Jelenleg az USA a világ különböző pontjain összesen kétszázezer katonát tart fegyverben. Már csak ezért sem értette senki, hogy a világ első számú hadura miért kapott Nobel-békedíjat, pedig növelte a külföldön bevetett amerikai haderők létszámát, hacsak nem preventív intézkedésként, mert az iráni háború elsősorban tőle függ. A történelemben persze számosan voltak olyan politikai vezetők, akik gazdasági kudarccal konfrontálódva végső menedékként inkább háborúba menekültek, csakhogy hatalmon maradhassanak. Ez még igazabb, amikor egy ország egyik krízisből a másikba bukdácsol, és a háború tűnik számára az egyedüli módszernek a kilábalásra.

Így történt, hogy az első világháborúba való belépésével az USA ki tudott evickélni történelmének addigi legsúlyosabb gazdasági válságából, a második világháborúban való részvételével sikerült átvészelnie a nagy világgazdasági válságot, és talán hajlik rá, hogy a harmadik gazdasági krízisét is ugyanilyen módon oldja meg. A két világháború ugyanis nemcsak azt tette lehetővé, hogy lenullázza az addigi két legnagyobb eladósodását, hanem azt is, hogy a világ vezető gazdasági hatalmává váljon.

Erős tehát a kísértés, hogy harmadszor is ugyanezzel a gyógymóddal próbálkozzon. Ebbe a kontextusba illeszkedik az amerikai háborús készülődés egész sorozata. Az izraeli miniszterelnök egy javíthatatlan háborús uszító, aki állandóan arra panaszkodik, hogy Irán részéről különböző fenyegetések érik, noha ezek közül még egyik sem állta ki a vizsgálat próbáját.

Netanjahu azonban egyre növeli a feszültséget, az elmúlt hónapokban végigjárta a világ legfontosabb fővárosait támogatásért, és a jelek szerint nem is eredménytelenül, hiszen a brit, a francia, az olasz és a német vezetés többé-kevésbé nyíltan színt vallott mellette. Izrael időközben felvonultatta a Németországtól kapott, atomtöltetű rakétákkal felszerelt atom-tengeralattjáróit Iránnal szemben, és sebesen újjáépítette azt a grúziai támaszpontot, amelyet az oroszok egy éve leromboltak. Ezzel párhuzamosan az Izrael-barát nyugati mainstream média a legkülönfélébb ürügyekkel propaganda-hadjáratot folytat Irán ellen, hasonlóképpen ahhoz, amely lehetővé tette az Irak elleni agresszió elfogadtatását, világszerte hazugságokat terjesztve.

Eközben lázasan folynak a háborús előkészületek, noha az amerikai erőknek és NATO-vazallusaiknak máig sem sikerült „pacifikálniuk” Irakot és Afganisztánt. Ráadásul nyilvánvaló provokációs céllal a Perzsa-öbölben végrehajtották minden idők legnagyobb hadiflotta-összevonását.

A Nobel-díj bizottság azonban jól kalkulált ebben az ügyben: Obama hozzájárulása nélkül nincs háború Iránban. A bankok, a multik, a katonai-ipari komplexum és az izraeli lobbi viszont háborúba kényszeríthetik az USA-t, ha Izrael első csapást mérne Iránra, és az említett nyomásgyakorló hatalmak meg akarják védeni érdekeiket.

Túl azon, hogy az USA a világ legeladósodottabb országa, nemzeti valutájának összeomlása a birodalom összeomlását is jelentené. Az állítólagos „egyetlen világhatalom” momentán ugyanabban a cipőben ár, mint a Szovjetunió húsz éve. A kínaiak már az értésére adták, hogy többé nem ismerik el hegemóniáját. Ha Izrael rátámad Iránra, az amerikai elnök reménytelen dilemmával találja magát szemben: belemerülni a pénzügyi, gazdasági és társadalmi válság futóhomokjába vagy egy újabb világháború révén keresni az üdvösséget, amely már kétszer sikeresen kihúzta az USA-t a slamasztikából.

A második világháború óta még sohasem volt ilyen nagy egy új világháború kockázata, mert az Irán elleni háború semmiképpen sem maradna regionális keretek között, még ha kezdetben csupán rakétákkal is vívnák. Irán mellé, közvetlenül vagy közvetve, felzárkóznának a kínaiak és valószínűleg az oroszok is, hogy az amerikai erők ne közelíthessék meg a határaikat, és hogy az USA hatalma ne váljon túlzottá. Ugyanakkor a NATO-tagok kénytelenek lennének Izrael és az USA oldalára állni.

És hogy melyek lennének egy harmadik világháború következményei? Irán megtámadása együtt járna az Ormuzi-szoros azonnali lezárásával és a nyersolajár drámai megemelkedésével, annál is inkább, mert a háború bizonyára elhúzódna. A drágább kőolaj magasabb költséget eredményezne a gazdasági szereplők és magánfogyasztók számára is, nem beszélve az előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkező olajínségről, a megszorításokról, a közszükségleti javak árának robbanásszerű növekedéséről.

Minden háború fegyverzet-többletet igényel, a fegyvergyárak tehát dörzsölhetik a tenyerüket világszerte és különösen az USA-ban, de az ipar csatolt ágazataiban is (autógyártás, textilipar, hajó- és repülőgépgyártás, elektronika stb.) növekedni fog a termelés, persze az árakkal egyetemben.

A háború igazi nyertesei azonban a bankok lesznek. Többé már szó sem esik majd toxikus pénzügyi termékekről és bankszterekről, hiszen a központi bankoknak kell majd finanszírozniuk a háborút a bankóprés működtetésével. Eleinte az infláció még felszínen fogja tartani a dollárt, és szokás szerint majd csak a háború után kell vezekelni a háborús fináncoligarchia bűneiért. Nyilvánvaló, hogy az USA csatlósainak is hozzá kell járulniuk uruk pénzügyi szükségleteihez, amint azt Irak és Afganisztán esetében is láttuk. A háború tehát nemcsak az amerikaiakat fogja elszegényíteni, hanem az európaiakat is, akárcsak az első két világháborúban, most is szédületes pénzromlást eredményezve.

De oda se neki, elvégre Izraelért ugyebár semmi sem drága. Különösen, ha mások állják a cehhet.