind több szerb menekült ide a török elől és telepedett le ezekre a területekre. Ennek következtében Szerbia politikai és kulturális központja egyre északabbra tevődött át”. Így aztán a jelenlegi szélsőséges vajdasági szerbek hiába hangoztatják, hogy ősi földjeiken élnek, történészeik elismerik, hogy még a sokkal délebbre lévő Szerémségbe is csak betelepülőként érkeztek.

A magyarság törökkel vívott harca egyébként a szerbeknek is jól jött, meg is említik, hogy „…a szultán maga vezette seregét, amely ostrom alá vette Nándorfehérvárt. A várat Hunyadi János védte keresztes seregével. II. Mohamed súlyos vereséget szenvedett (1456 júliusában) és Lazar despota egy rövid időre fellélegezhetett. A nándorfehérvári fényes győzelem tiszteletére rendelte el a pápa a déli harangszót.”

Hunyadi Mátyást sem románként állítják be, mint egyes bukaresti történészek. „Bosznia eleste végre felrázta Európát. Magyarország és a Velencei Köztársaság szövetséget kötött, és kezdetét vette a hosszú ideig tartó háború a török ellen. Hunyadi Mátyás magyar király 1463 őszén behatolt Boszniába azzal a szándékkal, hogy kiűzi onnan a törököket. Bevett néhány kisebb várost Észak- és Északkelet-Boszniában, majd Jajce (Jajca) városát vette ostrom alá és foglalta el az év végén. A törököktől visszafoglalt területeken megalapította a jajcai és a szrebrenicai bánságot, amelyek a törökkel szembeni ellenállás központjaiként fennmaradtak a XVI. század elejéig.”

A magyarellenes kijelentések tehát nem történelmi hagyományokból és tankönyveikből származnak, hanem a koszovói albánok elől a Vajdaságba menekült szerbek bosszúszomjának következményei{mospagebreak}

Magyarország, a rámenős

Horvát tankönyvek, gyűlölet nélkül

A horvát történelemtankönyvekben a magyarok megítélése a valós tényekhez ragaszkodik. Ezen belül több helyen mutat szimpátiát, például a két nép közös történelmi alakjainak, mindenekelőtt Zrínyi Miklósnak a megítélésében, és történelmi kérdések sokaságát a magyar történetíráshoz hasonlóan ábrázolja. Ilyen például az a bécsi döntés, amely a törököktől tartó szerbek tömegeit Szlavóniába, Szerémségbe és Dél-Magyarországra költöztette, alaposan megváltoztatva ezzel e vidékek nemzetiségi összetételét. Ha már kisebbség, pozitívan említik, hogy a magyar Eötvös József alkotta meg Európa egyik első kisebbségi törvényét.

A horvát iskolai tankönyvek a II. világháborúval és a holokauszttal kapcsolatosan szinte semmit sem írnak a magyarok szerepéről. Ezzel szemben hosszan tárgyalják az 1956-os magyar felkelést, amelyet következetesen forradalomnak neveznek.

A magyarellenes kitételek – mert azért vannak ilyenek – egyetlen ponton sem lendülnek át uszításba, gyűlöletbe. Természetesen a horvát függetlenség és a horvát nemzeti szellem jegyében tekintenek Magyarországra, amelyet egyébként az I. világháború koráig politikai nagyhatalomnak tartanak. Nagyhatalomnak, amely elsősorban a saját érdekeit követi. Általános iskola 6. osztályos történelemkönyve a magyar honfoglalásról és államalapításról: „Miután 955-ben Otto német király Augsburgnál súlyos vereséget mért rájuk (ti.: a magyarokra), támadásaik befejeződtek. Megtelepedtek a Pannon-medencében, felvették a kereszténységet és 1000-ben megteremtették királyságukat”.

Ugyancsak a 6. osztályban a mohácsi vészről, ahol a magyar történetírás szerint Szapolyai János önös, trónkövetelő érdekei miatt nem avatkozott harcba: „II. Lajos nem hallgatott hadvezérei tanácsára, hogy várja be a horvát sereget, amelyet Krsto Frankapan (Frangepán Kristóf) és Ivan Zapolja (Szapolyai János) vezetett.”

Általános iskola 7. osztályának tankönyve a XIX. század végének eseményeiről, magyar törekvéseiről: „A magyar nemesség a nemzeti eszmére támaszkodva a Kárpátoktól az Adriáig terjedő egységes, nemzeti állam megteremtésére törekszik. Ezért tagadja Horvátország különleges helyzetét és igyekszik Szlavóniát és Fiumét Magyarországhoz csatolni, Horvátországot pedig elgyarmatosítani”.

Aztán arról, amit a magyar történelemírás a horvátok lojalitásának tekint: „A horvát nemzeti megújhodást ellenezték a magyarok, ezért politikusaik igyekeztek azt meghiúsítani. A horvát nemesség körében sok támogatójuk volt.” És a magyarok Habsburg-ellenes, függetlenségi törekvéseiről: „Amit a maguk számára követeltek és kiharcoltak, azt más nemzeteknek nem engedték meg (…) Kossuth Lajos egyenesen tagadta Horvátország és a horvát nép létét.”

A pákozdi csatáról és Jellasicsról: „Horvátország szempontjából nézve a hadjárat célja nem változott. Továbbra sem hódító, hanem honvédő háború volt.”

A gimnázium 2. osztályában a dél-pannon küzdelmekről, a magyarok katonai erejéről: „Tomislav többször megverte a legyőzhetetlen magyar seregeket és észak felé szorította őket”.

A XVII. századi eseményekről: „A magyar földbirtokosok igyekeztek kihasználni Horvátország szorult helyzetét, hogy meggyöngítsék a közös állam keretei közötti különleges pozíciójukat”.

A gimnázium III. osztályában pedig a magyar államiság megerősítéséről: „Veszélyeztetvén érezve magukat, a magyar vezető körök maguk is a bécsi udvaréhoz hasonló politikába kezdtek. Erősíteni akarták hatalmukat Magyarország nem magyar nemzetiségeinek rovására. Ekkor született meg az egységes magyar nemzetállam eszméje. A Kárpátoktól az Adriáig a magyar nyelv hivatalossá és kötelezővé vált volna. Ez a politika egyre agresszívabbá vált, mert a magyar lakosság sok területen kisebbségben volt, s a magyar vezetés az erős államban látta a magyarok biztonságának kulcsát”.

Ugyancsak harmadikban Jellasics jelentőségéről, akit a magyar történetírás nem tekint kiemelkedő figurának: „Jellasics horvát bán és katonái Windischgrätz herceg csapataival közösen néhány csatában megverte a magyarokat, majd 1849 januárjában bevonult Budára és Pestre”. (Míg a magyarok számára Jellasics egyértelműen negatív történelmi személy, a horvát történelemírás császárhű tábornoknak, de jó katonának tekinti. Nem többnek, nem kevesebbnek. Annak ellenére is, hogy 1947-ben ledöntött szobrát 1990-ben visszaállították.)

Szintén a 3. osztályban a dualizmusról: „A kiegyezés után a magyar kormány élén Andrássy Gyula állt, aki korában a monarchia külügyminisztere volt. Élesen ellenezte a magyarországi nem magyar népek nemzetiségi törekvéseit”. Aztán: „A kiegyezés szabályozta a Horvát Királyság, Szlavónia és Dalmácia, valamint a magyar királyság közötti viszonyt, s ebben a magyar érdekek kerültek előtérbe. A horvát függetlenség a magyar kormánynak volt alárendelve. A magyar fél megszegte a kiegyezés határozatait, értésére adva a többieknek, hogy kizárólag a magyar állam érdekeinek szemszögéből hajlandó értelmezni azokat”.

A gimnázium 4. osztályában Fiuméról mint a monarchia, de ezen belül Magyarország számára is fontos tengeri kikötőről: „Hogy Fiumét nyelvi és politikai tekintetben mind jobban elkülönítsék horvát környezetétől, a magyarok a városban a kisszámú, de befolyásos olasz és elolaszosított polgárságot támogatták, amely az olasz nyelv és az olasz autonómia eszméjének minél szélesebb körű elterjesztésén munkálkodott”. Ugyanerről: „A magyarok ragaszkodtak Fiuméhoz és a horvát bánságban megvalósított hegemóniájukhoz”.

Megszálló és megosztó

„Ukrán földek magyar hódoltság alatt”

Roman Ljah és Nagyija Temirova Ukrajna története az ősidőktől a XV. századig című kötete tankönyvként szolgál a hetedik osztályos ukrán gyerekek számára. A könyv legelején mindjárt megpillanthatunk egy rövid ajánlót, amelyben ezt olvashatjuk: „Az ukrán nép hosszú évszázadok folyamán számos ellenséggel vívott véres harcot – a nomád törzsekkel, a mongol-tatár és török-tatár hordákkal, a litván, lengyel, magyar, orosz, osztrák hódítókkal – puszta létéért, anyanyelvéért, kultúrájáért, történelméért”. Ilyen felütés után nem csodálkozhatunk, hogy a 9. fejezetben azt tárgyalják a szerzők, hogy „A Kijevi Rusz széthullása után száz évig a Halics-Volhíniai fejedelemség jelentette az ukrán államiság támaszát. A nyugat-ukrajnai földek lengyel és magyar bekebelezését megelőzően ez a fejedelemség örökölte a kijevi fejedelemség jelentős részét.”

Minket, magyarokat természetesen azok a részek érdekelhetnek a legjobban, amelyek Kárpátaljáról szólnak. A tárgyalt kötet ezen a téren sem marad adós, hiszen a 10. fejezetben a 38-39. pontnak nem más a címe, mint „Az ukrán földek a magyar, a török és a moszkvai hódoltság idején”. A Kárpátaljáról szóló sorok önmagukért beszélnek: „Az ásatások alapján elmondhatjuk, hogy a szlávok már a VI. századtól benépesítették ezt a vidéket. A X. században a Kárpátontúl a Kijevi Rusz része lett. Ugyanakkor a kijevi fejedelmek hatalma a központtól távolabb eső területeken folyamatosan gyengült. A XII. század folyamán a magyar hűbérurak fokozatosan meghódították Kárpátontúlt, és letelepedtek a folyók termékeny völgyeiben. A szlávok kiszorultak a nehéz életkörülményeket nyújtó hegyekbe. A XIII. században a magyar nemesség a katolikus egyház segítségével elfoglalta a Halics-Volhíniai fejedelemséget, és hosszú időre megvetette a lábát Kárpátontúlon. A Kárpátok hegylánca lett a határ Rusz és Magyarország között. A XIV. század végén Zsigmond magyar király átadta Munkácsot és környékét rokonának, Fedor Koriatovics litván fejedelemnek, aki uradalmából, Podóliából elhozta a feleségét és a kizárólag ukránokból álló udvartartását. Halála után kárpátontúli birtokai ismét a magyar nemesség kezére jutottak”.

A nyolcadikos és kilencedikes ukrán történelemtankönyvekben igen kevés szó esik a magyarokról, nem úgy a tizedikeseknek szóló kötetben, vagyis az F. H. Turcsenko által írt Ukrajna legújabbkori történelmében (első rész 1914-1939). A 66. fejezet a „Kárpátontúl Csehszlovákia kötelékében” címet kapta, és ebben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy 1918 után „Kárpátontúlon az ukrán iskolák helyzete a több évszázados magyarosítást követően némileg javult…” És ugyan a csehek is megkapják a magukét, de a magyarok pár sorral lejjebb még inkább. „Az ukránoktatás felszámolása 1939-ben a vidéknek a horthysta Magyarország általi megszállását követően fokozódott. Nem maradt egyetlen ukrán iskola sem.” Ám a magyarok nem csupán megszállókként tűnnek fel ebben a fejezetben, hanem az ukrán nemzet megosztóiként is. Íme!

„A többi ukrán területtől való sok évszázados elszigeteltség elősegítette, hogy a Kárpátontúlon kialakuljon a ruszin mozgalom, amelynek hívei a helyi sajátosságok abszolutizálásával azt állították, hogy a helyi lakosság itt az ukránoktól különböző önálló ruszin nemzetté alakult át. Jellemző, hogy a ruszinság támogatói között nagyon sok volt az elmagyarosodott pap, akik ily módon igyekeztek leplezni magyarbarát beállítottságukat. A lakosság nem támogatta számottevő mértékben a ruszin eszmét.” Mindazonáltal az egyik legnagyobb sérelem az ukránok számára magyar viszonylatban az, hogy 1939-ben Horthy csapatai viszszafoglalták a két évtizeddel azelőtt elszakított Kárpátalját. Az ukrán szerző persze mindezt másképp látja.

„A magyarok és a lengyelek amellett agitáltak, hogy Kárpát-Ukrajnát újra csatolják Magyarországhoz, és ismét legyen magyar-lengyel határ. Kárpát-Ukrajna területére fegyveres csoportokat küldtek, amelyeknek a zavarkeltés volt a feladatuk, meg az, hogy megteremtsék a feltételeket Magyarország fegyveres beavatkozásához.”

Mi sem természetesebb, mint hogy Turcsenko szemlélteti, miszerint a magyarokat nem várta minden kárpátaljai kitörő lelkesedéssel, hiszen „A. Volosin kezdeményezésére 1939 januárjában megalakult a kárpátontúli lakosság politikai szervezete, az Ukrán Nemzeti Egyesülés (UNE), amely egy szuverén állam megalakítása mellett tette le a voksát”. Majd így folytatja: „Kárpát-Ukrajna elnöke Augusztin Volosin lett. Ezt a döntést ágyúdörgés közepette hozták meg. A magyar csapatok március 14-én átlépték Kárpát-Ukrajna határát. A parlament ülése idején Huszttól 12 kilométerre folytak a harcok. A vidék védelmére létrehozott katonai szervezet, a 2000 fegyveres tagot számláló Kárpáti Szics a hősies ellenállás ellenére nem tudta megállítani a betörést”.

És végül a konklúzió: „A fasiszta Németország által támogatott Magyarország megszállta Kárpát-Ukrajnát. A. Volosin kormányával együtt kénytelen volt emigrálni”.

Egy szó, mint száz, Magyarországról, a magyar nemzetről összességében elég kevés szó esik az ukrán történelemtankönyvekben, de ha mégis, az a legkevésbé sem hízelgő a számunkra, és többnyire történelemhamisítás érhető tetten a fenti sorokat olvasva.

Tudathasadt történelem

„Megkezdte az erőszakos magyarizációt”

A felvidéki magyarokat évtizedek óta foglalkoztatja a kérdés: Mi a forrása a magyargyűlöletnek? Mi táplálja a szlovákokban a magyarellenességet ebben a térségben? A válasz a politikai okok, a szlovák történelmi elfogultság, a tudathasadáson alapuló szlovák identitászavar, a történelem és a saját államalapítás-élmény hiánya, illetve a szlovák történelmi fejlődés ellentmondásai mellett abban keresendő, hogy a szlovák történelemtankönyvek szerzői meghamisították a történelmet.

A szlovák tanítási nyelvű általános iskolák hatodik évfolyama számára a pozsonyi Orbis Pictus Istropolitana Kiadó által 2001-ben kiadott történelemkönyv (Az ókortól a középkorig) teljes mértékben kihagyja a hunok történetét. A könyv tárgyalja a Kr. u. IV-VIII. században történteket, de a kor egyik legjelentősebb hadvezérét, Attilát, akitől a bizánci és a római császárság egyaránt rettegett, csupán széljegyzetben említi. A hunokról csupán ennyi olvasható a könyv 56. oldalán: „375-ben a semmiből megjelentek Európában a hunok a távoli Ázsiából. Gyors lovaikon, mint a vihar, végigrobogtak csaknem egész Európán, felégetve és megsemmisítve mindent, ami az útjukba került”.

A középiskolák első évfolyamában használatos történelemtankönyv – amelyet a pozsonyi Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó adott ki 1984-ben – 172. oldalán látható egy térkép az 1419-es huszita felkelésről. A térkép jobb alsó sarkában jól látható a „Slovensko” (Szlovákia) megnevezés, holott az első szlovák állam 1939. március 14-én alakult meg. 520 év tévedés… Az általános iskolák hatodik évfolyamában használt szlovák történelemtankönyv 44. oldalán a következő főcím olvasható: „Bratislava – a koronázó főváros.” Pozsonyt a németek Pressburgnak, a magyarok Pozsonynak hívták. A szlovák „Bratislava” nevet a csupán a XX. században kapta a város. Ez nyelvi csúsztatás. Ugyanezen az oldalon a következő mondat olvasható: „1536-ban az Országgyűlés Bratislavát tette meg az ország fővárosának”.

Ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hogy az általános iskola nyolcadik évfolyamában használt történelemtankönyv 28. oldalán a következő főcím található: „Napóleon és Szlovákia…” A XV. és XX. század közötti világtörténelmet tárgyaló, 2003-ban a Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó által a középiskolák második évfolyama számára kiadott tankönyv teljes mértékben ignorálja az 1848-49-es magyar szabadságharcot. Az ide vonatkozó fejezet a 123. oldalon kezdődik és a 129. oldalon fejeződik be: tárgyalja a francia, a német, az Appennini-félszigeten lejátszódó forradalmat, a porosz felkelést, a bécsi forradalmat, csak a legjelentősebbet és leghosszabbat nem: a magyart… A 129. oldalon viszont a diákoknak címzett ellenőrző kérdések között megjelenik egy abszurd kérdés: „1848-ban Szlovákia is bekapcsolódott-e a forradalmi hullámba?”

Hasonló történelemhamisítás tapasztalható az általános iskolák nyolcadik évfolyama számára 2000-ben kiadott „Szlovákia az újkorban” című történelemkönyv 46. oldalán is, hiszen a fejezet egyetlen szót sem említ a magyar szabadságharc másfél éves történetéről, eseményeiről, a tavaszi hadjáratról, az áprilisi törvényekről, az aradi megtorlásról. A történelem azonban, mint vér a kötésen, átüt a hamisításon (ugyanezen könyv 48. oldala):

„A szlovák nemzet követeléseit a szlovák képviselők elküldték a magyar kormánynak, amely nem ismerte el azokat. Ellenkezőleg: úgy válaszolt, hogy a szlovák megyeszékhelyeken statáriumot léptetett életbe, és elfogató parancsot adott ki Stúr, Hurban és Hodzsa ellen (…) A magyar politikusok meg nem értése a szlovákok követeléseivel szemben, valamint az ellenük foganatosított kemény fellépés arra késztette a szlovákokat, hogy ne támogassák a magyar forradalmat. A szlovákok tudatosították, hogy jogos követeléseik legnagyobb ellensége a magyar kormány, ezért nemzeti követeléseiket a magyarok elleni harccal kénytelenek elérni”.

Mégis volt valami forradalom. Bár nem tudni, miért: „Magyarországot teljes mértékben a magyarok kormányozták. Kihasználták a helyzetet, hogy a magyar nemzetállam, a magyar Magyarország tervét megvalósítsák (…) Választójoggal a lakosság alig több mint öt százaléka rendelkezett. A magyarokon kívül az ország más nemzeteinek nem volt lehetőségük a fejlődésre. Ellenkezőleg: az államhatalom megkezdte az erőszakos magyarizációt. A szlovákok számára a dualizmus a nemzetiségi elnyomást jelentette”.

A magyarizáció vagy elmagyarosítás kifejezés egyébként mindmáig a szlovákok kedvelt szavajárása. Ugyanezen könyv 66. oldalán olvashatjuk: „Az egész XIX. században a magyar nemesség és a magyar politikusok azon fáradoztak, hogy nemzetállammá alakítsák át Magyarországot. Ezért akarták elmagyarosítani az ország többi nemzetét”. Majd: „Magyarországon az iskolaügy elmagyarosításának tetőpontja az 1907-es Apponyi-törvény meghozása volt, amely az akkori közoktatási miniszterről, Apponyi Albertről kapta nevét. E törvények értelmében az iskolák állami felügyelet alá kerültek. A törvény arra kötelezte a tanítókat, hogy a fiatalságot a »hazafiságra«, azaz magyar lelkületre neveljék. Így a tanárok tulajdonképpen »magyarizátorrá« váltak. Aki sikeresen teljesítette a magyarizálást, megemelték a fizetését, aki nem, azt megbüntették, majd kidobták az állásából.”

Mintha az SZDSZ egyik programkiadványát olvasnánk. Lehet, hogy az SZDSZ eredeti elnevezése Szlovák Demokraták Szövetsége volt, csak utóbb taktikai okokból „magyarizálták”? Ami a cseh tankönyveket illeti, csak jelentéktelen csúsztatások fordulnak elő bennük a magyarság történelmét érintő kérdésekben. Ennek három oka van. Az első az, hogy Csehországban nem él olyan jelentős számú magyar, mint a Magyarországgal szomszédos országokban, így sem aktuálpolitikai, sem társadalmi, sem ideológiai szempontból nem indokolt, hogy mesterségesen magyarellenes képet alkossanak. A másik ok, hogy a cseh történelem igen gazdag, tehát nem kell íróasztal mellett kreálni, így a csehek erős identitástudattal rendelkeznek, noha ez nem mindig látszik rajtuk. A harmadik ok pedig, hogy a cseh-magyar viszony mérlege – Benest leszámítva – pozitív.

„Barátságtalan mérkőzés”

Monarchia és dualizmus – Habsburg-szemmel

Ausztriában az oktatásügy szövetségi (összállami) illetékességi körbe tartozik, a történelem nem kötelező, csak választható érettségi tantárgy. Az alábbi szemelvények az egyik legáltalánosabban használatos középiskolai történelemkönyvből – Korképek, történelem és társadalomtan – származnak. (Scheipl- Scheucher-Wald-Lein: Zeitbilder, Geschichte und Sozialkunde (ÖBV et HPT, Wien, 1993, 1998., 2. kiadás, 2002).

Tankönyv 6. osztályosoknak: A lechmezei győzelem (955) után I. Ottó megerősítette a birodalom keleti határait: „a bajor Ostmark (Alsó-Ausztria) és más őrgrófságok újbóli megalapításával és egy magyar birodalom alapításának támogatásával. A szlávoknál a birodalom északi részén ilyen egységesített államképződmény nem létezett.”

„I. Ottó számára lechmezei csata a »királyi küldetéséről« is szólt. (…) Ottó például ezért akasztatta fel a magyarok vezérét még Lech mezején, hogy végérvényesen elvegye tőle küldetési erejét. (…) Az alattvalók hajlandók voltak az uralkodóban »Krisztus helytartóját« is látni.”

III. Frigyes – a birodalom hálósipkája: „Nem ismerték el sem a birodalomban, sem a Habsburg-tartományokban. Csehország és Magyarország ismét leváltak Ausztriáról. Korvin Mátyás magyar király kétségessé tette Frigyes uralmát Alsó-Ausztriában és Stájerországban. Sőt elragadta tőle még Bécs városát is, ahol 1490-ben bekövetkezett haláláig székelt.” (…) „Az oszmánok 1521-ben elfoglalták Belgrádot és Mohácsnál megsemmisítő vereséget mértek a II. Lajos vezette magyar seregre. A fiatal király meghalt menekülés közben. Így Magyarország, egy keskeny nyugati országrésztől eltekintve, közel két évszázadra török uralom alá került.”

„Magyarországon újból és újból nemesi összeesküvések voltak, mivel a Habsburgok ott is teljhatalommal akartak uralkodni a magyar nemesség felett. A felkelők egyike (1683-ban, Thököly Imre, nevének említése nélkül – a szerk.) segítségért fordult a törökökhöz a Habsburgok ellen.”

„A birodalmi sereg állandó harcokban viszszaszorította a törököket. 1686-ban, közel 150 éves török uralom után sikerült meghódítani a magyar fővárost. Az esemény nyomására a pozsonyi országgyűlésen a magyar mágnásoknak le kellett mondaniuk a szabad királyválasztás és a jogosulatlan uralommal szembeni ellenállás jogáról. Magyarország ezáltal – mint Csehország 1620-ban – Habsburg öröklődő monarchia lett. Végül 1697-ben az újonnan kinevezett főparancsnok, Savoyai Jenő döntően legyőzött egy török sereget Zentánál. Tizenöt évvel később (…) ismét Jenő herceg volt, aki győzelmesen előrenyomult és bevette a Belgrád erődöt.”

„A pozsareváci béke (1718) révén Ausztria legnagyobb területi kiterjedését érte el.”

A könyvben sem a XV. századtól kezdődő, a török feltartóztatására irányuló magyar küzdelemről, de még a Rákóczi-szabadságharcról (1703-1711) sem történik említés.

„Magyarország meghódítása után sok területet új telepesekkel népesítettek be. (…) A Habsburg-kormányzó svábokat, frankokat, Rajna-vidékieket, németcseheket, alsó-ausztriaiakat hívott az országba. (…) Az eredeti feudális uraknak már nem volt részük ebben a telepítési folyamatban.”

„A Türelmi rendeletben (1781) II. József első európai uralkodóként hirdette ki valamenynyi keresztény vallás engedélyezését.”

A vallásszabadságot 1568-ban törvénybe foglaló tordai országgyűlést nem említik.

* * *

Tankönyv 7. osztályosoknak, 1848-ról: „Magyarországon március elején Kossuth Lajos saját magyar kormányt követelt. A bécsi forradalmi események hatására I. Ferdinánd császár hozzájárulását adta. Erre sok magyar az összmonarchiával való kapcsolatnak tisztán perszonálunióra történő korlátozását követelte. Magyarországon belül azonban ellentétek törtek fel a magyarok és nem magyar nemzetiségek (horvátok, szerbek, németek románok, szlovákok) között. (…) Különösen a horvátokkal való ellentét élesedett ki. Sikertelen közvetítési kísérletek után horvát csapatok hatoltak be Magyarországra. I. Ferdinánd császár a budapesti kormányt hivatalából elmozdítottnak nyilvánította, feloszlatta az országgyűlést, és érvénytelenített egy sor törvényt.” „(…) A forradalom leverése elsősorban Magyarországon ütközött heves ellenállásba. 1848 decemberének közepén császári csapatok vonultak be Magyarországra. A magyar nemzetgyűlés Magyarországot önálló állammá kiáltotta ki. (…) A magyar forradalmat a császári csapatok orosz csapatok segítségével tudták végérvényesen leverni. Különösen véres büntetőbíráskodás következett számos kivégzéssel és a magyarok alávetése a központi hatalomnak.”

„A győztes hatalmak (…) Burgenland többi része harc nélküli átadásának fejében népszavazást engedélyeztek Sopron körzetében. A népszavazás nem korrekt lebonyolítása (terror, jegyzékek meghamisítása) következtében magyar többség adódott. 1922. január 22-én Sopront hivatalosan átadták Magyarországnak.”

Tankönyv 8. osztályosoknak, 60. old.: „1989 májusában Magyarország az NDK-ból való emberek tízezreinek tette lehetővé a kiutazást Ausztriába.”

Elnyomás a Muravidéken

Durva sztereotípiák tárháza

Az elemi iskolák számára íródott történelemtankönyvekben csupán néhány sor olvasható a magyarokról, így megemlíttetik egy-egy mondatban Árpád, Szent István, Zsigmond, Hunyadi János és Mátyás. A Stane Berzelak által írt Történelem I. című munkában arról értesülhetnek a diákok, hogy „A magyarok a IX. század végén a Volga folyó vidékéről a Pannon-síkság felé törekedtek. Nyelvileg a finnugor család tagjai. A IX. században ténylegesen is Közép-Európát veszélyeztették, de 955-ben Augsburgnál a Lech-mezőn I. Ottó megállította őket.”

A szlovén gimnáziumi történelemtankönyvekben már több szó esik a magyarságról. A Brodnik, Jernejcic, Radonjic és Urankar-Dornik négyesfogat által jegyzett Történelem I. című kötetben a következő mondatok között csemegézhetnek a szlovén kamaszok: „Keletről az ugorok (magyarok) törtek be. Ez a finnugor nomád nép Ázsiából a IX. században más nomádok (főleg bolgárok) nyomására a mai Duna és Tisza vidékére költözött. Ez akkoriban majdnem teljesen elhagyott vidéknek számított, miután Nagy Károly szinte teljesen kiirtotta az avarokat. Harciasságukkal és mobilitásukkal, bárhol megjelentek (mármint a magyarok – a szerk.), Európa rettegett népének számítottak.”

Néhány oldallal odébb sem kapunk hízelgő szavakat a szerzőktől, akik szerint „a IX. század végén a magyarok betörése miatt a keletfrank hatalom nem volt hosszú életű. A magyarok ezzel megszakították a területi kapcsolatot a nyugati és az alpesi szlávok között.” Érdekességként megjegyzendő, hogy ez utóbbi mondat vastag betűkkel íródott, így kiemelkedik a szövegből…

A szlovén gimnazisták a következő két osztályban igen keveset olvashatnak rólunk, de Ervin Dolenc és Ales Gabric Történelem IV. című könyvükben több figyelmet szentelnek a magyaroknak. Az első világháborút követő eseményekről szólván kifejtik, hogy a „Tengermellék és Karintia elvesztését némileg pótolta az Osztrák-Magyar Monarchia magyar részéhez tartozó, szlovénok lakta terület, Muravidék megszerzése. Az új magyar államban 1919-ben kommunista forradalom tört ki. A vezető nyugat-európai demokráciák és kapitalista hatalmak, elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia a szomszédok segítségével a forradalmat leverték. Ebben a párizsi békekonferencia egyetértésével a jugoszláv hadsereg is részt vett. 1919 augusztusában a jugoszláv hadsereg a szlovénok és horvátok lakta vidékeket elfoglalta: Muravidéket a ljubljanai területi igazgatás kezdte kormányozni, Muraköz pedig a zágrábi területi igazgatáshoz került.”

Később így folytatják: „A szlovének az 1920-as békeszerződés aláírása után négy ország területére szóródtak szét. Olaszország, Ausztria és Magyarország a saját területükön élő szlovén kisebbségiek létét cáfolták, és mindent megtettek a gyors asszimilációjukért.” Ami persze azért is furcsán hangzik, mert például Magyarországon a vend kisebbség létjogosultságát mindig elismerték. Az már más kérdés, hogy máig vita folyik arról, hogy az irodalmi szlovéntól igen messze álló, meglehetősen sajátos nyelvjárást beszélő vendség a szlovénség részét képezte-e, vagy netán külön népnek számított évszázadokon keresztül.

Hogy ez mennyire nem tisztázott, arra bizonyság a következő néhány sor, amely arról az időszakról szól, amikor Horthy Miklós Magyarországa a második világháború alatt visszavette az elcsatolt, és részben magyarlakta Muravidéket. „A németekhez hasonlóan, akik Alsó-Stájerországban igyekeztek jóvátenni azokat a hibákat, amiket ezeken a vidékeken az első jugoszláv hatalom a szlovénosítás területén tett, a magyarok a Muravidéken a terület végső elmagyarosítását tervelték ki. Ennek első lépéseként elűzték az 1919 után betelepített szlovén értelmiséget, az iskolákban következetesen bevezették a magyar tanítási nyelvet, betiltották a szlovén nyelvet és a szlovén sajtót. Meghagyták viszont a muravidéki szlovén, azaz vend nyelvjárást, karintiai mintára, ahol a németek hasonló módon kívánták meggyőzni az ottani szlovénokat arról, hogy létezik külön vindisch nyelv és nép, amely a régi venet nép leszármazottja. A magyarok is a vend nép védelmezőiként próbálták magukat feltüntetni, amely két évtized után ismét a magyar hazához került vissza.”

Szomorúan tapasztalhatjuk tehát, hogy a magyarok egyes szlovén területek megszállóiként és a szlovén nemzet egykori megosztóiként jelennek meg e gimnáziumi történelemtankönyvben, holott a vend kérdés máig nyitott, hiszen máig élnek vend, illetve kettős identitású emberek. Ráadásul előfordul, hogy még magyar kutatók is vitáznak egymás között e tárgykörben, nem beszélve – a több országban élő – szlovén kollégáikról. Mindehhez képest Dolenc és Gabric munkája durva sztereotípiákon alapul, rendkívül elnagyolt, és ez igaz még akkor is, ha középiskolai tankönyvről van szó.

Az összeállítást készítette: Ágoston Balázs, Kádár István, Sinkovics Ferenc, Szakács Gábor, Tarics Péter, Zsebők Csaba