Lehet, hogy az Erdogan török miniszterelnök által „az iszlám lándzsáinak” nevezett minaretek további térfoglalását megakadályozó 57 százaléknyi szavazat egy alapvető változás jele, mert azt mutatja, hogy a svájciak immáron tömegesen képesek megszabadulni bizonyos szociokulturális gátlásoktól, amelyek pedig látszólag mélyen beleivódtak napjaink zsigerileg konformista társadalmaiba, még egy ilyen ambivalens országban is, amely valahogy mindig össze tudta egyeztetni a legelőzékenyebb cinizmust a kálvinista nyakassággal. Végeredményben azonban Svájc nem több és nem kevesebb, mint a fejlett Nyugat egyik tipikus hajtása, amely a bevándorlási politikájában tanúsított engedékenységet a NATO atlantista geopolitikáját legitimáló iszlámellenes hisztériával társítja.
Mielőtt azonban abszolutizálnánk a svájciak által elért eredményt, nézzük meg, hogy mi is volt kezdeményezésük valódi célja. Az egyik leggyakrabban hangoztatott érvük szerint gátat akarnak emelni országuk fokozatos iszlamizációja elé, és a minaretet az iszlám hódítás hatalmi szimbólumának tartják. Akkor viszont joggal tehető fel a kérdés, hogy miért nem a mecsetek, vagy még inkább a bevándorlás ellen léptek fel? A referendumot szorgalmazó Svájci Néppárt – egyébként az alpesi ország legerősebb politikai formációja – a jelek szerint egy fenékkel akart két lovat megülni, vagyis úgy próbált minél több szavazatot megnyerni az ügynek, hogy a lehető legkevésbé sértsen „érzékenységeket”.
A minaretek célpontba állítása ugyanis nem érinti a vallásszabadságot, hiszen a mecsetépítés változatlanul engedélyezett. Ha így nézzük, a népszavazás eredménye egyáltalán nem fogja megakadályozni a mecsetek szaporodását, tehát Svájc iszlamizációját sem. Sokkal hatékonyabb lett volna megállítani a muzulmán országokból érkezők bevándorlását, még ha ez hátrányos megkülönböztetésnek is számítana, és adott esetben az érintett országok gazdasági retorzióját váltaná ki. Így viszont a minaretek „kipécézése” csupán egy „nesze semmi, fogd meg jól” kompromisszum. Egyrészt azt az illúziót keltheti a svájciakban, hogy a voksaikkal valamit sikerült elérniük, illetve megakadályozniuk, másrészt viszont nem sértette túlzottan a gazdasági körök érdekeit.
Röviden úgy lehet értékelni a kialakult helyzetet, hogy a népszavazás ugyan nem fogja megoldani az alapproblémát, vagyis a kalmár liberalizmus által gerjesztett bevándorlást (amelynek az iszlamizáció csupán az egyik, noha kétségtelenül a legaggasztóbb korolláriuma), a demokrácia szempontjából azonban mindenképpen üdvös eredménnyel járt, mert világosan demonstrálja, hogy a nép, ha engedik színt vallani, azt mondja, amit valójában gondol, és ennek semmi köze sincs az önjelölt elit politikai korrektségéhez.
Nem árt azonban ismételten leszögezni, hogy a minaretépítés tilalma egyáltalán nem jelenti azt, hogy a muzulmán vallást hirtelen kirekesztenék Svájcból. Erről szó sincs, a „helyesen gondolkodó” etnomazochista sakálvokál horrorisztikus üvöltése azonban, amely rögtön felharsan, ha a „jónép” időnként kitör a gondolati karámból, amelyet nyájas hazugságból, sunyi megtévesztésből és andalító gügyögésből tákoltak köré, félreérthetetlenül jelzi, hogy az intézményesített éberség propagandistái nagyon is tisztában vannak a veszéllyel. Ugyanezt a borzalommal telt vonyítást hallottuk akkor is, amikor a szerbek önvédelemből visszalőttek az albánokra Koszovóban, amikor Ausztria az Európai Unióval dacolt Haider miatt, vagy amikor Jean-Marie Le Pen kimondta azt, amit mindenki gondol anélkül, hogy ki merné mondani.
Mert a közvetlen demokrácia svájci gyakorlatának a jelek szerint éppen az a legfontosabb üzenete, hogy az emberek mindenekelőtt a politikai establishment, az integrált pártok, a reformista egyházak, a fősodratú média, a kozmopolita hírességek, vagyis a rendszer teljes kiszolgáló apparátusa ellen foglaltak állást, és az eredmény nemzetközi reakciója is ezt tükrözi.
Csupán három jellemző vélemény a csaknem teljesen egyhangúan elítélő kórusból: „A svájci népszavazás kimenetele nyomán Németországban is el kellene gondolkodniuk azoknak, akik a referendumok populista jellegét igyekeznek figyelmen kívül hagyni”, írja tipikusan farizeus okfejtéssel a Frankfurter Allgemeine Zeitung, mivel egyértelmű, hogy ebben a kérdésben a németek is ugyanúgy döntenének, mint a svájciak – már ha megkérdeznék őket. A minaretépítés „nem politikai téma”, hanem „urbanisztikai kérdés”, bagatellizál Eric Besson francia bevándorlásügyi miniszter a vesztesek nyugalmával – Európa leginkább (és immáron menthetetlenül) „iszlámfertőzött” országában.
„A félelem rossz tanácsadó”, óvnak a katolikus püspökök, és a pápa is aggódik a svájci vallásszabadságért – mert például Szaúd-Arábia esetében már nincs miért aggódnia, ugyebár.
Az igazság az, hogy az atlantista liberalizmus kettős játékot űz: egyrészt a törzsökös európaiakat gyökértelen és vagabund fogyasztókká akarja zülleszteni, másrészt viszont igyekszik feltüzelni a keresztes szellemiséget, hogy retorikai muníciót szolgáltasson a világ (és jelenleg főleg a muzulmán világ) ellen folytatott permanens angolszász agresszióhoz. Ettől a stratégiától a svájciak sem tudják magukat függetleníteni, bármennyire is szeretnék.
