Antidogma – A kaukázusi krízis tanulságai II.
Chuck Sudeticcsel közösen jegyzett, La caccia: Io e i criminali di guerra (A vadászat: én és a háborús bűnösök, Feltrinelli, Milánó 2008) című memoárjában az egykori Jugoszláviában elkövetett háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hágai nemzetközi büntetőbíróság volt főügyésze többek között azzal sokkolja gyengébb idegzetű olvasóit, hogy tudomása szerint az UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) a NATO-légicsapások okozta zűrzavart kihasználva szerbek százait rabolta el Koszovóban, akiket Albániába hurcoltak, ahol kivették a veséiket és egyéb szerveiket, hogy azután transzplantációs célra külföldön bocsássák azokat áruba.
Carla Del Ponte azt is elmondja, hogy elég bizonyítéka volt arra, hogy háborús bűnökért eljárást indítson koszovói albánok ellen, de a nyomozást „csírájában elfojtották”, mert a bíróságnak „a Szerbia által elkövetett bűnökre” kellett összpontosítania. Szerinte a hágai bírákat egyszerűen megfélemlítették a koszovói albánok – vagy is az a nép, amelyért a NATO megtámadta Szerbiát.
Legszebb az egészben, hogy állítólagos semlegességére hivatkozva a svájci kormány megtiltotta diplomatájának (jelenlegi argentínai nagykövetének), hogy népszerűsítse a könyvét, noha 2008. május 5-én a Human Rights Watch (HRW) nemzetközi emberi jogvédő szervezet is „komolynak és hitelesnek” nyilvánította az abban megfogalmazott állításokat, amelyeket egyébként az ENSZ Ideiglenes Koszovói Közigazgatási Missziója által 2004-ben közzétett hivatalos törvényszéki jelentés is alátámaszt.
A II. világháború óta példátlan leleplezés mégsem váltotta ki a joggal elvárható érdeklődést és megdöbbenést a nemzetközi közvélemény részéről, kivéve a szerb és orosz illetékeseket, akik további alapos vizsgálatot követelnek az ügyben – mindeddig nem sok sikerrel.
Ennek fényében még inkább visszatetsző a hisztérikus hangnem és a szinte már apokaliptikus retorika, amelyet a nyugati, főleg amerikai média és a Bush-adminisztráció a grúz agresszióra adott orosz válaszlépés kapcsán használt, disztingválás nélkül hasonlítva azt Hitler Csehszlovákia elleni támadásához, az ugyancsak Csehszlovákia ellen végrehajtott 1968-as szovjet invázióhoz vagy Afganisztán 1979-es szovjet megszállásához.
Jellemző módon az események megítélésében alig volt különbség a liberális és a konzervatív sajtóorgánumok között, ismét csak markánsan illusztrálva, hogy az elvileg plurális amerikai mainstream média valójában nagyon is egyhangú – ami persze tulajdonosi körük sajátos kötődéseit ismerve egyáltalán nem meglepő.
„Vladimir Bonaparte” című vezércikkében a The Wall Street Journal mint az üzleti körök egyre inkább neokon irányultságú szócsöve olyan lépéseket követel, köztük Grúzia és Ukrajna NATO-tagságát és Tbiliszi közvetlen katonai megsegítését, amelyek akár közvetlen katonai konfrontációhoz vezethetnek a két nukleáris szuperhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között.
Jellemző módon ez alkalommal is Zbigniew Brzezinski, a Carter-kormány volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Barack Husszein Obama demokrata elnökjelölt támogatója fogalmazta meg a legélesebben oroszellenes véleményt, amikor a brit The Guardiannek és a német Die Weltnek adott kommentárjában Putyint Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlította, a grúziai orosz beavatkozást pedig a Finnország elleni 1939-es szovjet invázióhoz. „Grúzia bizonyos fokig a mai Finnország, morálisan és stratégiailag egyaránt”, vélekedett az amerikai imperializmus egyik vezető teoretikusaként, aki az USA vezető szerepének és ennek geostratégiai imperatívuszainak szentelt machiavellista értekezésében (The Grand Chessboard, New York Basic Books, 1997) már egy évtizeddel ezelőtt felvázolta az amerikai stratégák által Oroszország „feltartóztatására” kifundált úgynevezett New Silk Road Land Bridge tervet.
Brzezinski szerint létre kell hozni az USA vazallusállamaiból és a területükön létesített amerikai támaszpontokból egy kontinenseken átívelő sorompót, hogy így tartsák távol Oroszországot a déli tengerektől és az Indiai-óceántól. Ez a geostratégiai sorompó Albániából indulva Macedónián, Törökországon, Grúzián, a közép-ázsiai turkofón államokon keresztül egészen Kínáig húzódna. Akárcsak Marco Polo idején a selyemút, összekötné az eurázsiai kontinentális tömeg két legnépesebb részét, és a dinamikusan fejlődő népességű török nyelvű államok blokkja révén az amerikai elképzelések szerint egyszer s mindenkorra útját állná Oroszország Dél felé irányuló stratégiai törekvéseinek. Ha beválik, a „Szaakasvili-teszt” ennek a tervnek a konszolidálását is elősegítette volna.
Egyébként az orosz fellépés ostorozásában Brzezinskinél talán csak Bush ment messzebb, aki a kaukázusi válsághelyzetet értékelve kijelentette: „Oroszország lerohant egy szomszédos szuverén államot. Ilyen akció elfogadhatatlan a XXI. században.” Az amerikai elnök a jelek szerint egyáltalán nem hagyja magát zavartatni a tények által, vagy csak szokás szerint a memóriája tréfálta meg (ami átlagon aluli IQ-szintjét ismerve nem lenne meglepő). Bizonyára elfelejtette már, hogy amióta 2001 januárjában elfoglalta hivatalát, országának hadereje lerohant és megszállt két szuverén államot, Afganisztánt és Irakot, kormánya pedig támogatta csatlósaik hasonló akcióit világszerte: Izrael Libanon elleni agresszióját 2006-ban, Szomália Etiópia általi megszállását 2007-ben, Kolumbia Ecuador elleni támadását ez évben.
Ha esetleg eddig azt hittük volna, hogy a farizeuskodásnak is vannak határai, a kaukázusi konfliktus kezelésével Bush ismét bebizonyította, hogy tévedtünk. Legszomorúbb az egészben, hogy mindehhez az EU-tagállamok is készségesen asszisztálnak.
Ha viszont tudjuk, hogy Sarkozy francia elnök személyében éppen az USraeli kondominium európai helytartója vezeti őket (félre) a Moszkvával való egyezkedésekben, akkor már egyáltalán nem meglepő a dolog. Elvégre fejétől bűzlik a hal…
Gazdag István