ANTIDOGMA – Az erő sötét oldala
„Peresz azt mondta, hogy Chávez és Ahmadinezsád hamarosan eltűnik. (…) Mi az izraeli elnök eme kijelentését fenyegetésnek tekintjük, és ennek megfelelően fogunk cselekedni”, jelentette ki a venezuelai államfő iráni vendége fogadásán. November 16-án Peresz, aki akkor éppen Argentínában tartózkodott – elvégre meg kellett simogatnia az argentin vezetők buksiját a Williamson-ügy gyors és hatékony megoldása, tudniillik a veszedelmes holokauszttagadó püspök gyors és humánus kiutasítása miatt –, (Nostradamus után szabadon) megjósolta a venezuelai és az iráni elnök közeli bukását, „mert a népeiknek elegük van belőlük, és nem fog sok idő eltelni, mielőtt eltűnnek”. Igazán nem szeretnénk a blaszfémia rút és – ahogy a dolgok haladnak – előbb-utóbb nyilván a társadalmi veszélyességéhez mérten szankcionált gondolatbűnébe esni. Sietünk tehát leszögezni, hogy egy pillanatig sem kételkedünk az izraeli államfő jövőbelátó képességében, de annyit mégis megkockáztatunk, hogy (pusztán a biztonság kedvéért) a Moszad azért nyilván már javában ügyködik a próféciája beteljesítésén.
„Téged vádolnak azzal, hogy harcias vagy, pedig ők az agresszorok”, mondta még Chávez nyilvánosan Ahmadinezsádhoz fordulva, mire az iráni vezető ezt válaszolta: „Egységesek leszünk a végsőkig.” Noha a hírügynökségi jelentések külön nem említik, valószínűleg alkalmat talált arra is, hogy megajándékozza venezuelai harcostársát legutóbbi művének egyik dedikált példányával. A holokauszt mítoszának szétesése: dr. Mahmúd Ahmadinezsád eszméi és gondolatai – ez a címe a bestseller-gyanús könyvnek, amely (bizonyos szempontból) már most is legalább akkora valós robbanótöltetet tartalmaz, mint Irán momentán még virtuális atombombái.
Ahhoz kétség sem fér, hogy Hugo Chávez értékelni fogja a témát, amely egyáltalán nem idegen számára, és amelybe már vagy tíz éve nem más vezette be, mint akkori stratégiai tanácsadója, Norberto Ceresole argentin szociológus, a peronista baloldal egyik ideológusa.
Miközben a „gonosz tengelyének” két ügyeletes főkrampusza Caracasban éppen a világbékére fenekedett, Jimmy Carter, aki az izraeli apartheid politikát elítélő könyvével már korábban kihúzta a gyufát a Lobbinál, most még tovább rontott a helyzetén. A Nobel-békedíjas amerikai exelnök ugyanis azt találta nyilatkozni a kolumbiai El Tiempo napilapnak, hogy országának kormánya belekeveredett a 2002. áprilisi venezuelai puccskísérletbe (ki hitte volna?), majd azt is hozzátette, hogy Chávez jogosan reklamált ez ügyben Bushnál. „Azt hiszem, nem kétséges, hogy 2002-ben az Egyesült Államok legalábbis tudott az államcsínyről, vagy akár közvetlenül is belekeveredhetett. Így tehát (Chávez) törvényesen emelt szót az Egyesült Államok ellen.”
Mivel az általa vezetett Carter Központ részt vett a venezuelai választások ellenőrzésében, Jimmy Carter legjobb meggyőződéséhez híven állítja, hogy azok a választási megméretkezések, amelyek Chávezt mindannyiszor megerősítették pozíciójában az országa élén, a valós népakaratot tükrözték. „A Carter Központ négy vagy öt választásban is részt vett, amelyek némelyike nagyon bonyolult volt. Valamennyi választás eredménye alapvetően megegyezett a nép akaratával. Chávez tisztességes választáson, a szavazatok 60-62 százalékával nyert.”
Emlékeztetőül: 2002. április 11-én államcsínyt hajtottak végre Hugo Chávez venezuelai államfő eltávolítására, amely azonban alig 48 órával később a támogatására kitört utcai megmozdulások és a hozzá hű katonai erők fellépése nyomán megbukott.
Bush elnöksége alatt az USA sohasem ítélte el a Chávez elleni puccsot, aki pedig – mint azt most Carter is megerősítette – demokratikus jellegű kormánya élén törvényesen gyakorolta a hatalmat. Ráadásul Carter szerint Alvaro Uribe kolumbiai elnök megbukott, mert nem volt hajlandó feltárni a dél-amerikai egységszervezet (UNASUR) előtt annak a katonai megállapodásnak a részleteit, amelyet országa nevében kötött az Egyesült Államokkal, és amely lehetővé teszi hét amerikai támaszpont Kolumbiába telepítését. Ebben az értelemben jobb lett volna, ha a kolumbiai kormány még azelőtt adott volna magyarázatot, mielőtt aláírja a megállapodást, hiszen számos dél-amerikai kormány fenyegetésnek tartja azt a földrész biztonságára nézve.
„Normális dolog lett volna azt feltételezni, hogy a régióban végrehajtott amerikai intervenciók hosszú története miatt ez egy nagyon érzékeny téma”, vélekedik Carter, aki 1977 és 1981 között töltötte be az elnöki posztot. „A karibi országokba, Nicaraguába és más helyekre a múltban tengerészgyalogosokat küldtek az amerikai vezetők olyan diktátorok védelmére, akiket a helyi lakosságnak meg kellett volna döntenie. Az amerikai intervencióknak ezért van rossz sajtójuk, és azt hiszem, hogy Uribe elnök egy kissé későn jött rá erre.”
Nem lenne azonban Carter amerikai, tipikusan amerikai, ha nem nyilatkozna elítélően Chávez „autoriter elhajlásáról”, amely szerinte abban nyilvánul meg, hogy „lenyúlta a hatalom összes kulcspozícióját” (ellentétben az USA kétpárti demokráciájával, ahol az ilyesfajta hatalomkoncentráció ugyebár egyáltalán nem jellemző a demokrata- republikánus váltóga(rá)zdálkodó establishmentre).
Carter mentségére legyen mondva, azt azért nagy kegyesen mégis elismeri, hogy az amerikai és európai fősodratú média propaganda-szólamai dacára Latin-Amerika legrosszabb országa nem Venezuela, és Chávez elnökségéhez számos pozitív tett is fűződik.
Thanks, Jimmy. Ez igazán fair volt. Nyilván Hugo is értékeli.