Antidogma – Alternatív krizeológia
1. A válság erkölcsileg és anyagilag meggyöngíti a kozmopolita establishmentet. Ez a néhány tízmillió fős klikk igyekszik ráerőltetni saját érdekeit és értékeit a világra, a gyökerek kitépését propagálva a népek autentikus kultúrájával szemben, és a határok általános megnyitását a tőkék és emberek szabad áramlása érdekében (dereguláció és migráció). A pénzügyi katasztrófa bebizonyítja e séma korlátait, miközben rossz hírbe keveri, elszegényíti és megritkítja a globális Új Osztály magjának számító nemzetközi pénzemberek sorait.
2. A válság törékennyé teszi az angolszász típusú „jó kormányzást” és a nemzetállami „rossz kormányzást” szembeállító domináns paradigmát, amely fokozatosan kiüríti a demokrácia minden tartalmát, megfosztva a népeket attól a lehetőségtől, hogy hatást gyakoroljanak a saját sorsukra.
Márpedig a banki „gouvernance” döbbenetes kockázatokat vállalt és nagyon rosszul mérte fel a helyzetet, dacára a rendelkezésére álló összes menedzser-eszköznek, a híres „belső kontrollnak”, a részvényesi felügyeletnek és a neves audit cégek által garantált, többnyire azonban teljesen „simlis” számvizsgálatoknak. A világot formatáló és az államokat reformjaikban instruáló nagy nemzetközi tanácsadó cégek egyébként ugyanazok, mint amelyek a pénzügyi krízist okozó bankokat is tanácsokkal látták el – az ismert eredménnyel. Embereik és módszereik konformizmusa hozzájárult a pénzügyi és ingatlanbuborék kialakulásához, intellektuális kudarcuk bebizonyosodott, szakmai lebőgésük totális, hanyatlásuk elkerülhetetlen.
3. Az emberiség jótevőjeként beállított globalizáció csődöt mondott. Még ha az utóbbi másfél évtizedben lehetővé is tette nagyon kevesek meggazdagodását, a fejlett országokban mindenki más jövedelme stagnált, sőt a termelés dandárját adó középosztálybeli fiatalok átlagjövedelme a szüleikéhez képest csökkent. Ráadásul a válság kihangsúlyozta a különböző nemzetek által a válsággal szemben alkalmazott kulturális stratégiák különbözőségeit, világossá téve, hogy a globális válságra nem létezik globális megoldás.
4. Közel-keleti és közép-ázsiai katonai kudarcai nyomán a birodalmi Amerika gazdasági helyzete megingott. Az egyre kevesebb ipari terméket előállító jenki masztodon rákapott a pénzügyi zsonglőrködésre: napjainkban GDP-je 8,5 százalékát ebből nyeri, míg az ötvenes években még csak a 3,5 százalékát; az amerikai fizetések 10 százaléka és a profit 30 százaléka szintén a pénzügyi szférából származik, amelynek a beszűkülése komoly csapást jelent az amerikai nemzetgazdaságra. Még súlyosabb, hogy a magánadósság (a bankok és biztosító társaságok fedezetlen kinnlevőségei) átalakítása közadóssággá az amerikai állam eladósodottságát a GDP-je 80 százalékára fogja növelni, éves költségvetési hiányát pedig 10 százalékra. Mindez alá fogja ásni az USA hitelét a világban, annál is inkább, mert a kereskedelmi hiánya magas marad, a pénzügyi termékei pedig elértéktelenednek. Mindennek betetőzéseként a dollár uralma a végéhez közeledik.
5. A válság kiemeli a piacok rendkívüli csapodárságát és az árak bizonytalanságát, de bebizonyítja a könnyű hitel és a túlzott eladósodás kockázatait is, amelyek különösen fenyegetőek az amerikai, a brit és az izlandi háztartások számára. A krízis ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a nemzetek gazdagsága nem a pénzügyi manipulációkból, hanem a mesterségek űzéséből és az innovációból, vagyis a munkából, a valóságos növekedés motorjából származik. A pénzügyi szektor meggyöngülése jó hír a fiatal aktív népesség számára, és hosszú távon kedvező az európai országok natalitására nézve. A bankok bukása azt eredményezi, hogy mérséklődik a nemzeti vagyon finánctőkések általi megcsapolása, a tőzsdék esésének következményeként csökken a nyugdíjalapok és egyéni részvénytulajdonosok vagyona és jövedelme, de az érem másik oldalaként megszűnik az aktív keresők tőkepénzesek általi túlzott kizsákmányolása, amely fő oka a gyermekvállalási korban lévő fiatal házaspárok relatív jövedelemcsökkenésének. Heterodox demográfusok szerint ez a helyzet volt az európai nemzetek denatalitásának egyik fő oka.
6. A válság hozzájárul az európai bevándorlás lassításához. A válság meggyöngíti a globalista hiperosztály pénzügyi hatalmát, hiszen a gazdasági recesszió és nyomában a munkanélküliség növekedése többé már nem igazolhatja a munkaerő-szükséglet kielégítését célzó bevándorlást. Az „etnikai tömegnyomás” csökkenése ugyancsak erősítheti a bennszülött európaiak gyermekvállalási hajlandóságát.
7. Az ingatlan- és a pénzügyi buborék kipukkadása után előbb-utóbb sorra kerülnek a média-, az ideológiai és a művészeti buborékok is. A vazallusmédia egyre hiteltelenebbé válik a globális rendszergazdák érdekeit kiszolgáló kollaboráns tevékenysége miatt. A kortárs művészet krachja különösen látványos lesz, mert ha az ingatlan- és vállalati vagyont felül is lehetett értékelni, mégis egy fizikai és gazdasági realitást képviselnek, míg a kortárs művészeti alkotásoknak nincs más értékük, mint amit a globális hiperosztály sznobizmusa ad nekik – amíg megvannak hozzá az anyagi eszközei. Mivel a globalizáció állítólagos jótéteményeit kántáló ideológiai diskurzus hamisnak bizonyult, az antirasszizmus mint a „XXI. század kommunizmusa” egyre többet fog veszíteni normalizáló hatalmából, és bűntudatra ébresztő történeteit már csak erőszakkal lesz képes fenntartani. E buborékok kidurranása azonban biztosra vehető, csupán idő kérdése az egész.
8. Az első világháborút követően a tradicionális világ romjain két identitárius (fasizmus és nemzetiszocializmus) és két globalista (kommunizmus és amerikanizmus) ideológia bontakozott ki. Az előbbieket 1945-ben erőszakkal megsemmisítették, a kommunizmus 1989-ben a saját entrópiája áldozatává vált. A páston egyedül maradt amerikai globalizmus igyekezett elhitetni, hogy a történelem egyszer s mindenkorra befejeződött (Fukujama). Nos hát, Kabultól a Wall Streetig, a történelem vágtatva tér vissza. És a java még csak ezután jön.
Gazdag István