Amerika a szovjet úton
A történelem sokszor ismétli önmagát. A nyugati politikai rendszer mélyülő válságát, a szuperhatalmi múltjába kétségbeesetten kapaszkodó Egyesült Államok gyengülését és az elit tehetetlenségét látva a Szovjetunió végnapjai juthatnak az eszünkbe. Talán nem véletlenül!
Minden politikai rendszer magában hordozza a bukását. A rendszerek egy idő után kiürülnek, nem működnek hatékonyan, így aztán hiába emeltek fel birodalmakat, egy idő után azok is menthetetlenül hanyatlani kezdtek. Így volt ez Athén, Róma, a kínai birodalom, a britektől a franciákon és az oroszokon át a Habsburgokig a nagy európai hatalmak esetében is.
Nem képezett ez alól kivételt a Szovjetunió sem: a szocialista berendezkedés meggyengülésével a birodalom is összeomlott. Generációnk a saját szemével nézte végig ezt a haláltusát: a szocialista államrend működésképtelenné válását, az egymást követő egyre tehetetlenebb szovjet főtitkárokat. Mint ahogy azt is, hogy a gerontokrácia végső kétségbeesésében Mihail Gorbacsov személyében maga elé tol egy fiatal, ambiciózus politikust, aki tehetetlenül sodródik a rendszer hullámain, majd a nehézségi erő végül a birodalommal együtt lerántja őt is a mélybe. Láttuk, miként küzdenek elkeseredetten egymással a birodalom őrzői és a reformálói, és láttuk, ahogy a szétesést megérezve erőre kapnak az ideológiai szélsőségek és a függetlenségi mozgalmak.
A birodalmak hanyatlását felgyorsítja a külső körülmények alakulása is. A Szovjetunió széthullásához a rendszer belső gyengülése mellett hozzájárult a nagy ellenfél, az Egyesült Államok. Most mintha Amerika is ugyanezt az utat akarná végigjárni. A magát a hidegháború győztesének kikiáltó hatalom nem akarja elhinni, hogy a kétpólusú világrendhez hasonlóan az egypólusú sem tart örökké. Az egyeduralomba belekényelmesedve ráadásul az sem jut az eszébe, hogy tanuljon az ellenlábas bukásából.
Azzal az amerikai stratégák már legalább az 1970-es évek végétől tisztában vannak, hogy a kapitalista berendezkedés sem örök életű, fokozatosan gyengül, és előbb-utóbb modellváltásra lesz szükség. Az erről folyó gondolkodás egyik eredménye a nyílt társadalom elmélete is. A nagy ellenfél bukása azonban elaltatta az éberséget, és a rendszer nehézségi ereje, valamint a fennmaradásában érdekelt elit azóta sem engedi a szükséges váltást.
Ahogy a szovjet rendszernek, úgy az amerikai kapitalista berendezkedésnek is megvannak a maga ortodoxai, az őrzők, akik a baloldali-liberális ideológia zászlaját lobogtatva a végsőkig kitartanak a vártán. Mint ahogy megvannak a vadhajtásai is. Míg jó három évtizede az egyik oldalon ott voltak a sztálinizmus maradványaiba kapaszkodók, a másikon meg a félfasiszta, nacionalista Pamjaty mozgalom, addig a belső szétesés a mai Amerikában is előhívta a társadalom mélyrétegeiben generációk óta szunnyadó konfliktusokat. Tombol a BLM, és a szobordöntögetések képében a társadalom itt is ádáz harcot vív a múltjával. De mint Donald Trump kétségbeesett vergődése mutatja, a rendszer itt is megfojtja a keretei közül kicsit is kilépni akarókat. Mint ahogy nem mehetünk el amellett sem, hogy a gerontokrácia az Egyesült Államokban is a rendszer hanyatlásának és a nagyság megkopásának a kísérő jelensége. Ahogy a külső környezet változása, a világrend átalakulása, benne a régi-új kihívók izmosodása sem a birodalmat erősíti. Közben szép lassan kiürülnek a rendszer fenntartásának a külső forrásai is, a dollár egyre inkább elveszti globális elszámoló valuta szerepét.
De a válság jelei a Nyugat egészét jellemzik. Az Európai Unió el sem ért a birodalmi szintig, és máris a szétesés jeleit mutatja. Ahogy az amerikai, úgy a nyugat-európai elit is „szovjetesen” elfáradt, egyre kevésbé képes a megújulásra. Ilyenkor pedig jönnek az olyan ideológiailag motivált hibák, mint a migránsválság akaratlan erősítése. Az őrzők meg nyílt levelet írnak, mint legutóbb a francia tábornokok, és egyszer talán még puccsot is szerveznek. Így volt ez a Szovjetunió végnapjaiban is. Hogy a szovjet rendszer miként végezte, láttuk. Mint ahogy azt is, hogy a tisztító tűzön átmenve egy modell képes lehet a megújulásra is. Most nemcsak érdeklődve, de érintettként aggódva is várjuk, hogy miként birkózik meg a sok tekintetben hasonló kihívásokkal a Nyugat.