A kizárólag gazdasági tényezőkre való fókuszálás azonban megakadályozta az USA egyik sajátos – és más szakértők által ugyancsak gyakran szóba hozott – nemzeti tendenciája geopolitikai következményeinek figyelembevételét: a súlyos elmebetegségek régóta növekvő szintjét.

Az az állítás, miszerint a súlyos elmebetegségek terjedése járványos méreteket öltött az USA-ban, már olyan gyakran elhangzott, hogy mára csaknem teljesen elveszítette sokkoló erejét. A mániás-depressziós betegségekként és skizofréniaként diagnosztizált, munkaképtelenséget okozó körülmények nemzetközi politikára gyakorolt hatásait viszont nem lehet félvállról venni. Annál is inkább, mert biológiai vagy szimptomatikus kritériumok szerint lehetetlennek bizonyult megkülönböztetni eme elmeállapotok különböző változatait, amelyek tehát valószínűleg inkább az összetettségükben, mintsem a súlyosságukban alkotnak folytonosságot.

Közülük legelterjedtebb, az unipoláris depresszió ugyanis tüneteit tekintve a legkevésbé komplex, viszont a leghalálosabb: úgy vélik, hogy a depressziós betegek mintegy ötöde követ el öngyilkossági kísérletet. A mániás-depressziós betegség és a hasadásos elmezavar (skizofrénia) olyan lelkiállapot, amelyet a tettek és gondolatok feletti uralom elvesztése jellemez, ebben az ismétlődő állapotban a páciens nem tekinthető szabad akarata urának. A megszállott öngyilkossági gondolatok és a bénító motivációs hiány miatt is indokolt a depressziós betegeket az elmebajosok közé sorolni. Ezek az állapotok gyakran rafinált érzékcsalódásokkal társulnak, vagyis az elme által létrehozott információk összemosódnak a külvilág, a környezet által nyújtott információkkal. Gyakran elvész a jelképek és azonosítóik közötti megkülönböztetés képessége, és a betegek kezdik a többieket kizárólag egy képzelt erő képviselőiként érzékelni. Ezen személyek ítélőképessége tehát – enyhén szólva – nem megbízható.

Az amerikai Országos Mentál-egészségügyi Intézet (NIMH) 2001 és 2003 között végzett kimerítő statisztikai vizsgálata több mint 16 százalékos előfordulási gyakoriságot (prevalenciát) állapított meg az amerikai felnőtt lakosság (18–54 év) körében az úgynevezett major depresszió tekintetében, miközben a skizofrénia esetében 1,7 százalékos az előfordulás gyakorisága. Nincs semmiféle ismert gyógymód e krónikus betegségekre, ami azt jelenti, hogy (gyakran már a pubertáskorban bekövetkező) kialakulásuk után lényegében végigkísérik az egyént élete végéig.

Amerikai egyetemisták körében végzett felmérések 20 százalékosra tették a depressziós és szorongásos tünetekben szenvedők arányát 2010-ben, és csaknem 25 százalékosra 2012-ben. Más tanulmányok a prevalencia szisztematikus növekedését mutatták ki minden egymást követő nemzedékben, világossá téve azt is, hogy a korábbi statisztikák tévesek, és rendre alulértékelték a mentális megbetegedés terjedését.

Mindez azt sugallja, hogy az amerikai felnőttek egyötöde súlyos elmebajban szenvedhet, de ha a rendelkezésre álló adatok jelentésének ellentmondásossága miatt a szakértők ezt a számot hajlamosak is a felére csökkenteni, akkor is minden tizedik amerikai felnőtt súlyosan elmebajosnak tekinthető. Mivel ezek a mentális patológiák egyenletesen oszlanak el a népességen belül, teljesen logikus módon a döntéshozó politikusok, a vállalatvezetők, a közoktatásban dolgozók, a katonai és rendvédelmi szolgálatot teljesítők tekintélyes részét is sújtják, aminek következtében ők a pszichotikus, deliráns és józan ítélőképességet nélkülöző személyek közé sorolhatók. Minden okunk megvan tehát arra, hogy ezt a helyzetet aggasztónak tartsuk a világ biztonságára nézve, különösen annak tudatában, hogy az NIMH felmérése szerint minden második amerikai szenved az elmebaj valamelyik kevésbé súlyos formájában, amely csak alkalmanként zavarja meg a mentális funkcióikat.

E betegségek kapcsán az összehasonlító epidemiológusok már többször is megjegyeztek egy igencsak figyelemre méltó tényt: egyedül a nyugati országokat, pontosabban közülük is az erős monoteista hagyományokat ápoló, jóléti társadalmakat sújtja ilyen mértékű prevalencia, miközben például a távol-keleti országok meglehetősen immunisnak mutatkoznak a súlyos elmebetegségekkel szemben. Más régiókban pedig, úgy tűnik, a szegénység vagy az alulfejlettség képez védőgátat ellenük.

A súlyos mentális zavarok fejlett nyugati országokban tapasztalható magas koncentrációjának oka tehát a nyugati társadalmak természetében keresendő. A depresszió, a skizofrénia és ezek enyhébb formáinak a „vírusa” kulturális eredetű: a választék zavara, amelyet ezen országok önmeghatározás és személyes identitás tekintetében ajánlanak, az egyének nagy részét irányvesztésre vagy sodródásra kárhoztatja. Önmeghatározás tekintetében manapság az Egyesült Államok nyújtja a legszélesebb és legszélsőségesebb választékot, így aztán az értékítéletet károsító pszichopatológiák terén is a világelső, amint azt politikai vezetőinek döntései is nap mint nap bizonyítják. Ideje lenne már a világ maradékának szembenéznie azzal az egyre nyilvánvalóbb ténnyel, hogy Samu bácsinál, az önjelölt világcsendőrnél mind gyakrabban „csúszik a kuplung”. Előbb-utóbb a súlyos elmebajok prevalenciája lesz az amerikai vezető szerep egyedüli indikátora, az összes óhatatlan következményeivel együtt. Kína felemelkedésének semmi köze ehhez a jelenséghez.

Gazdag István