Mivel a hatalmi pozíciók megszerzéséért folytatott fehérellenes offenzívájuk során a woke-izmus ideológusai Amerikában következetesen a fehérek közé sorolják a kelet-ázsiaiakat (kínaiakat, japánokat, koreaiakat), közülük egyre többen igyekeznek megszabadulni a „fehér kiváltság” stigmájától, hosszabb távon – vagyis a várható faji hatalomváltás perspektívájában – sokkal inkább tehertételnek, mintsem előnynek tartva azt.

Hirdetés

Ebbéli törekvésükben mindent elkövetnek annak érdekében, hogy jó pontokat szerezzenek maguknak a feketék szemében, időnként parodisztikus túlzásoktól sem riadva vissza.

Egy kínai–jamaicai származású egyetemi tanárnő, Jennifer Ho szerint „az ázsiaiak elleni rasszizmusnak ugyanaz a forrása, mint a feketeellenes rasszizmusnak: a fehér felsőbbrendűség. Így amikor egy fekete támad meg egy ázsiait, a találkozást talán rasszizmus tüzelte, de nagyon speciálisan fehér felsőbbrendűség. A fehér felsőbbrendűség fenntartásához nincs szükség fehér emberre.” Abszurd okoskodásában ez az identitászavaros félvér érezhetően vacillál fekete és ázsiai énje között, holott tudnia kellene, és nyilván tudja is, hogy az ázsiaiak elleni rasszista erőszak elharapózása szinte kizárólag feketék rovására írható. (A fehérek részéről többnyire csak verbális inzultus éri őket.) Hogyan oldhatná fel érzelmileg ezt a skizofrén dilemmát? Természetesen a fehérek rovására. A Fülöp-szigetekről bevándorolt Melissa Pandika egyértelművé is teszi, hogy „igazságot akar” ugyan az ázsiaiak elleni erőszakért, de persze „nem a feketék kárára”, hanem nyilvánvalóan a fehérekére.

Egy néger újságírónő szintén elismeri az ázsiaiak elleni fekete erőszak létezését, de szerinte ezért nem a feketéket kell hibáztatni (elvégre ők soha semmiért nem hibásak), hanem „az ázsiaiak feketeellenes rasszizmusát”. Nicole Chung „belefáradt” abba, hogy a fehéreket oktassa „a fehérségben összpontosuló és a fehérséget tápláló rasszizmusról, amelyet a fehérek nem ismernek, amelytől kínosan érzik magukat, amelyet nem hajlandók meglátni, vagy felismerni, vagy elítélni”. Amerikai fehér szülők által örökbe fogadott koreai létére tehát szintén a fehéreket bírálja az ázsiaiakat a feketék részéről sújtó szisztematikus erőszakhullám miatt, mert a neobolsevik Amerika (címzetes) uralkodó faji csoportját nyíltan nem tanácsos bírálni.

Nem így a fehéreket. Őket nemcsak illendő, de egyenesen ajánlatos is szapulni, ha valaki liberálisnak, haladónak és felvilágosultnak akar mutatkozni, hiszen a „fehér­cikizés” (white bashing) manapság a progresszivitás abszolút fokmérője. E tekintetben egy bizonyos Sarah Jeong, a The New York Times koreai származású és rózsaszínű hajú, tehát aposzematikusan is feminista üdvöskéje lehet mérvadó a közösségi médiában megosztott abszolút woke gondolataival, mint például: „Töröljük el a fehéreket.” „A fehérek már nem szaporodnak. Rövidesen mind kihalnak. Ez volt a tervem mindvégig.” „Olyan unalmas lehet fehérnek lenni.” „Politikailag korrekt hazugság, hogy a fehéreknek nincs rossz szaguk.” „Egészen fantasztikus örömet okoz öreg fehér férfiakkal kegyetlenkedni.” Ha ugyanilyen stílusban humorizálna bármelyik másik faji csoport kontójára, akkor Amerikában magától értetődően nemcsak a The New York Timesnál nem volna állása, hanem egyetlen más lapnál sem.

Újabban egyes zsidók is dezertálnának a fehérek táborából. Gil Steinlauf rabbi szerint miután „évtizedekig küzdöttek azért, hogy fehérek legyenek”, most fel kell adniuk a fehér kiváltságot, hogy harcoljanak a rasszizmus ellen. „Többé ne tekintsük magunkat a fehérség társadalmi konstrukciója részének, minden fehér kiváltság ellenére, amelyet Amerika nyújt nekünk… Tanítsuk azt a gyermekeinknek, hogy valójában nem fehérek vagyunk, hanem egyszerűen zsidók.”

Koreai kartárs- és elvtársnőjéhez hasonlóan a szintén rózsaszínű hajú, eo ipso feminista Emily Goldstein is a fehérek megszüntetésében látja a „fehérkérdés” végső megoldását. „A faji sokszínűség a fehérektől való megszabadulásról szól, és ez jó dolog. […] A fehéreknek nincs joguk létezni. […] A fehérség az összes elnyomás forrása a világon. A fehérség rasszizmus, szexizmus, homofóbia, transzfóbia, able-izmus [fogyatékossággal élők lekezelése], antiszemitizmus, iszlamofóbia és heteropatriarchális kapitalizmus. A fehérséget felszámolva felszámolod az összes elnyomási formát, amellyel a világ jelenleg szembesül. Ha nincsenek fehérek, nincs elnyomás. A fehérek olyanok, mint a rák, és az elnyomás a rák szimptómája. Vágd ki teljesen a rákot – a fehérek lévén a rák – és, megszabadulsz az összes elnyomástól, amelyet a fehérek okoznak. […] Fehérként el kell ismernünk, hogy többé nincs helyünk a világon. […] Csak ha a fehérek megszűntek létezni, akkor lesz lehetséges a békés és progresszív – rasszizmustól és gyűlölettől mentes – társadalom. Az egyetlen módszer a fehér kiváltság, a fehér elnyomás, a fehér rasszizmus és az elnyomó fehér hatalmi struktúra felszámolására az összes fehér felszámolása. Igen, fehér szupremacisták, a faji sokszínűség valóban a fehérek kiiktatása, és pontosan a fehér genocídium az, amire a világnak nagyobb szüksége van, mint bármi másra.”

Donald Moss pszichiáter egyfajta parazitabetegségnek nyilvánítja a fehérséget az amerikai pszichiáterek hivatalos orgánumában. „A fehérség […] rosszindulatú, élősködőszerű állapot, amelyre a »fehérek« különösképpen hajlamosak. Alapvető állapot, amely jellegzetes létezésmódokat vált ki az egyén testében, elméjében és világában: az élősködő fehérség falánkká, telhetetlenné és megátalkodottá teszi vírusgazdái étvágyát; ez a torz étvágy különösen a nem fehéreket célozza, és miután kialakult, majdnem lehetetlen felszámolni. A hatásos kezelés pszichológiai és társadalmi-történelmi beavatkozások kombinációját igényli, amely észszerűen csak arra törekedhet, hogy átalakítsa a fehérség étvágyát, csökkentve intenzitását, átrendezve céljait, alkalmanként a jóvátétel felé fordítva. Amikor felidézik a fehérség mint krónikus állapot pusztításait, ezek vagy figyelmeztetésül szolgálhatnak, vagy kísértésként jelentkezhetnek. Önmagában a megemlékezés tehát nem garancia a visszaesés ellen. Még nincs rá tartós gyógymód.”

A fehérség mint a világból kipurgálandó betegség sokkterápiája valójában nem lehet más, mint magának a fehérségnek a felszámolása – Jeong, Goldstein és a hasonszőrűek woke receptje alapján. Ehhez szolgál számukra kísérleti laboratóriumként az afrobolsevik Amerika.

Korábban írtuk