Az első pillanatban meglepőnek tűnő kijelentést ezért is érdemes végiggondolni. Az egykori Oszmán Birodalom főleg fénykorában a „lehetőségek földje” volt, mint Amerika az elmúlt kétszáz évben.

Kevesen tudják, de a XV–XVIII. században az oszmán államba menekült mindenki, aki karrierre vágyott. Aki több akart lenni annál, mint aminek a feudális Európában született. Éppen emiatt az egykori oszmán állam hivatali és katonai elitjébe sokan bekerültek a szerencsevadászok közül, így egy idő után már kisebbségben voltak a született törökök. A mindenkori nagyvezérektől az egyszerű janicsárig köztük mindenféle európai nép fia megtalálható volt. Magyarok is szép számban. De a bosnyák vagy albán eredetű pasák és bégek voltak a legtöbben, ezért voltak a leghűségesebb török alattvalók. Ők csinálták a legnagyobb karriereket.

Ma már azt is tudjuk, hogy janicserioglunak (janicsártanoncnak) nemigen kellett rabolni keresztény gyerekeket. Ezek többségében mendemondák, ugyanis jó néhány balkáni falu egész jövőjét építette arra, hogy rendszeresen tukmálták a török hatóságokra a serdülő ifjaikat. Ez ugyanis kiemelkedési lehetőséggel kecsegtetett az egész közösség számára. Az oszmán hatalom több évszázados virágzását nagyrészt ennek a „liberális” mobilitásának köszönhette.

Ez a tömegesen kielégülést nyerő ambíció tette életképessé évszázadokon át az oszmán államot. Magyar történészek, mint például Hegyi Klára mutatták ki, hogy az egykor törökök által uralt magyarországi végvárakban kisebbségben voltak a törökök, a keresztény eredetű, de a töröknek szolgáló zsoldosokkal szemben.

Mert a töröknél az idegen származás nem hátrány, hanem előny volt. A gyökértelen emberek voltak a szultán leghűségesebb alattvalói. Ők a feltétlen szolgálattal bármit elérhettek. Némelykor rabszolgákból lettek még a szultánok rokonai is.

Amerikának is mind a mai napig a bevándorlók adják az igazi erőt, a dinamikát. Ez mozgatja az országot leginkább. Az első generációsok megkapaszkodási vágyának, érvényesülési törekvésének igénye. A második-harmadik generáció tagjai már az amerikaiakra annyira jellemző nemzeti derű és jámborság hiteles képviselői.

Az oszmán állam, éppen a sok idegen származású potentátja miatt, soha nem volt fundamentalista mohamedán rendszer.

Nem volt alapvetően térítő, ideológikus hatalom, sokkal praktikusabban kormányozták hatalmas birodalmukat. Ez csak politikai és katonai visszaszorulása (XVIII. század vége), ideológiai bezárulása után következett be. Ezzel szemben Amerika fanatizmusa, ideológiai beágyazottsága sokkal folyamatosabb, és a kezdetektől jellemzi. Érdekes módon éppen ellenségei bukását (Szovjetunió, Varsói Szerződés) követően erősödött fel ismét, vált még kíméletlenebbé. Azóta is mesterségesen tenyészti ellenségeit. Ideológiai erőszakhadjárataival agyonliberalizált hedonista társadalmának veszélyérzetét akarja állandóan növelni, ideológiai eszközökkel mozgósítani, ami az Amerikára szinte semmilyen veszélyt nem jelentő terrorizmusra való állandó hivatkozás képében ölt testet.

Ne felejtsük el, hogy szeptember 11-e előtt és azóta semmi nem történt Amerikában az úgynevezett iszlám terrorizmus részéről, amellyel szemben aránytalan méretre duzzadt a mesterségesen gerjesztett hisztéria. Nem kellene elgondolkodni azon, hogy a legalább tízmillió amerikai muszlim közül egy sem fundamentalista? Pedig ma ez a trendi más vallási üzletágakban…

Valóban igaz, hogy a nagyrészt nyitott kanadai vagy mexikói határon épp a rettenetes al Kaida nem akar bejutni? Nyilvánvaló, hogy Amerikának, miközben görcsösen ragaszkodik szellemi, morális és gazdasági elsőségéhez, mint egy falat kenyérre, annyira szüksége van a terrorizmus rémére. Elsősorban azért, mert erősíti rogyadozó gazdaságát az egyre nagyobb katonai megrendelés. Mai katonai költségvetése nagyobb, mint bármikor a hidegháború korában. Másodsorban pedig, erre és érdekei védelmére hivatkozva lehet világszerte beavatkozni az erkölcs fölényével. Illetve kordában tartani a katonailag egyre gyengébb, és végre nyugodt életre vágyó tétova szövetségeseket.

A közvélekedéssel ellentétben az Oszmán Birodalom nem volt eredendően rabló állam. Nem szívesen hódítottak olyan területeket, amelyek már eleve szegénynek, veszteségesnek látszottak. Hódításaik többnyire racionálisan történtek. Mindenekelőtt a kor legfontosabb kereskedelmi útjainak, pontosabban azok bevételeinek az ellenőrzésére törekedtek, a vallás (pontosabban ideológia) csak másodlagos szerepet játszott. Lassú hanyatlásának legfőbb oka az általa birtokolt kereskedelmi útvonalak lassú eljelentéktelenedése lett.

Amerika éppen így hanyatlik, elsősorban az egyre növekvő erejű vetélytársak miatt. Akik egyre kelendőbb ipari termékeik (fegyver, műszaki cikkek és mások) mellett, az általa birtokolt stratégiai bázisaikat (Afrika, Dél-Amerika) is kikezdték.

Amerika e létharcban, veszteségei pótlására, tehetetlenségében már a nagy jövedelmet biztosító, de igen mocskosnak tartott kábítószer-kereskedelem monopolizálására (Afganisztán, Kolumbia) is törekszik. Ennek volt szinte a nyitánya amikor a szuverén Panama kábítószeres kapcsolatairól ismert elnökét, Noriegát jó tíz éve letartoztatták, majd floridai börtönbe zárták, mintegy kiiktatva őt a nagy bizniszből.

A két birodalom válságtünetei is hasonlítanak. Amint az Oszmán Birodalomban is a hanyatlás, az elszegényedés erősítette fel a rabló ösztönöket, úgy ez az ösztön ismerhető fel Amerika háborúiban is. Ehhez asszisztál a maga tehetetlen módján a NATO. Pedig tanulhatnának az erdélyi fejedelmek példájából.

Bognár József