Közvetlenül a háború után vagyunk, egy szomorú és fájdalmas időszakban, amikor a két embernek az az érzése, hogy egy ólomburokba ütközik. Jünger 1949. október 25-én írja le ezt a remek mondatot: „Az utóbbi évek során nagyon világos lett számomra, hogy a csönd a legerősebb fegyver, feltéve, ha valami olyan rejtőzik mögötte, ami megérdemli, hogy elhallgassák.” Ezeket a leveleket olvasva leginkább a filozófus és az író közötti hangnembeli különbség a megdöbbentő. Mindketten valódi csodálatot éreznek egymás iránt, de intellektuálisan kétségtelenül Heidegger dominál. Jünger egyébként a legkisebb bírálatot sem fogalmazza meg Heidegger iránt, ami fordítva nem teljesen igaz. Jünger ugyanis (…) nem igazán filozófus szellem. Fél szavakkal be is vallja, hogy Heidegger oeuvre-je, amelyet rosszul ismer, részben felfoghatatlan számára. 1967 novemberében megjegyzi: „Az ön szövegei nehezek és alig lefordíthatók, éppen ezért mindig csodálkoztam azon a befolyáson, amelyet az intelligens franciákra gyakorolnak.” Teljesen nyilvánvaló, hogy Jüngerre sokkal inkább Heidegger intellektuális karizmája hatott, mint maga a gondolatisága. Utazni is jobban szeretett és a kortársaival is szívesebben tartott fenn kapcsolatot, mint Heidegger, aki nehezebben mozdult ki otthonából, idegenebb volt számára a „társasági élet” – inkább a lényeg foglalkoztatta. Lao-ce mondta a bölcsről: „Nem cselekszik, hanem beteljesít.”

Heidegger egyébként nyíltan megmondta, hogy a szemében Jünger nem egy gondolkodó (Denker), hanem olyasvalaki, aki a tapasztalataiból, az általa látott és átélt dolgokból kiindulva elmélkedik, nem pedig az alapján, ami csak elgondolható. Más szóval Jüngernek inkább gondolatai vannak, és nem eszmeisége. Egy Erkenner ő, olyan ember, aki „felismer”, és inkább az foglalkoztatja, hogy egy „új optikát” találjon, mintsem hogy „új igazságokra” jusson. (…) Mindenesetre Heidegger régóta érdeklődött Jünger iránt. 1932-ben az egykori frontharcos nagy elméleti könyvének, A munkásnak (Der Arbeiter: Herrschaft und Gestalt, 1932) az olvasása annyira felkeltette az érdeklődését, mint kevés más mű. 1939–1940 telén a freiburgi egyetemen még egy egész szemináriumot is szentelt ennek a korszakos jelentőségű könyvnek. A Jüngerről írt összegyűjtött írásai, amelyek egy majdnem ötszáz oldalas kötetben jelentek meg Németországban (2004), ékesen tanúsítják ezt.

Heidegger azt csodálja Jüngerben, aki a hatalom akarásából kiindulva megértette a világot, és kidomborította a technika szerepét ebben a perspektívában. A munkás alakja ugyanis a hatalom formájában van jelen a világon, és ezen keresztül kapcsolódik a „totális mozgósítás” problematikájához, amelynek a technika a motorja és az eszköze. A munkásra való egyenes utalásként írja Heidegger: „Ma a munka (…) minden jelenlévő dolog eme feltétlen objektivációjának metafi zikai rangjára emelkedik, amely az akarat akaratában bontja ki a létét” (Essais et conférences).

Jünger lenyűgözött olvasójaként Heidegger egy kritikus olvasó is egyben, amit a kettejük közötti, gyakran közvetett párbeszéd egyértelműen bizonyít. Alapjában véve az egymás 60. születésnapjára kölcsönösen egymásnak dedikált írások – a Jünger által 1950-ben írt Über die Linie és Heidegger öt évvel később született válaszának – párhuzamos olvasata illusztrálja a legjobban azt, ami elválasztja őket. Mindkét szöveg a modern technika lényegére és a nihilizmus fogalmának értelmezésére vonatkozik, és megállapítható belőlük, hogy a Heidegger és Jünger közötti gondolati kapcsolat központi pólusát Nietzsche alkotja. Jünger ugyanis az előbbi írásában Nietzsche eszmeiségét kiindulópontnak veszi a jelenkori nihilizmust értékelő kísérletéhez. Egyfajta optimizmussal arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a legrosszabb már elmúlt. A modern világ, mondja, túllépett a „nullponton”, vagyis a nihilizmus hegygerincén, miközben Heidegger azt állítja, hogy ez világ jobban belemerült „a Lét elfeledésébe”, mint valaha, amelyből csak akkor lehet kilépni, ha elvetjük a metafizika nyelvezetét (…).

Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy a Nietzschéről tartott egyetemi előadásait összegyűjtő két kötetben (1936–1946) Heidegger úgy véli, hogy az Imigyen szólt Zarathusztra szerzője, ha le is zárja a nyugati metafizika ciklusát, mindennek ellenére önmaga is abba marad bezárva. Szemében a hatalom akarása csak „az akarat akarása”, vagyis végsőkig fokozott szubjektivitás („önmagából való akarat”, egy olyan akarat, amely önmagára támaszkodik, miközben önmagát a saját tárgyának tételezi). A hanyatlás modern korszaka a metafizika bevégződésének korszaka az akarat metafizikájának fogalma alatt, amelynek Nietzsche az utolsó képviselője. Nietzsche számára végül „hatalom és akarat azonos értelmű”. Heidegger viszont a hatalomakarás nietzschei metafizikáján túli gondolkodásra hív fel, a szubjektivitás modern metafizikáján túl, amelytől Jünger sem tud elszakadni.

Heidegger mindazonáltal a legjobb véleménnyel van Nietzschéről és Jüngerről is, egyszerűen csak távlatosabb gondolkodásra hív fel. Azt is hangsúlyozni kell, hogy egyébként Ernst Jünger azon nagyon ritka szerzők egyike, akikkel 1945 után Heidegger egyáltalán hajlandó volt a folyamatos párbeszédre, ami tényleg nem semmi.

Az Acélviharokban (In Stahlgewittern, 1920) szerzőjének 80. születésnapjára Heidegger ezt az üzenetet küldte: „Maradjon a határozottság fénylő szellemével, amelynek mindig is a tanújelét adta, mondandójának nagyon sajátos útján.” Ez a fajta beszéd manapság nehezen lenne elképzelhető smsben vagy e-mailben továbbítva!

(fordította: Gazdag István)