„Ez az összeomlás csupán epilógusként szolgál az előkrízis folyamatához, amely 2007 szeptemberében kezdődött, amikor felmerült az (amerikai) ingatlanjelzálog-probléma. Időközben egy olyan kimerülési helyzetbe jutottunk, amelynek következtében az általunk ismert modell, vagyis a hitelfogyasztás-adósság elérte a végső határát. A tőzsde pusztán spekulatív okokból szárnyal, és mert a pénzügyi rendszerváltásra szánt pénzalapokat eltérítették a piacok felé. Szerintem ez csak néhány hónapig fog tartani, azután óhatatlanul is bekövetkezik a szabadesés.”

Briliáns közgazdászként Nino Becerra nagyon meggyőzőnek mutatkozott könyvében, amelyben a régi válságokra hivatkozik és a világgazdaságra váró szakadék módozatait magyarázza. Emlékeztet a közelmúlt izlandi, írországi és dubai gazdasági sokkjaira, kihangsúlyozva pusztán tüneti kezelésüket, gondolatmenete azonban akkor válik szinte hátborzongatóvá, amikor az eljövendő igazi válság legszélsőségesebb következményeit ecseteli.

Jól tudván, hogy az előkrízis az amerikai subprime-okban (ezekben a szegény néprétegeknek faji-szociális alapon osztogatott, tehát magas rizikófaktorú jelzáloghitelekben) gyökerezett, most már világosan látjuk kirajzolódni az idei globális válságot a baljós előjeleken – Görögország összeomlásán és különösen az ellene indított pusztító spekulációs hullám nagyságán – keresztül. Egyes bankok ugyanis elhatározták e törékeny költségvetési helyzetben lévő dél-európai ország „lerohanását”, hogy maximális hasznot préselhessenek ki belőle „több mint 6 százalékos kamatot számítva fel az általuk kölcsönzött pénzért, miközben például Németországnak csak 3,2 százalékot”.

Kissé olyan ez a helyzet, mintha éppen gonosztevők foglalkoznának a Titanic kincseskamrájával néhány perccel a jégheggyel való összeütközés előtt, vagy időben közelebb hozzánk, mintha a bankáraink azzal szórakoznának, hogy kagylóhéjat gyűjtenek Banda Aceh tengerpartján, nem értve a tenger visszahúzódását a 2004-es cunami előtt. Ma azonban, ha a portugál és a spanyol gazdaság legutóbbi mélyrepülésére gondolunk, könnyedén felmérhetjük az eurózóna országainak költségvetési politikái és pénzügyi buborékjai kidurranása következtében fellépő dominóhatást.

Mindenesetre igencsak ironikus, hogy a rendszer szekerét hivatásszerűen toló tévécsatornák egyáltalán tribünt biztosítanak ennek az atipikus Don Quijoténak, aki képes azzal riogatni a valóságshow-kkal drillezett „jónépet”, hogy virtuálisan való(di) világuk a közeljövőben minden bizonnyal fenekestül felfordul majd. Szavait már csak azért is komolyan kell venni, mert meggyőzően demonstrálja, hogy a létező pénzügyi buborékok és a rendszerhibák együttesen pánikreakciót válthatnak ki.

Ismerjük már a jelenlegi bank-, ingatlan- és hitelrendszer zavarait, mindehhez járulnak a népesség globálisan romló lakáskörülményei és az immáron a fejlett ipari országokat – mindenekelőtt az USA-t – is fenyegető tömeges munkanélküliség.

Becerra sémájában az inflációval, a munkanélküliséggel és a mindennapi élet együttesébe behatoló szerkezeti válságokkal az Európai Unió a szétesést kockáztatja. Mert hogyan is lehetne Európa hajóját az eddigi útvonalon tartani abban az esetben, ha népei krónikus pénzhiánnyal, munkanélküliséggel és általános káosszal szembesülnek? Az olyan emberek ugyanis, akiknek a bankszámlái egyik napról a másikra „felszívódtak”, nem fogják túlzottan tiszteletben tartani azt a rendszert, amelyik addig a pontig vitte őket, ahonnan már nincs visszaút. Mindezt egy olyan elit mohósága miatt, amely azt hiszi, hogy viszonylag olcsón megúszta a subprimeválságot, és spontán módon újra felvette a régi rossz szokásait, mint például Londonban, ahol éppen most van kibontakozóban egy újabb ingatlanpiaci buborék. Nino Becerra prognózisa szerint tehát Európa nem fogja túlélni ezt a pénzügyi sokkot. A politikai rendszerek és az elitek egyformán bűnösnek találtatnak majd a nép ítélőszéke előtt, akár azért, mert hazudtak, akár azért, mert rosszul kezelték a bankszektort.

Becerra elemzése azonban végső soron egy szebb holnap ígéretével kecsegtet. Egy átfogó válság ugyanis törvényszerűen a tartósan lejáratódott jelenlegi elit „diszkvalifikálását” eredményezné, ezzel együtt pedig az elitek kiválasztódási módjának megújulását és a társadalmi értékek radikális átrendeződését. A válság felelőseinek puszta eltávolítása eléggé hatékony szankció lehet ahhoz, hogy az országok humánusabb és környezetkímélőbb opciók felé forduljanak.

Persze egy ilyen pénzügyi kataklizma általános gazdasági összeomlással és széles néprétegeket érintő elszegényedéssel jár, de a „lehetőségek jövőjét” úgy kell elképzelni, mint amely e sokkhatás következményeire épül. Becerra legalább egy évtizedig tartó válságot valószínűsít, akárcsak a múlt század harmincas éveiben a Nagy Pangás időszaka, amely egyébként – mint tudjuk – a második világháborúba torkollott, Európára nézve legalábbis katasztrofális eredménnyel.

Szerinte sorsdöntő lesz a válsággal szemben tanúsított népi reakció, és hogy az új elit olyan megoldási elképzelésekkel fog-e előrukkolni, amelyek a spekulatív rablógazdálkodás helyett végre a fenntartható fejlődésre helyezik a hangsúlyt, humánusabb, szociálisabb és kevésbé mohó alapon szövögetve az európai egység fonalait. Mindenesetre Nino Becerra a kapitalizmust már egy mozgó hullához hasonlítja, aki ugyan még életjeleket produkál, de belülről már a rothadás előrehaladott stádiumában van. Menthetetlenül.