Pedig még csupán a vizsgálat elején járunk. Ám – ha eddig még nem történt volna meg – ezeknek a brutális gyilkosságoknak rá kell ébresztenie minket arra, hogy óriási problémával állunk szemben és tán semmikor sem voltunk olyan messze a sikeres romaintegrációtól, mint most.

Nem lenne jó, ha – amennyiben minden a gyanú szerint esett (a nyomozás ezen szakaszában ez még csupán erősen vélelmezhető), akkor – miután teljesen jogosan kiszabták a szükséges tényleges életfogytiglani ítéletet, lezárnánk a kérdést és mintha minden rendben lenne, és visszadugnánk fejünket a biztonságot nyújtó homokba. Olyan szörnyűségek történtek, amiket semmi nem indokolhat, és amelyek elkövetőit semmi sem mentheti fel, de amelyek után minden eddiginél komolyabban el kell kezdeni keresni a társadalomban meglévő és mindinkább kiéleződő feszültségek okait, amelyek ide vezethettek.

Fel kell tennünk mindazokat a kérdéseket, amelyekre a társadalmunk eme söpredéke az ököljog alapján akart válaszolni. A helyes kérdésfeltevéshez azonban alapvető elvekhez kell tartanunk magunkat:

1. Ne tűrjük a gyilkosságot, de az önbíráskodást se.

2. Ítéljük el a rasszistákat, de az oktalanul rasszistázókat is.

3. Ne hunyjunk szemet afelett, ha valakit pusztán etnikai hovatartozása miatt bántanak, függetlenül attól, hogy a többséghez, vagy a kisebbséghez tartozik.

4. El kell ítélnünk azokat, akik nem megfelelő eszközökkel védik birtokukat, de azokat is, akik sötét éjszakákon zsákkal a hónuk alatt indulnak kifosztani azt.

5. Ismerjük be, hogy a szegénységből és kilátástalanságból fakadó elkeseredettség a lopás egyik fő oka lehet, de jelentsük ki, hogy sem ez, sem a rablás, útonállás nem tolerálható és nem magyarázható. Ha gyermekünket az iskolából hazafelé pénze, telefonja átadására kényszerítik hasonló korú társai, az útonállás, ha erőszakoskodnak is vele az már rablás. Ezekről ne hallgassunk és ne magyarázzuk a társadalmi helyzettel.

6. Ne hagyjuk, hogy akiket arra hatalmaztunk fel, hogy biztosítsák nyugodt életünket, azok kicsinyes politikai indokból szítsák a társadalmon belüli feszültségeket.

7. Ne mondjuk ki oktalanul és ne használjuk feleslegesen a „cigánybűnözés” szót, de ne lépjünk nagyvonalúan túl egy évszázadok folyamán kialakult kulturális különbségek okozta nyilvánvaló és megoldásra szoruló, egy bűnözési fajta minden mástól különböző motivációját adó társadalmi problémán.

Itt elérkeztünk a kulcsmondathoz. Ha ezeket a társadalmi és kulturális különbségeket, motivációkat nem értjük meg, nem próbáljuk megfejteni, kielemezni, azzal épp a gyilkosok gyűlöletét tápláljuk tovább, és esélyünk sem lesz megelőzni az ehhez hasonló szörnyűségeket. Ismétlem, az ilyen tetteket semmi sem indokolhatja, de sajnos kiagyalóit és elkövetőit kitermeli a társadalom irányítóinak tehetetlensége, és meggondolatlan, kicsinyes viselkedése folytán kialakuló elkeseredettség, düh és gyűlölet.

A gyűlölet lehet csendes is, de ha találkozik egy rossz értelemben vett tenni akarással, az mint láttuk, tragédiák sorához vezethet.

Az emberek többségében azonban dolgozik egy természetes igazságérzet. Mélységesen elítéli a romagyilkosságokat, elvárja, hogy a bűnösök bűnhődjenek és ellenzi az etnikai hovatartozás alapján történő igazságtalan megkülönböztetés minden fajtáját. De ezzel a természetes igazságérzettel ugyanígy ellenkezik az is, ha azt látja, hogy uborka-, tyúk- és fémtolvajok, erőszaktól sem visszariadó, kiskorú útonállók, egy vétlen tanárt gondolkodás nélkül agyonverő ösztönlények, időseket rettegésben tartó haramiák, embereket állat módjára tartó „csicskáztatók” csak ritkán nyerik el a megérdemelt büntetésüket, és – nemegyszer irtóztató – tetteik alig érdemesek miniszterek, képviselők kitüntető figyelmére. Sőt az egyszerű állampolgárnak számtalanszor kell azzal szembesülnie, nemhogy nem ismerik el jogos felháborodását, de még neki kell kellemetlenül éreznie magát, mert fajgyűlölőnek bélyegzik.

Pedig tudja, hogy ő nem az, és ezért zavarja különösen, ha azokkal veszik egy kalap alá, akik bőrszín alapján ítélnek. Ő csak békében akar élni. Békében a társadalom minden civilizáltan viselkedő tagjával.

Kihez fordulhat segítségért, ha azt érzi, hogy ennek elérésében nem segítenek neki azok, akiket a parlamentáris demokrácia által kínált jogával élve épp a nyugodt életfeltételek biztosításának garantálására kért fel? Ha jobban belegondolunk, nem is nehéz ok-okozati összefüggést találni az előzőekben ecseteltek és például a Magyar Gárda létrejötte, vagy mondjuk úgy, kitermelődése között. Én ugyan a magam részéről inkább egy – az ilyen szerveződések létét okafogyottá tevő – erős rendőrséget szeretnék látni (szerintem számos Gárda-tag is így van ezzel), ám ezen feltétel jelen pillanatban nem adott (legalábbis én, a hétköznapok embere így érzem). Az egyén pedig igényli a biztonságot és – ha mások nem képesek erre akkor – maga próbálja megteremteni azt saját maga számára. Lehet, hogy ehhez nem minden estben találja meg a helyes utat, de – amíg a kialakult alapvető erkölcsi normákat nem sérti és a hatályos törvények adta határokat nem lépi át – nem is várható el tőle feltétlenül.

Nem képes ugyanis megvizsgálni a probléma minden aspektusát. Ez a mindenkori államszervezet feladata, amelynek megvan a megfelelő eszköztára a társadalmi problémák tüzetes vizsgálatára, tanulmányozására, megoldási lehetőségek felvázolására és ezáltal képes arra, amire a társadalom egyes tagjai nem, azaz, hogy – a szabadságjogok mellett a „jó öreg erkölcsök”-ön alapuló törvények keretein belül – megtalálja az adott körülményekhez képest leghelyesebb megoldást a társadalmat romboló, egyre inkább élesedő ellentétek kezelésére. Ehhez azonban kiváltképp figyelnie kell a társadalom vagy társadalmi csoportok problémákra adott reakcióit. A dolgok kulcsa, hogy ezeket egységes mércével mérje. A kettős mérce alkalmazása – amellyel politikai meggyőződés alapján ítélik meg, ki a rasszista és ki nem – helytelen.

Ez utóbbinak teret engedve épp az igazi kirekesztőket nem lehet megtalálni. Például Schiffer János szerint nem jó a rasszista kifejezés a baloldali szavazókkal kapcsolatban (itt már találunk is egy érdekességet, hisz a rasszizmus megítélésébe belekeveredik a politikai hovatartozás). Bizonyos társadalmi rétegekben ellenérzések vannak más társadalmi rétegekkel szemben, aminek egy része tudatlanság, más része pedig konkrét konfliktusok miatt alakult ki (ez egy igen korrekt megfogalmazás, de komoly probléma, hogy kiemeli: ez a baloldal szavazókra igaz, ami erősen tompítja a kijelentés élét, a lényegét).

Kié hát az igazi felelősség? Ha valaki alkohol- vagy drogfüggő lesz, és a szülei, barátai a jól látható jelek ellenére sem akarják tudomásul venni, hogy komoly segítségre szorul (hány, de hány későbbi alkoholistánál láthatjuk ezt), a „fáradtságos” törődés és a probléma gyökereinek feltárása helyett a körülményekre fogják az elzüllést, esetleg még hátat fordítanak a betegnek, ott ki a fő felelős?

Ha a társadalom irányítói a romakérdést illetően kizárólag a kilátástalan társadalmi helyzetről, a kirekesztésről vagy a „tomboló rasszizmus”-ról szóló frázisokat puffogtatják ahelyett, hogy ezek valódi súlyát átérezve a probléma gyökereinek tényleges feltárására, okainak kielemzésére, valamint minden egyes társadalmi csoport valódi felelősségének, hibáinak átfogó vizsgálatára törekednének, azzal lényegében – az előbb említett alkoholistának a barátaihoz hasonlóan – hátat fordítanak a betegnek, jelen esetben a feszültségekkel teli társadalomnak, akkor ki a fő felelős?

A felelősök megtalálásánál is fontosabb azonban az okok teljes körű feltárása. Fel kell tennünk a kérdést: „Miért van ez így?” Ahhoz, hogy erre helyes választ adhassunk először a már említett társadalmi és főképp – az akár több évszázadra is visszatekintő – kulturális különbségeket kell részletesen tanulmányozni, elemezni. Ez megkerülhetetlen és alapvető fontosságú. A megfelelő integrációs stratégia – mely a legnagyobb hangsúlyt egymás kultúrájának megismerésére, megértésére, illetve egy aprólékosan kidolgozott felzárkóztató, oktatási, képzési és bűnmegelőzési programrendszer kialakítására és hatékony alkalmazására kell, hogy fektesse – csak ennek eredményeire építve alakítható ki. Bűn, hogy most egy merőben más úton járunk.

Szívós Gábor