Természetesen ilyen feltételek között egy liberális gazdaságnak egyenlő részben kell alkalmaznia a világra való nyitottságot és a helyi protekcionizmust. A pénzügyi nyitottságot azért, hogy lehetővé tegye a belső beruházásokat támogató külső tőkék szabad áramlását, a védővámrendszert pedig azért, hogy megakadályozza az olyan országok tisztességtelen konkurenciáját, amelyek fejlettségi és bérszínvonala túlságosan is aránytalan az övéhez képest. Ez utóbbi vonás azután rögtön felfedi a jelenlegi valóságot: egy hitelesen liberális rendszer ugyanúgy elveti a sovén autarkiát, mint a teljesen szabad kereskedelmet, és különösképpen egy olyan versengő gazdaság gyakorlatát, amelynek keretében az annak igazságos folyamatát garantálni hivatott nemzetközi monetáris rendet valójában önhatalmúlag egyetlen állam uralja az összes többi rovására.

Ma már világosan látszik, hogy a jelenlegi állapot az 1944-es Bretton Woods-i konferencia torzszülöttje, ahol a résztvevő államok elvetették az aranyalapot, amelyre a nemzetközi pénzrendszer egészen addig támaszkodott, a dollár javára. „A dollár nemzetközi valutaként való használatának az a hatása, hogy az amerikai deficiteket a nemzetközi közösség finanszírozza. Ez a rendszer ahhoz vezet, hogy a világ leggazdagabb országát az összes szegényebb ország kárára gazdagítja”, mondta a heterodox közgazdászok doyenje, a Nobel-díjas Maurice Allais, aki szerint „ennek a botrányos és erkölcstelen helyzetnek mihamarabb véget kell vetni”, annál is inkább, mert „ma az egész világgazdaság óriási adósságpiramisokon nyugszik, amelyek egymásra támaszkodnak egy törékeny egyensúlyban. A múltban sohasem volt tapasztalható a fizetési ígéretek ilyen méretű felhalmozódása. Kétségtelenül sohasem volt nehezebb megküzdeni vele. Egy ilyen instabilitás kétségtelenül sohasem hordozta még ennyire az általános összeomlás fenyegetését” (CDM, 2007. szeptember).

Mint tudjuk, az első világháborúval vette kezdetét az aranyalapú rendszer lassú leépülése. Kezdetben a háborús erőfeszítések által generált kolosszális kiadások elviselhetősége végett függesztették fel 1914-ben a nemzeti valuták aranyra való átválthatóságát, amely az európai kapitalizmus nagyjából 1815-től tartó „aranykorát” mindaddig fémjelezte, és bár az intézkedést ideiglenesnek szánták, végül a béke beköszönte után sem vonták vissza. A szakítás oka egybeesett az USA tényleges belépésével a nemzetközi geopolitikai színtérre. A háború következtében az európai gazdaságok romokban hevertek, miközben az amerikai Fed a világ legnagyobb aranykészletének birtokosává vált, az 1913-as 15 százalékról húsz év alatt megháromszorozva részesedését a globális „aranytortából”.

Az 1922-es genfi konferencia aztán az USA és Nagy-Britannia nyomására azzal a kiváltsággal ruházta fel a dollárt és a font sterlinget, hogy az államok egymás közötti elszámolásaiban az arannyal egyenértékűnek számítsanak. Kezdetben a privilégium csak korlátozott maradt, mivel az angolszász valuták nem helyettesíthették a sárga fémet tartalékeszközként. Majd csak a második világháború utáni Bretton Woods-i egyezmények szentesítik valójában az aranyalaprendszer lecserélését aranycsererendszerre, ez alkalommal kizárólag a dollár javára.

Valójában tehát az 1918-as első európai vereség óta kezdte meg az Egyesült Államok a nemzetközi valutarendszer és egyúttal a gazdasági liberalizmus lerombolását. A hivatkozott ürügy kezdetben nem tűnt igazságtalannak, mivel a zöldhasú bankó és a sárga fém fix paritásának konvencionális megteremtése lehetővé tette az USA által birtokolt hatalmas aranytartalék stimuláló újraelosztását. A versailles-i szerződés óta ugyanis az Egyesült Államok túlzó aranykészletezésre rendezkedett be, sokkal többet exportált, mint amennyit importált, aminek következtében 1929-ben a nemzetközi pénzrendszer kipukkadt, akárcsak egy alultáplált szappanbuborék. Abban az időben sokan vélekedtek úgy, hogy a Wall Street-i „fekete csütörtök” Marx többletérték-elméletének profetikus érvényességét szentesíti, pedig éppen ellenkezőleg, csupán jelezte, hogy milyen következményekkel jár a gazdasági liberalizmus elveinek elvetése, egy olyan állam akaratából, amely az új világrend egyetlen politikai és gazdasági urává akart válni.

A végső csapás a vietnami háború idején, 1971-ben következett be, amikor az Egyesült Államok Nixon elnöksége alatt elhatározta, hogy felfüggeszti a dollár aranyra való átválthatóságát, vagyis egyoldalúan érvényteleníti a Bretton Woods-i megállapodást.

Mindez néhány éven belül a sárga fém teljes demonetizálásához vezetett, és az 1976-os jamaikai egyezmények által a teljesen amerikanizált Nyugat immár véglegesen likvidálta a pártatlan valutarendszer és a valódi liberalizmus összes maradékát, pedig akkoriban már semmi sem indokolta a kapitalista államok teljes kapitulációját az amerikai birodalommal szemben, éppen ellenkezőleg.

Időközben ugyanis a Fed hatalmas aranytartalékát már felemésztette az amerikaiak „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitele. Amerika exportőrből importőrré vált, termelőből fogyasztóvá, és helyzete a degenerált Bush család regnálása alatt még tovább romlott: ma már az adósságállománya eléri a 25 000 milliárd dollárt, vagyis a harmadik világ teljes adósságának csaknem nyolcszorosát.

(Folytatjuk)