Röviden atlantistának nevezhetjük az Egyesült Államok világuralmi törekvéseinek valamennyi kollaboránsát. Más szóval az atlantizmus az amerikai imperialista ideológia szervilis végrehajtóinak eszmerendszere, vagyis az alárendeltek gondolati mankója a domináns ideológián belül, és mint ilyen, egyszerre szégyenletes és hódító. Szégyenletes, mert mindig csak mellékszerepet játszik, de ugyanakkor hódító is, mert tengerentúli mintaképétől kölcsönveszi annak összes deliráns uralmi vízióját és totalitárius jellegzetességét. Valójában ez egy totalitarizmus a totalitarizmusban, a lakájmentalitás non plus ultrája, az alávetettségüket tökélyre fejlesztő rabszolgák imperializmusa.

Az európai atlantizmusról beszélni ugyanaz, mint az amerikai imperialista tervről beszélni, és fordítva: csupán a totalitárius hierarchiában elfoglalt helyük különbözteti meg őket. Az előbbi csak az utóbbi következménye, csak általa definiálható, megelégszik annak utánzásával és mindenben neki engedelmeskedik, viszont semmiben sem egyenlő vele.

Minden földrészen megtalálhatók az amerikai imperializmus kollaboránsai, és ez utóbbi minden befolyási övezetének megvan a maga sajátos atlantizmusa, tehát az atlantizmus megértéséhez elég lenne sorra venni az amerikai imperializmus totalitárius jellegzetességeit. Az a csatlósszerep azonban, amelyre Európa az USA-val szemben kárhoztatja önmagát, valójában az európai elitek tudatos választásának az eredménye, márpedig ezzel közvetlenül kell szembesülnünk ahelyett, hogy minden felelősséget az amerikai oligarchiára hárítanánk át. Ennek az ideológiának is éppúgy, mint a többinek, számos eltérő fontosságú kritériuma van, de mindezek nagyon világosan hangsúlyozzák a totalitárius mivoltát anélkül, hogy szükségképpen megtalálhatók lennének a totalitarizmus korábbi, „klasszikus” formáiban.

Egyáltalán nem szükséges azonban az atlantizmust történelmi előképeihez hasonlítani, mert teljes értékű totalitarizmus lehet akkor is, ha nem osztozik azok valamennyi jellegzetességében. Totalitárius jellegének megállapításához az atlantizmust összességében kell vizsgálni anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk elnyomó és tömeggyilkos aktivitását a Földgolyó bármely részén. Nem számít, hogy elviselhető lehet egész népek (az USA vazallusai) számára, ha ugyanakkor kegyetlen és rettenetes az emberiség maradékával szemben. Noha egyesekkel kíméletes, ez még nem teszi jobbá vagy kevésbé bűnössé. Az általa mutatott Janus-arc annak függvénye, hogy milyen pozícióból szemléljük: haszonélvezőként vagy áldozatként.

Az atlantista totalitarizmusnak több fokozata van, ahogyan elviselni is különbözőképpen lehet aszerint, hogy hol élünk: a harmadik világban vagy az USA európai hátországában, és hogy melyik mentális kategóriához tartozunk: a gondolati disszidensekhez vagy a kollaboráns elithez és protezsáltjaihoz (hűbéresek, plebsz). Ha globálisan pusztító is, lokálisan hasznos lehet egy kisebbség számára. Más szóval az atlantista totalitarizmus változó geometriájú: egyesekkel kegyetlen és brutális, azokkal viszont, akik meghajolnak az akarata előtt, még akár jótékonykodó is lehet. Mindazonáltal mindenhol jelen van, és sehol sem engedi meg uralmának kétségbe vonását. Mert ha bizonyos tekintetben teljesen szabadon is bírálható, legkevésbé sem tűri, hogy támadás érje az alappilléreit: 1) a gazdasági liberalizmust és a fináncoligarchia hatalmát, 2) a dollár domináns szerepét a nemzetközi árucserében, 3) a katonai-ipari komplexum hódító háborúit a periférikus országok nyersanyagkészletének megszerzéséért, 4) az USA totális hegemóniáját katonai, gazdasági és kulturális téren, 5) a cionizmus töretlen támogatását.

Az atlantizmus egyfajta lágy (soft) totalitarizmus, és mint ilyen, a rendszer lényegi elemeit nem veszélyeztető, korlátozott szabadságot engedélyez, amely tehát nagyon is viszonylagos, a rendszergazdákra nézve következmények nélküli, mondhatni tehetetlen. Teljes szabadságot csupán a fogyasztásnak biztosít, és miközben egyre nagyobb teret enged az életmódbeli szabadosságnak, az egykor „társadalmi devianciák” névvel illetett hedonista kilengéseknek, folyamatosan szűkíti a rendszerkritikus gondolkodás, véleménynyilvánítás és cselekvés lehetőségét (a „holokauszttagadás” és a „gyűlöletbeszéd” kriminalizálása, a terrorizmus elleni globális hadjárat ürügyén az alapvető szabadságjogokat korlátozó törvénykezés és kvázi-statáriális bíráskodás stb.).

Az atlantizmus a hidegháború kezdetén született, az ’50-es években, amikor egy átfogó tömegmanipulációs program (az ún. Mockingbird-művelet) keretében a CIA gyakorlatilag beépült a nyugati médiumokba, hogy az amerikai érdekeknek kedvező irányba befolyásolja a tartalmukat. Lényegében arról volt szó, hogy az amerikai hírszerző ügynökség saját gyártmányú információs anyaggal látta el a manipuláció tudatos résztvevőiként vagy öntudatlan eszközeiként szolgáló újságírókat, akik aztán a fősodratú médián keresztül a közvéleménybe sulykolták ezeket a preparált információkat.

Kétségtelenül megkönnyítette persze a befogadásukat az a körülmény, hogy az európaiak a második világháború után pszichésen is függő helyzetbe kerültek az amerikaiaktól, egészen máig tartó hatállyal. Azzal az ürüggyel ugyanis, hogy 70 évvel ezelőtt „felszabadította”, az USA továbbra is elvárja, sőt megköveteli Európától, hogy engedelmes csatlósa legyen világuralmi ábrándjai hajszolásában. Az újságírók kollaborálása nélkül azonban az atlantizmus nem tudta volna ráerőltetni szellemiségét a közvéleményre: valójában a média az atlantista hadigépezet integráns részét képezi.

(Folytatjuk)

Gazdag István