Legutóbb Berlinben korbácsolta fel a szinte mindenkit befogadó és segítő német kormány kedélyeit. Mellesleg érdekes, ha kisebbségekről beszélünk, akkor sosem az itt élő sváb, szlovák vagy éppen szerb népcsoportokról van szó. Miért is lenne? Saját kulturális identitással, ám magyarként élnek köztünk, ezzel is színesebbé téve országunk nemzetiségi térképét. Nem érdemes mellébeszélni és struccpolitikát folytatni, a gondot az integrációt mereven elutasító romák okozzák. Hiába vannak dolgos, magas képzettséggel rendelkező roma származású magyarok, vagy a hungarikumnak számító cigányzenészek és művészek, ha ezt a tényt a bűnözési statisztika árnyékolja be.

Mint német nyomozó azt tanultam, hogy nem tehetünk különbséget az elkövetők nemzetisége között, a tett számít, nem a bőrszín és a vallás. Ez helyes, ám nem csukhatjuk be szemünket az egyre jobban növekvő probléma előtt, hanem kutatni kell a miértet és a megértés után keresni kell a megoldást, amely mindenki számára kielégítő.

Pár hete feltűnt Berlinben egy romániai cigány csoport, akik tábort vertek ez egyik városi parkban. Napközben autók szélvédőjét mosták a piros lámpáknál, utcai zenészként vagy éppen koldusként tettek szert némi pénzre. Ami nem is kevés, mivel megkérdeztem egy büfést, aki rendszeresen beváltotta a gyermekükkel kolduló roma nők pénzét. A büfésnő állítása szerint volt, hogy napi 200 eurót váltottak át nála – fejenként.

Ez több, mint napi 50 ezer forint. A park közelében lakók jelentették a rendőrségen, hogy félnek a kéregetőktől, és megnőtt az autófeltörések és a betörések száma is a környéken. A rendőrség és az önkormányzat akkurátusan reagált: ideiglenes szálláshelyet jelölt ki a roma családoknak és munkavállalási engedélyt adott ki autómosásra, utcai zenélésre.

Természetesen ez azzal jár, hogy a rendőrségen be kell jelentkezni, betegbiztosítást kell kötni, valamint adót fizetni a befolyó munkabér után. Az ideiglenes szálláshely vezetője azonban pár nap után azt vette észre, hogy a romák mindent leszereltek a szobákban és fürdőkben, csapokat, zuhanyrózsákat, poroltókat, lámpákat és aztán odébbálltak. A park ma már újra a kismamáké, szerelmeseké és nyugdíjasoké, s a történet valamelyik másik európai nagyvárosban folyik tovább.

Mi a megoldás? Szerintem és nálam sokkal okosabb emberek szerint is az iskoláztatottság és a családi háttér a kulcsa az integrálódásnak, a társadalomba való beilleszkedésnek. Hasonló a gond, mint a már sokadik generációs török kisebbséggel Németországban.

A gyermekeket legtöbbször Dél-Anatóliából jött szülők nevelik, akik nemhogy a német nyelvet nem beszélik, de a sajátjukon is analfabéták. Amikor a gyermek bekerül egy német iskolába, nyelvtudása egyenlő a nullával. Mivel senki nem maradhat le a tananyaggal, az iskola csökkenti a tempót, ami viszont a többi gyermek számára unalmassá teszi az órákat. Hamarosan klikkek alakulnak, amelyek nyelvi és kulturális hasonlóságból jönnek létre. A német elsős nem utálja a török, albán vagy éppen egyiptomi osztálytársát, csak nem érti, mert nem beszélnek egy nyelvet. Ő viszont otthon előadja, hogy „senki nem beszél velem a suliban, engem utálnak.”

Ezzel a konfliktushelyzet már meg is teremtődött. Sokan még a nyolcadik osztály végére is csak törik a nyelvet. A továbbtanulás és a jobb munkák mindörökre zárva maradnak előttük. Marad a bandázás, a bűnözői karrier. Persze nagyon egyszerű a társadalmat hibáztatni és lenácizni mindenkit, aki nem érti, miért kell lopni, késelni vagy éppen kábítószert árulni tanulás vagy munka helyett.

Magyarországon a romák is a hasonló csapdában vergődnek. Mi lesz a beilleszkedést elvető családban egy kissrácnak vagy kislánynak a szülői minta? A koldulás, a bűncselekmények elkövetése, az iskolakerülés? Ha nincs meg a normális értékrend és a példa, hogy apa és anya hazajönnek a munkából és utána segítenek a leckében, akkor ezt ő sem fogja soha továbbadni.

Szívszaggató gyermekeket koldulni látni az autók között, vagy figyelni őket zseblopások közben a 6-os villamoson, hiszen nekik ez a normális életforma. Értelemszerűen nem kívánja senki, hogy egy kisebbség szakítson a saját nyelvével, kultúrájával és totálisan asszimilálódjon. Viszont az egészséges beilleszkedés, a nemzethez való tartozás érzése elengedhetetlen. Legyenek jogai a kisebbségeknek, de vegyék komolyan a kötelezettségeiket is. Fontos az iskolatörvény betartatása, hiszen ez a jövő kulcsa.

A család mint példakép szintén elengedhetetlen. Ám senkit sem lehet erőszakkal rávenni, hogy példamutató szülő legyen. Büntetni sajnos muszáj, ha ezt a törvény megköveteli, ám kirekeszteni nem szabad. Igaz, sokan önmagukat rekesztik ki az egészséges társadalomból, de egy polgári demokráciának mindig példával kell elől járni, és újra meg újra adni egy esélyt. Akik ezzel élnek, máris példakép értékűek a saját kulturális közegükben.

Németországban, akárcsak itt, nem fogadják el a kisebbségek a rendőrt, mert a hatalom eszközének tekintik és rögtön faji előítéletekkel vádolják. Még akkor is, ha jogosan jár el. Ezért Berlinben, Hamburgban és Frankfurtban a rendőriskolák célzottan török és arab fiatalokat verbuváltak soraikba. Ez a bűnügyi gócpontokon sikerhez is vezetett. Nem voltak nyelvi vagy vallási gátak a rendőr és a problémás csoportok között, valamint sok gyermek példaképnek tekinti egyenruhás honfitársát. Sok török lány is dolgozik nyomozóként vagy járőrként és ezzel rávezették sok társukat, hogy nem muszáj 16-18 évesen férjhez menni és szülni egy csomó gyermeket, hanem akár egy izgalmas hivatással a társadalom hasznos tagjai is lehetnek.

Érdemes lenne hasonló kezdeményezéseket megvalósítani Magyarországon is, és támogatást nyújtani a tehetséges roma fiataloknak, akik hisznek önmagukban és Magyarországban. Persze ehhez az is kell, hogy újra érezni és hangoztatni lehessen az egészséges nemzeti érzést. Ennek a politikai hátterét kell megteremteni a jövő évi választások után.

Georg Spöttle