A modern kor törvényesen öl gyermekeket, mielőtt még megszülettek volna. 1960 óta mintegy hatmillió magyart szippantottak ki az anyaméhből, ezért ma nyolcmillió magyarral – a növekménnyel is számolva – kevesebben vagyunk. Miközben évente 20-40 ezerrel fogy hazánk lakossága, 70 ezer már érző, lelki tulajdonságokat mutató, élő magzatot hajítanak a szemétbe széttépett húscafatként, holott olimpikon, anyuka, Nobel-díjas, vagy csatár lehetett volna…

Nyilván az ország már nagyon várta az ultraliberális sterilizációs törvényt, amely lehetővé teszi végre, hogy 18 éves kortól, aki akarja, végleg meddővé tegye önmagát. Virágzik a fajtalankodás, hiszen az állam és tizenegy, a melegek jogaiért aggódó nagykövetség által támogatott felvonuláson vonaglanak a másság bajnokai évről évre. Hamarosan a pedofília is a tűrt vagy tiltott kategóriából a támogatott nemi eltévelyedések kategóriájába fog tartozni. Mint a pusztulás előtt álló Róma hedonizmusa, minden az élet ellen és a halál mellett szól. Nemcsak a három svábhegyi kórháztelek, hanem a maradék Magyarország is túl jó ingatlan. Kell másnak, de a rajta élő nép nélkül. Az elnéptelenítés projektmenedzsere a mai elit.

„Heródes-hadművelet”

„A bárányok hallgatnak”, ezért mindig a leggyengébbeket, a legkevésbé védekezni tudókat támadják meg: a félkegyelműeket, az öregeket és a gyermekeket. Három telek, három értékes ingatlan, három tudományos műhely, vagyis három jogutód nélkül megszüntetett budai kórház elesett még 2007-ben, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, a Budai Gyermekkórház és a Svábhegyi Országos Gyermekallergológiai, Pulmonológiai és Fejlődés-neurológiai Intézet. Ez utóbbi, országosan 60 ezer gyermeket ellátó kórház példáján szeretném bemutatni, hogyan folyik a hétköznapokon a beteg gyermekek elleni támadás, a „célzott likvidálás”. Hogyan lehet gyermekeket kínozni, megkeseríteni a mindennapjaikat és végül megölni az ellátás megvonásával? Erre keressük a választ.

2006 őszén az „igazmondásáról” elhíresült puccsista miniszterelnök itt hirdette ki népegészségügyi programjának gyermekgyógyászati pontjait. Aztán jött az afgán harcterek rettenthetetlen, rózsaszín retikülös hőse, a volt egészségügyi miniszter asszony, aki szerint a tüdőbeteg gyermekeknek és asztmásoknak jó lesz a Heim Pál Kórház is, mert nem jó levegő, hanem gyógyszer kell nekik.

Körülbelül ennyit ért a gyógyításhoz annak a politikai érdekkörnek a strómanja, amely bezáratta azt a tudományos műhelyt, amelyet Svábhegyi Gyermekklinikaként ismertünk. Ma már zárt kapukat, marcona őrző-védőket találunk az intézet telkein; 2007. szeptember 30-ig még akut eseteket elláttak, de ez az országos intézmény, amely az Egészségügyi Minisztérium alá tartozott és amelyet 2007 márciusában szüntettek meg az OPNI-val és a Budai Gyermekkórházzal együtt, már két éve halott.

Az intézmény három telken helyezkedett el a XII. kerületben, Budapest egyik legdrágább zöldövezeti részén, a Mártonhegyi út 6. szám alatt, az Eötvös u. 2. szám alatt és a Béla király út, valamint Mátyás király út közötti hatalmas telken, amelynek címe Béla király út 12–18. A múlt század közepén, a II. világháború után a tüdővész még népbetegség volt, és a kezelés lényeges része a magaslati levegő. A Béla király úti intézményben fedett, nyitott, délre néző fektetők vannak, ahova még télen is kifektethették a kis betegeket. Téli napokon jól látszik a János-hegyről a sárgás-szürkés színű füstköd Budapest felett, amely körülbelül a Városkútnál ér véget; felette kék az ég. A bezárás a RET-ek jóváhagyásával történt, amely Regionális Egészségügyi Tanácsot jelent. Az intézet 250 ággyal rendelkezett, havonta 580-600 gyereket gyógyított az ágyakon, amely egy évben 7000 gyermek gyógyulását jelentette. A gyermekgyógyászatban vannak ugyan súbok (csúcsok), amikor sok a beteg, így ez a kórház is volt 100 százalék felett tele kis betegekkel, ugyanakkor értelemszerűen karácsonykor és újévkor üres a kórház, ilyenkor a decemberi és januári „teljesítmény” csökken.

„Other looses”

1945-ben a francia–német határon másfélmillió német hadifoglyot szögesdrótoztak körbe a jenkik télen. A németek akkor már 13-15 éves gyerekeket soroztak be. Tavaszra alig százezer maradt életben a szabad ég alatt tartott, éh- és szomjhalállal sanyargatott hadifoglyokból. A cinikus amerikai katonai adminisztráció ezeket a szerencsétleneket hívta, „other looses” (egyéb veszteségek) néven. Valahogy úgy érzem, hazánkat is így fonta körbe egy eladósító szögesdrót háló, békeidőben, megelőző csapásként hadifogollyá téve az ország tízmilliós teljes lakosságát. A sorsunk ugyanaz lesz: halál! A kápó szerepe a regnáló politikai osztálynak, a megélhetési politikusoknak jutott.

De mivel foglalkozott a svábhegyi intézmény? A nevében benne van: gyermekallergológiával, tüdőgyógyászattal és fejlődés-neurológiával. Ezenkívül volt bronchológiai osztály, ahol például hörgőtükrözést is tudtak csinálni, ami világhírű volt, hiszen Európából ide jártak tanulni a légcsőtükrözést. Akut esetekben volt idegentest-eltávolítás, így a könyvtár mellett volt egy kis múzeum is, amely intő példaként mutatta be, hogy az évtizedek során mi mindent szedtek ki a gyerekek torkából. De kezelték a cisztikus fibrózist is, amely genetikai mutáció miatt alakul ki. Először a gyerek csak köhög, aztán kiderül, hogy túl sűrű a váladéka, amely váladékban felszabadulnak a kórokozók, krónikus gyulladást okozva, és nem ürülnek ki a tüdőből és gyomorpanaszokat is okoznak. Az ilyen gyermekek elmaradnak a fejlődésben, véznák, kortársaiknál alacsonyabbak. Ebben az intézményben volt egy fiatalokból álló fantasztikus gyógytornászcsapat, amely segített kiüríteni légzőtornával a váladékot a tüdőből.

„Lehet külföldre menni” – mondta az akkori szókimondó miniszterelnök: így is lett. Ez a csapat valószínűleg már talán Németországban gyógyítja a német gyerekeket.

A gyerekeket lelövik, ugye?

Papíron, de csak papíron van allergológia rendelés a Heim Pálban, amelyet összevontak a Madarász utcai Gyermekkórházzal, így a Madarász utcába került az allergiás gyerekek ellátása egész Budapestről és az egész országból. Gondoljunk bele, hogy hány és hány gyerek lisztérzékeny, hogy hány és hány gyerek köhög a háziportól, vagy fullad az ételadalékoktól. (Ma állami, országos főállatorvosi segédlettel mérgeznek, mert noha tudják, hogy dioxinnal szennyezett a polcon az élelem, várnak, nem szedetik le a polcról, nehogy kár érje a multinacionális áruházláncot és az élelmiszergyártó világcéget. Pedig jól tudják, hogy a dioxin nem ürül ki és mikrogrammnyi mértékben is rákot okoz.)

Nos tehát, van allergológiai rendelés, de nincs komoly szakrendelés. Például nincs komoly teljes test-pletizmográffal végzett légzésfunkciós vizsgálat, ami a Svábhegyi Országos Gyermekallergológiai Intézetben volt.

Nemcsak a kis kórtermek voltak a gyermekek világához igazítva, amit az orvosok és a nővérek a szülőkkel együtt a mesék világához hasonlóan alakítottak ki, hanem az évtizedek során speciális eszközök, drága berendezések pályázatokkal, adományokkal finanszírozott műszerek kerültek az intézethez. A jogutód nélkül megszüntetett intézményből eltűnnek az eszközök. Jó esetben bekerülnek az EKI-be (Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet)…

De az eszközökön kívül a legnagyobb csapás annak a speciális és pótolhatatlan tudásnak az elvesztése, amit a 10-20-30 éve együtt dolgozó orvos- és nővérgárda jelentett. Akiknek többsége máig nem tudja, hol folytathatná a szakmáját. Többségük szólni sem mert, mert elmúlt 50 éves, megalázottak, meghurcoltak és a lakájmédia által lejáratottak lettek. Itt egy olyan orvos- és nővérgeneráció tűnik el, aki még a beteg gyógyításáért élt-halt, s minden közgazdasági érven túl a hippokratészi esküjét akarta betartani. Ez a kórház nem volt veszteséges, jól gazdálkodott!

Noha a liberális média immár évek óta a beteg halálára spekuláló, pénzéhes, a paraszolvenciával zsaroló orvos rémképét igyekszik beleverni az ember fejébe – azt az orvost, aki ráadásul hanyag, bent felejti a szikét és törlőkendőt a beteg hasában műtét után, műhibákat követ el sorozatosan –, nem járt sikerrel, mert a valóság merőben más. Nos, a média által ilyenképpen lefestett orvosok helyett ebben az intézetben is minimálbéren agyondolgoztatott nővérekkel, áldozatkész, a gyermekekért élő orvosokkal találkozott valaha az ember.

Halálod még nem esedékes

Ez a folyamat a 80-as években kezdődött. A feszültség hátterében végső soron egy kimondatlan hamis ígéret áll: „A halálod időpontja még nem esedékes…” A 80-as évek óta van árrobbanás az egészségügyi ágazatban és a gyógyszergyártásban. Jól tudjuk, hogy a fegyverkereskedelem mellett a gyógyszergyártás a legígéretesebb profittermelő. Ezért kellett eladni a négy legnagyobb gyógyszergyárat és oltóanyaggyárat francia és izraeli cégeknek az évtizedek alatt kifejlesztett receptekkel együtt, hogy a profit ne Magyarországnak, hanem idegeneknek hozzon hasznot. Kiszolgáltatottságunk is nőtt, mivel a gyógyszer stratégiai cikk.

Dr. Mengele szellemében

Belépett az orvostudományba az automatizálás és a számítástechnika, és sokszor 15-20 éves fejlesztések eredményeképpen jöttek létre olyan gyógyszerek, amelyek csak bizonyos speciális receptorra hatnak, ezért hamis és tudománytalan az a beállítás, hogy a gonosz orvos túl drága gyógyszert ír fel a páciensnek, amikor azonos hatóanyag van benne. Igaz az egyik beteg meggyógyul ugyanattól a gyógyszertől, a másik hasmenést kap, a harmadik meg ott helyben meghal tőle. Pedig a hatóanyag ugyanaz volt, ám lehet, hogy a vegyület térbeli elrendezése a gyógyszerben volt más. Vagy a vivőanyag volt más, ami a felszívódást segíti. És hasonlók. Ezért rémisztő az a kor, ami a kerettúllépést a háziorvosoknak anyagilag bünteti, ha az orvos szakszerűen jár el.

Tulajdonképpen szétverték a magas szintű ellátást a magyar kórházi rendszer esetében. A rendszerváltáskor még 110 ezer kórházi ágy volt, ma jó, ha 45 ezer. Minden ezer kórházi ágy megszüntetése körülbelül 3500 beteg elvesztésével (halálával – a szerk.) jár együtt évente. A területi elv miatt mentőben utaztatott akut betegek sorozatos halálhíre csak a gondokat felszínesen ismerőket lepi meg. Ugyanakkor a háziorvos a vizsgálatkor nem tud belemenni a részletek feltárásába, mert se szaktudása, se eszköze, se elég rendelési idő nincs hozzá, hogy helyesen diagnosztizáljon.

A gyógyítás személyes része kiesett. A cél a szakbeutaló, ami gát is egyben. Azonban a szakrendelés fejletlensége miatt nem ekvivalensek a vizsgálatok. Ráadásul csak a kórházakban van meg az a szaktudás és műszerezettség, ami egy komoly vizsgálathoz kell. Ezért a kórházba kerülő betegnél a vizsgálatokat meg kell ismételni. Így párhuzamos vizsgálatok vannak, és ezért diagnosztikával telik a beteg első hete a kórházban. Ámde a diagnózis alapján történő finanszírozás nem mindig fedezi a kórház költségét.

Néhány alapfogalom

TVK: ’95-’96-’97 körül kezdődött és 2005-ben már megvolt az úgynevezett teljesítményvolumen-korlát, amely a 2003-as év teljesítményét vette figyelembe. A finanszírozás kétféle: a járóbetegek esetén a BNO-kód alapján pontszámokat osztogattak egy régi német minta alapján. A fekvőbetegeknél a homogén betegségcsoportok diagnózisa alapján finanszíroznak. Ez rövidítve HBCS. 2005-ben ez a HBCS 134 ezer forintot ért, ma ez az összeg változó. Vanak a fődiagnózisra és mellékdiagnózisra adható pontszámok. Például a pneumónia 0,89-es szorzóval volt számolható, de ahol a tüdőgyulladáshoz immundeficit, vagy netán cukorbetegség társul 1,17-1,89-ig terjedő szorzóval volt számolható.

Ez a rendszer a kórházakat arra kényszerítette, hogy külön kódoló embereket foglalkoztassanak és ezek rendszerint matematikusok voltak. A kezdeti botladozás után egész szép eredményeket értek el. Észbe kaptak a politikusok és 2006-ban már a kórházaknak előre megállapították a teljesítményvolumenét és aki 95 százalék felett teljesített, az csak csökkentő szorzóval kaphatta meg a pénzt. 2007-ben egy gyors mozdulattal ezt megváltoztatták és az ágyszámcsökkentések, leépítések függvényében visszaosztották az elérhető teljesítményvolument, és a rendeletek úgy módosultak, hogy aki 95 százalék felett teljesített, az nemhogy csökkentő szorzóval kap pénzt, hanem egyáltalán nem kap.

Így aztán a médiában beállított gonosz orvos legalább úgy ingadozik, mint az 50-es évek kommunista propagandájában a középparaszt, a kulák: vagy a hippokratészi esküjét teljesíti, mert ott a beteg előtte és szenved, tehát gyógyítani kell, és veszteséget termel a kórházának, netán tönkreteszi azt, vagy széttárja a kezét és nem operál többet, mert a hó közepén elfogyott a TVK-keret.

Ebben a szemléletben, amelyben csak a pénz számít, a beteg élete és további életminősége nem fontos! Például ha stroke-ja volt és a gutaütéstől bénulása lett, nincs hely számára a rehabilitációs intenzív osztályon, későn kerül oda, vagy sohasem, így a károsodás visszafordíthatatlanná válhat.

A járóbeteg-finanszírozás még rosszabb. Itt például labor esetén zárt kassza van, úgynevezett lebegő pontokkal, így hiába teljesít az orvos vagy a laboráns, pénzt nem kap. Ráadásul a kórházak és az egészségügyi intézmények teljesítményét az OEP 3 hónap múlva téríti meg, kamatot nem fizet, így az amúgy is anyagilag kivérzett kórházak készpénzzel tudnak fizetni a beszállítóknak, akik a hatalmas felhalmozott adósság miatt már csak „cash”-t fogadnak el.

A fentiekből látható és érthető meg e kis kitérő után, hogy miért adósodnak el manapság a kórházak Magyarországon.

Hiánygazdálkodás

Esetünkben a svábhegyi intézetnél jól mentek a dolgok gazdaságilag, mégis megszüntették a kórházat. Hova kerülnek most a kis betegek? A tbc-sek valószínűleg nyílt osztályra, ahol tüdőgyulladásként fogják fel a betegségüket, hogy ott fertőzhessenek tovább. Egyedül a fejlődésneurológia kerül át egyben új helyre, a Margit Kórház 2006-ban frissen felújított Prenatális Intenzív Centrumába, ugyanis a Margit Kórházban volt az egyik legjobb fővárosi szülészet és tulajdonképpen minden szülészet mellett kellene lennie egy akutújszülött-osztálynak, de éppen amire elkészült, megszüntették. Ide kerül most a fejlődésneurológia. Folyik, folyik a pénz…

De legrosszabbul a Budai Gyermekkórház járt, amiből először maszek kórház lett, majd azt is megszüntették. Itt volt az ország legjobb egyes típusú Gyermekkori Diabétesz Központja, remek volt a kardiológia. Mindhárom említett budai intézmény túl jó telken helyezkedik el, és mindhárom intézményt úgy szüntették meg, hogy nem gondoskodtak előre teljes körűen a pótlásáról.

Mindhárom budai intézmény korábban 100 százalékig telített volt, tehát a kórházbezárásokkal hiányt hoztak létre. Mint Ukrajnában 1937-ben Sztálin a mesterséges éhínséggel hétmilló ember halálát okozva. Mindhárom intézménynél feltűnő volt a szorgalom és az igyekezet, hogy a nagy értékű ingatlanokat minél gyorsabban egy szűk hatalmi érdekcsoport számára megszerezhessék.

Most eladási nyomás van az ingatlanpiacon, ezért a klientúra jól fog járni, olcsón vesz – gyermekek halála árán! – svábhegyi telket. Ezek a telkek, ezek a kórházak egytizedmilliomod-részben még az övé, az enyém, a tiéd, kedves olvasó. Nem emlékszem, hogy meghatalmazást adtunk volna bármelyik trógernak a politikai osztályból, hogy kórházbezárás árán, a kis betegek kínszenvedése árán budai telkekkel sefteljenek.

A svábhegyi intézményben kezelt kisgyerekek további ellátása kétséges: vagy fizetnek a később létesülő magánklinikákon, vagy megvárják, amíg a volumen korlát alatt sorra kerülnek. Nem halnak meg rögtön, csak szenvednek. Így alakult ki Magyarországon a tomboló haláltáncát járó liberalizmus kiválasztott központjában az „Új Tajgetosz” intézménye, amely az ókorihoz képest ici-picit azért „fájni fog”, ahogy a miniszterelnök úr mondaná: lassan és kéjjel öl; hosszan hagyja szenvedni a beteg gyermekeket. Az országot hitelezők likvidálási kvótája viszont ígéretesen alakul: uraim, lehívható a következő részlet!

A szerző Ybl-díjas építészmérnök, aki korábban kórházak és egészségügyi létesítmények tervezésével foglalkozott