Thierry P. Millemann, a közgazdaságtudományok doktora, a La face cachée du monde occidental (A nyugati világ rejtett arca, Éditions Osmond, 2005) c. könyv szerzője legalábbis biztos ebben. Bennfentes információit annak köszönheti, hogy közgazdászként és nagyvállalatok tanácsadójaként széles körű baráti kapcsolatokat épített ki az amerikai hadsereg és a szövetségi kormány berkeiben. Az eseményekről vallott felfogása az amerikai újmalthusiánus irányzathoz közelíti, amely a hatvanas évek óta cizellálja a kimerülő természetes erőforrások, a zéró növekedés és a „demográfiai bomba” ideológiáját.

A névadó Thomas Robert Malthus angol pap és közgazdász (a politikai gazdaságtan világszerte első professzora) a XVIII–XIX. század fordulóján kifejtett elmélete szerint a népesség szaporodása gyorsabb, mint a létfenntartási cikkek termelésének az üteme, konkrétan az élelmiszer-termelés legfeljebb számtani sor szerint tud növekedni, miközben a népesség mértani sor szerint nő, ez a fő oka a társadalmi fejlődés ellentmondásainak. „…minden társadalomban, még a legbűnösebbekben is, olyan erős az erényességre való törekvés, hogy állandó erőfeszítés van a népesség növekedésére. Ez az állandó erőfeszítés így állandóan nyomorba juttatja a társadalom alsóbb osztályait, és megakadályozza életkörülményeik bármiféle jelentős, tartós javulását”, írja a népesedés elvéről szóló (An Essay on the Principle of Population) híres tanulmányában.

Azt is észrevette, hogy történelmük során a társadalmak időről időre megtapasztalták a járványokat, éhínségeket és háborúkat, ezek az események azonban lényegében mindig is az alapvető problémát palástolták, tudniillik azt, hogy az emberi népességek túlnyújtózkodtak a rendelkezésükre álló erőforrásaik határain.

A kezdetben főleg katolikus, később pedig marxista oldalról eredő bírálatok ellenére Malthus népességelmélete nagy hatást gyakorolt számos tudományág számtalan prominensére, éspedig a jelek szerint egészen máig tartó érvénnyel. Darwin például A fajok eredete című alapművében az általa felállított evolúciós elméletet a malthusiánus doktrínák egyik lehetséges alkalmazásának nevezte. Később Julian Huxley, az UNESCO első vezérigazgatója egy „globális népesedéspolitika” szükségességére hívta fel a figyelmet, és nyíltan kritizálta a kommunisták és a katolikusok magatartását a születésszabályozással, a népességkontrollal és túlnépesedéssel szemben. Ma már az ENSZ Népességalapjához hasonló világszervezetek is elismerik, hogy az arról szóló vita, hogy a Föld mennyi embert képes eltartani, ténylegesen Malthussal kezdődött. Emellett Paul Ehrlich The Population Bomb (A népességbomba, 1968) című műve, a Római Klub által 1972-ben kiadott A növekedés korlátai című tanulmány és a Jimmy Carter amerikai elnöknek készített Global 2000 perspektivikus jelentés, valamint a Global Future: A Time to Act (Globális jövő: Idő a cselekvésre) ugyancsak a malthusianismus gyakorlati hatását tükrözik.

Az újmalthusianisták elképzelése szerint a fejlett világ stratégiája röviden három egymást kiegészítő tengelyen határozható meg: a hiány kockázatával szemben biztosítani kell a világ energiaforrásainak kizárólagos ellenőrzését; gátolni kell a szegény országok fejlődését, nehogy ők is masszív energiafogyasztókká váljanak; és végül, de nem utolsósorban, mindenáron meg kell akadályozni bolygónk túlnépesedését.

1953-ban Washingtonban Eisenhower elnök megkapja azokat a tanulmányokat, amelyeket még az elődje, Truman rendelt meg. A kilátások olyannyira katasztrofálisak, hogy kinevez egy szenátusi bizottságot a globális népesedési kérdések és – ezekkel szoros és közvetlen kölcsönhatásban – a nyersanyagtartalékok vizsgálatára.

Az eredmény riasztó. A statisztikusok több mint 41 milliárd embert jósolnak a XXI. század végére! Ez az extrapoláció egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen a Föld egymilliárd emberrel való benépesítéséhez ugyan még 150 ezer év kellett, ahhoz viszont már elég volt 90 év is, 1850-től 1940-ig, hogy ez a népesség megduplázódjon, utána mindössze 35 év, hogy ismét megduplázódjon, és 1975-ben elérje a négymilliárd főt. Az ötödik milliárdot 1988-ra „teljesítettük”, a hatodikat 1999-re, és máris a hetedik milliárdhoz közeledünk. Vajon meg lehet-e állítani ezt az exponenciális növekedést, és ha igen, hogyan?

A Marshall-terv Amerikája azonban nem volt hajlandó meghallgatni a malthusiánus próféciákat, és Eisenhower sem hozott döntést. Majd John Kennedy lesz az első, aki engedélyezi a külügyminisztériumnak, hogy hivatalosan deklarálja: „az Egyesült Államokat érinti a fejlődésben lévő országok népességnövekedése”.

A családtervezési lobbi befolyására Amerika a harmadik világ segélyezését jó ideig alárendeli a születésszabályozás brutális politikájának. Peter Donaldson, A természet ellenünk című könyv szerzője így foglalja össze a „hasak háborúját” szabályozó – ha nem is túl humánus, ám annál pragmatikusabb – lelkiállapotot: „Senkinek sem kellene szaporodnia az ivadéka felnevelésére vonatkozó képességén túlmenően.” A Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (AID) és magánszervezetek (köztük a Ford és Rockefeller Alapítvány) egy egész hálózata révén sterilizációs és abortusz-programokat valósítanak meg Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, távolról sem mindig önkéntes alapon.

A diszkréció persze abszolút szabályként kötelező, amint azt Henry Kissinger írja az NSSM 200 kódnevű nemzetbiztonsági tanulmányban, amelyet Ford elnöknek állított össze 1974-ben: „Fennáll annak a veszélye, hogy a legkevésbé fejlett országok vezetői a gazdag országok motivációit […] a gazdasági vagy faji imperializmus egyik formájának tekintik. […] Egy ilyen érzésnek súlyos kedvezőtlen következményei lehetnek a népességstabilizáló programra.”

Gazdag István

(folytatjuk)