Mindennek következtében költségvetési hiánya orbitális méreteket öltött, egyes források szerint az adósságállománya 2007 szeptemberére elérte a 29 888 milliárd dollárt (amelyből csak Kína követelése meghaladja az 1500 milliárdot!) – teljes adóssága immár az ország GDP-jének a 227 százalékára rúg. Emiatt az utóbbi években a dollár elvesztette korábbi vásárlóerejének egyharmadát, a kőolaj hordónkénti ára pedig felkúszott 140 dollárra. Azután az amerikai gazdaság doppingolására és krónikus fizetésképtelenségének a palástolására hivatott felelőtlen hitelkönnyítések logikus és elkerülhetetlen következményeként beütött a jelzáloghitel-válság, a sorozatos bankcsődökkel és az Egyesült Államok partnereit is érintő másodlagos negatív hatásokkal.

Stratégiailag az USA hosszú időre elvesztette a katonai kezdeményezőkészségét. Bush nagyon óvatlanul hajtotta végre a „Szaakasvili-tesztet” is, hiszen előre tudhatta, hogy nem lesz képes hatékonyan kivédeni Oroszország törvényes reakcióját. Kénytelen volt szánalmasan meghunyászkodni, és EU-csatlósai csaholása is hatástalan diplomáciai és kereskedelmi gesztikulálásba fulladt.

Oroszország méltósággal és mértékletességgel reagált Szaakasvili provokációjára. Normális esetben a háború hagyományaiból az következik, hogy „vae victis”, vagyis végső soron személy szerint annak kell felelnie, aki elindította a támadást, és pechére elvesztette a háborút, országának pedig, amely támogatta őt agressziójában, kártalanítania az áldozatokat és megtérítenie a győztes fél háborús veszteségeit.

Emlékeztetőül: 1945 után Németországot elfoglalták a szovjet, amerikai, angol és francia szövetségesek. Németországnak kárpótlást kellett fizetnie, és el kellett fogadnia, hogy (megmaradt) területén idegen csapatok állomásozzanak. Elvesztette keleti régióit Lengyelország javára, és felosztották három német nyelvű államra. 2008-ban már nincsen orosz haderő német területen, amerikai és francia viszont igen, és számos – többé-kevésbé titkos, ám változatlanul érvényben lévő – klauzula eredményeként Németország máig sem nyerte vissza teljes szuverenitását, vagyis hatvan évvel az elvesztett háború után bizonyos értelemben továbbra is a vereség következményeit nyögi. Ugyanez érvényes Japánra is. Minden háború végén a legyőzött ország határait a győztes szokta átrajzolni, különösen akkor, ha a vesztes volt egyben a támadó fél is. Ez majdnem szisztematikus szabálynak mondható.

Szaakasvili Grúziája támadást intézett az orosz hadsereg ellen, megölve annak több tucat katonáját. Lebombázott egy déloszétiai várost, lakóit megtizedelte, a maradékot elűzte. Következésképpen Oroszországnak a joga és a lehetősége is meglett volna arra, hogy kirángassa Szaakasvilit az árnyékszékről, ahol meglapult, és győzelmi díszmenetben körbehordozza skalpját a Vörös téren. Ezekről az egyetemes történelmi igazságokról azonban a domináns nyugati médiumok mélyen hallgatnak. Csupán az orosz ellentámadás áldozatainak a sorsán siránkoznak, szót sem ejtve a grúz támadás áldozatairól. Grúzia területi integritásáról fecsegnek, noha ez az ország elveszített egy háborút, amelyet ő indított el. Ráadásul nagyvonalúan átsiklanak a fölött a tény fölött is, hogy Sztálin és Berija, az egykori szovjet rezsim két főhóhérának a szülőföldje maga is a Szovjetunió felbomlásából született újjá független államként, éppen a népek önrendelkezési jogának nevében.

Dmitrij Medvegyev orosz elnök megkímélte Szaakasvili életét, lehetővé téve számára, hogy szánalmas lebőgése után is tovább inzultálhassa Oroszországot és suvickolhassa USraeli gazdái cipőit.

A jelenleg folyó fékevesztett oroszellenes uszítás idején talán nem árt emlékeztetni rá, hogy a Jugoszlávia ellen végrehajtott NATO-bombázás igazolásául az az állítólagos genocídium szolgált, amelyet a szerbek követtek el Koszovóban az albán etnikum ellen. A hisztérikus hangulatkeltés akkor sem ismert határokat. David Scheffer amerikai nagykövet például bejelentette, hogy a szerbek „legalább 225 ezer 14 és 59 év közötti albán férfit” ölhettek meg. Tony Blair, Bush (akkori) kedvenc ölebe egyenesen „holokausztot” emlegetett, és a „második világháború szellemét” vizionálta.

A NATO-bombázás végeztével nemzetközi vizsgálócsoportok szállták meg Koszovót, a „népirtás” áldozatai után kutatva. Az FBI egyetlen tömegsírt sem talált, így kénytelen volt dolga végezetlenül hazatérni. Végül nyilván leesett nála a tantusz, hogy otthon, a szinte mindennapos iskolai lövöldözések, maffia-leszámolások és sorozatgyilkosságok par excellence terepén mégiscsak nagyobb eséllyel kutakodhat. A spanyol törvényszéki orvos-szakértők ugyancsak feladták, vezetőjük pedig dühösen leleplezte „a háborús propaganda-gépezetek szemantikai piruettjét”. Egy év múlva azután Carla Del Ponte, a jugoszláviai háborús bűnök ügyében felállított hágai büntetőbíróság főügyésze közzétette a koszovói etnikumok közötti összecsapások végleges mérlegét. Eszerint összesen 2788-an vesztették életüket, és ez az adat tartalmazza a fegyveres harcokban elesett harcosok számát éppúgy, mint a NATO-szövetséges albán UCK által meggyilkolt szerb és roma civilekét. Koszovóban tehát nem történt népirtás, Blair „holokausztja” csak mese volt, a NATO-támadás pedig hazugságon alapult.

(folytatjuk)