Biztató jel, hogy különböző lapokban vita indult a korszerű nemzetfogalomról. Aggasztó jel, hogy a hozzászólók többsége továbbra sem érti a probléma lényegét. Egyre valamiféle nacionalizmus-fogalom körül keringenek, mint az éjjeli lepke a lámpa körül, és nem hajlandók megérteni, hogy a nemzethez tartozás tudata az egészséges lélek egyik meghatározó szükséglete, függetlenül attól, hogy ennek jó vagy rossz következményei vannak.

Mintha valaki a szerelem érzését kárhoztatná azért a rengeteg szenvedésért, amit a szerelem nevében, a szerelem által sarkallva elkövettek a lepergett évszázadok, évezredek alatt. Nos, a szerelmi gyilkosságok áldozatainak száma alighanem vetekszik a legnagyobb járványokéval és háborúkéval, értelmes ember mégsem gondolja, hogy ezt az érzést egyszer s mindenkorra ki kellene iktatni az emberi érzelmek sorából.

Tamási Áron regényében azt mondja Ábel, a székely fiú: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Aki mindenütt lakik, annak sehol sincs otthona, az olyan, mint a ruhátlan lélek, védtelen, zaklatott, kiszolgáltatott. Az otthonunk pedig nem egy épület, hanem annál sokkal több, egymásra rakódó rétegekből áll, és ezek a rétegek a jól ismert dolgok ismétlődésével védenek minket a világ ránk zuhogó sokféleségével szemben.

Közismert tapasztalat, hogy a kisgyerekek olykor meglepően konzervatívak, foggal-körömmel ragaszkodnak egyes szokásaikhoz. Százszor is elmeséltetik maguknak ugyanazt a mesét, szigorúan ugyanazzal a hanghordozással, alvórongyuktól akkor sem hajlandók megválni, ha már cafatokra nyúzták, hisztit rendeznek, ha széttaposott szandáljuk helyett újat akarnak rájuk adni. És ez igazán érthető: a változások, újdonságok olyan áradata zúdul rájuk nap mint nap, hogy a változások és ismétlődések jó arányának helyreállításához az ismétlődések egy részét minden erővel meg kell tartaniuk. A kisgyerek az ismétlődésekből épít lelki otthont magának, amelyben biztonságban érezheti magát, és ahonnan újabb és újabb kalandos utakra indulhat a világ ismeretlen jelenségeinek fölfedezésére.

Felnövekedvén azonban megérti, hogy ezek az ismétlődések identitás-elemekre cserélhetők. Megismeri, elfogadja és személyisége részévé formálja nemi identitását, egy családi közösség tagjának ismeri fel magát, később az iskola, a település közösségének részese lesz, erősebb vagy gyengébb szálak valamely valláshoz kötik, különféle közösségek részesévé válik – ezek mind az ő identitás-ruhái lesznek, és súlyosan megsínyli, ha valamelyiktől megfosztják.

Az identitás-ruhák között vannak a lélek bőrén hordott, kívülről nem is látható darabok, vannak, amelyeknek csak a széle látszik, és van olyan is, amit kívül hord a lélek, hogy mindenki lássa. Legbelül a személyiség önmagával való azonossága van, az önkép, ennek némely elemét örömmel vállalja a lélek, más részét titkolni szeretné. Legkívül pedig a különböző közösséghez tartozás fizikailag is megjelenő szimbólumai, kezdve az ing alatt hordott apró kereszttől egészen a kedvenc futballcsapat színére festett hajig.

Valamikor tíz- és tizenöt éves kora között a lélek megérti, hogy az egyik meghatározó közössége a nemzet, a vele azonos nyelvet beszélők, azonos dalokat éneklők, azonos verseket olvasók, azonos bánatokat szenvedők és azonos örömöket ünneplők együttese. A nemzet a lélek identitás-ruháinak egyik legfontosabb, legkülső darabja, az otthonlét-élmény egyik leggazdagabb forrása.

A nemzeti identitás persze nem egyenruha-kabát. Van, akié egyszerű, van, akié díszes, van, aki csak a vállára vetve hordja, van, aki le nem vetné semmi pénzért. Nemzeti szempontból mindenkinek legalább kettős identitása van: egy nemzetiségi és egy állampolgári. Európában, ahol többségben vannak az egy nemzet által dominált államok, a lakosok többségének eme két identitása egybeesik, ám ettől még megmarad kettősnek. Van, aki az európai identitás köpenyét is magára vette, másnak az államé sem kell. Van, aki egy nap alatt megfagyna a nemzeti identitáskabát nélkül, más évekre elvan nélküle.

Az emberi lélek a változások és ismétlődések egyensúlyára törekszik. Az egyensúlyi pont személyenként változó, és ki-ki eltérően tolerálja az ingadozások mértékét is – de ha körülötte mindig minden változik, abba a lélek éppúgy belerokkan, ahogy abba is, ha mindig minden önmagát ismétli. Az ismétlődés, az újra és újra megélt önazonosság, a lélek identitás-ruhatára maga az otthon, amelyben megbízhatunk, amelyből kiindulhatunk a világ sokféleségeivel folytatott mindennapi küzdelemre, és ahová visszahúzódhatunk megpihenni és feltöltődni.

Önsorsrontó ember, aki küzd ez ellen, maga és társai harmóniáját találja meg, aki megérti: a nemzet lényünk leválaszthatatlan része.

Bencsik Gábor