A figyelemnek az ennél sokkal súlyosabb problémákról való elterelését célzó média-csinnadratta felkorbácsolta a nacionalista hullámokat, és rég nem látott egységbe kovácsolta ezt az egyébként súlyos feszültségekkel terhes társadalmat a 81 éves Mubarak körül, akinek kormányzatát egymással versengve aknázzák alá a fundamentalista Muzulmán Testvérek és a világgazdasági válság hatásai. A média befolyása azonban olyan jelentőssé vált, hogy hála a sporteseményeknek, még nyomorult életkörülményeiket is sikerül elfeledtetni az egyénekkel. Mert Egyiptomnak bizony alig van mivel dicsekednie, hacsak nem dicső történelmi régmúltjával és páratlan régészeti patrimóniumával, amelyekhez – mellesleg szólva – jelenlegi lakóinak nem sok közük van. Igaz, hogy az arab világot felébresztő csengő Egyiptomban szólalt meg először, de csak miután az ifjú Bonaparte expedíciója kirántotta azt évezredes letargiájából. Azóta a „fáraók országa” folyamatosan egy nyomasztó és gyakorlatilag feloldhatatlan dilemmával szembesül: erőltetett modernizáció nemzeti zászló alatt vagy ájtatoskodó – de távolról sem „dolce” – „far niente” az iszlám színeiben, pánarabizmus vagy iszlamizmus, világi nacionalizmus vagy umma.

A Góliátként Dávid ellen indított és csúfosan elvesztett hatnapos háború (1967) megtörte a nagyság Nasszer által kergetett délibábját, noha az ő vezetése alatt az ország még legalább három kör, az arab, a muzulmán és az afrikai közepe volt, míg manapság már csak legfeljebb a „semmi közepe”. Az amerikai dollár és a szaúdi olaj házassága a muzulmán világ statisztaszerepébe száműzte. Mára Irán átrendezte az iszlám pólusait, Egyiptomnak pedig csak a nosztalgia maradt… és a foci. Jellemző módon van nagykövetsége Tel-Avivban, viszont nincs Teheránban. Úgy látszik, az egyiptomi diplomácia számára ismeretlen a dar al-iszlám fogalma.

Ha az arab világ szíve még Egyiptom is, ez a szív egy beteg szív, amely csak amerikai pacemakerrel képes dobogni.

Lényegében egy óriási nyomortelepekkel körülvett archeológiai kincs, Mubarak 1981-es hatalomátvétele óta szó szerint is rendkívüli állapotban, a sariának alávetve, bikinis turistákkal Sarm el-Sejkben, lefátyolozott és nemiségükben megcsonkított nőkkel mindenhol másutt (egy 2003-as UNICEF-tanulmány szerint az egyiptomi férjes asszonyok 97 százalékát megfosztották a klitoriszuktól, függetlenül attól, hogy muzulmánok vagy keresztények). Ehhez a szürrealisztikus kirakathoz pedig időnként véres merényletek és éhséglázadások szolgáltatnak kísérteties hátteret. Mert az igazi egyiptomi bomba a túlnépesedés bombája.

A Nílus keskeny völgyébe szorított és ott már most is a világ legnagyobb népsűrűségével „dicsekedő” országnak ugyanis 2050-re megduplázódik a lakossága. Kérdés, hogy képes lesz-e 160 millió embert táplálni, ha már a felével sem boldogul.

Egyiptom manapság a müezzin és Amerika hangjára egyformán figyel, egyfajta skizofréniában, amely annyira jellemző napjaink muzulmán társadalmaira. Az egyiptomi szfinx egy arabizált Janusra hasonlít: a CNN-re és az al-Dzsazírára is rákapcsolódott. A reiszlamizáció és az amerikanizálódás párhuzamosan zajlik. Hogy ki lesz a győztes, senki nem tudja, hiszen az ország már oly régóta „gyöngélkedik”. Kész csoda, hogy egyáltalán még talpon van, sőt marad ereje a focira és a vele törvényszerűen együtt járó hőbörgésre is.

De söprögethetünk a saját portánk előtt is. Itt van a legújabb focibunda-ügy, és a lapok, televíziók, rádiók jó alaposan ki is tárgyalták, lehetőleg minél több bőrt húzva le a témáról, hogy eltereljék és lekössék a „jónép” figyelmét. Egy ideje a tévékben és rádiókban valósággal túlburjánzanak a non-stop sportközvetítések, nem beszélve a tematikus sportcsatornákról, amelyeken kommentátorok, szakértők és volt sportolók csépelik, prézsmitálják és ismétlik fáradhatatlanul ugyanazokat az üres szólamokat a meccsek előtt, alatt és után.

Az angolszász-cionista tengely arroganciája világháborúval fenyeget? Nem számít, ha a Fradi az MTK-val csap össze. A válság miatt milliók veszítik el állásukat? Bagatell, hisz’ a Real Madrid az Intert fogadja. A beltenyésztett fináncoligarchia az adófizetők terhére kárpótolja magát a tőzsdei hazárdjátékban önmagának okozott veszteségeiért? Kit érdekel, amikor a Manchaster a Chelsea-vel mérkőzik.

Mivel a globalizáció bekebelezte a futballt is, a fanatikus drukkereket immáron ugyanannyira érdekli a saját bajnokságuk, mint a többieké. Ez a sport a világon mindenhol egy kielégíthetetlen éhségű hidrává vált, amely felfalja a szabad időt. Társadalmainkban a futball és általában is a sport mindenhol jelen van, valósággal monopolizálva a média-tereket. Hétvégenként a rádiók olyan műsorokkal töltik ki adásidejüket, amelyekben lehetőséget adnak hallgatóiknak, hogy kedvükre fecsegjenek, fogyasszanak, vásároljanak és viccelődjenek a futball-istennek hódolva.

Mára a vallás helyett egyre inkább a futball válik a „népek ópiumává”, a díler szerepét pedig a papság helyett a média játssza. Nem is nem beszélve azokról az orbitális, gyakran bizonytalan eredetű, sőt maffiagyanús pénzekről, amelyeket ebbe az elbutító és a vezetőik (vagy a történelem) által „leamortizált” népeknek kenyér helyett cirkuszt nyújtó gépezetbe pumpálnak világszerte.

Nyilvánvaló, hogy ez a kóros focifüggőség, amelyet a sportszergyártók, a klubok és a média összehangoltan gerjesztenek, „érzéstelenítő” hatása révén aktívan hozzájárul a jelenlegi gazdasági világrend fenntartásához. Annak minden „áldásos” következményével együtt.