Miután éppen egy évvel a hivatalba lépését követően már kapitulált a Wall Street előtt – amely egyébként nagyban hozzájárult kampányának finanszírozásához –, majd Benjamin Netanjahu és az AIPAC (Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) nevű cionista lobbi előtt, a nyugati és afrikai világ által (elsősorban mulatt mivoltának köszönhetően) bálványozott amerikai elnök ez alkalommal a Pentagon és országának katonai-ipari komplexuma előtt tette le a fegyvert. Végre lehullott az ő álarca is, és ezzel együtt egyértelművé vált, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztás távolról sem egy új korszak nyitánya, mert hiszen Obama legalább annyira W. Bush utódja, mint amennyire ez utóbbi a maga idejében Clinton utódja volt, akinek a felesége egyébként nem véletlenül szerepel a kormányában. Az oslói díjátadón elmondott beszéd álszerény fellengzőssége és közhelyes tónusa szinte már sajnáltatja velünk elődjét, aki legalább néha kellemes perceket (is) szerzett nekünk a bornírt személyiségéből áradó burleszk esetlenségével.

Oslóban Obama az „igazságos háború” (Reinhold Niebuhr lutheránus teológustól származó) fogalmáról kezdett el értekezni, hogy megindokolja a washingtoni „héjákhoz” való csatlakozását. „Egy erőszakmentes mozgalom nem tudta volna megállítani Hitlert vagy meggyőzni az al-Kaidát a fegyverletételről”, érvelt, majd kezét a szívére téve a rejtett irónia legcsekélyebb jele nélkül hozzátette: „Állampolgáraink vérével egy igazságosabb világért küzdöttünk. Elhoztuk a demokráciát a Balkánra. Nem érdekből cselekszünk, hanem mert jobb jövőt akarunk a gyermekeinknek.” És nem szakadt le az ég…

Most legalább mindenki számára kiderült, hogy Obama elnöksége egy komédia lesz, vagy inkább egy tragikomédia, amely azzal fog végződni, hogy a nyugatiak még több vért fognak veszíteni és ontani, hogy a józan ész és a tények ereje dacára a végsőkig védelmezzenek egy totalitárius ideológiát és egy ragadozó gazdasági rendszert, amelyet pedig többé már senki és semmi nem menthet meg. Egyébként mindegy, hiszen Nyugaton csak a történelem „értelme” számít, amelyet az amerikaiak egyszerre örököltek a zsidó messianizmustól, Hegeltől és az egykori Szovjetuniótól, amelyben azonban, mindennek ellenére, továbbra is vakon kell hinni. „Meg kell próbálni elérni, hogy a világ olyan legyen, amilyennek lennie kellene, meg kell próbálni elérni az isteni szikrát, amely bennünk van mindnyájunkban”, buzdította Obama skandináv közönségét azzal a fajta líraisággal, amely egyformán emlékeztetett Luther prédikációira és Robespierre szónoklataira.

Mindenáron meg kell tehát nyerni a Bush által elkezdett „igazságos” háborút Afganisztánban, amellyel kapcsolatban a Pentagon úgy tesz, mintha elhinné, hogy ha Pakisztánra is kiterjeszti, vagyis „vietnamizálja” azt, akkor az USA-nak és nyugati szövetségeseinek, amelyek már nyolc éve tartják megszállva az országot, ezt még 2011 vége előtt sikerül megtenniük. Ez persze nem több szánalmas önáltatásnál, de nem árt, ha megértjük a miérteket.

Afganisztán valójában nem is létezik. Egy olyan területről van szó, amelyet a XIX. században mesterségesen tákoltak össze egyetlen állammá a britek, hogy indiai birodalmukat elválasszák az oroszok uralta Közép-Ázsiától, és amely három nagy muzulmán civilizáció, az iszlám síita irányzatát követő perzsa birodalom, az indiai félsziget északi részét iszlamizáló mogul birodalom és a Dzsingisz Kán leszármazottai által alapított türk-mongol birodalmak utódainak számító üzbég kánságok ütközéspontján volt található.

Etnikai bonyolultsága mindig is szentelt kenyérnek számított a terület fölötti hegemónia megszerzésére törekvő idegen hatalmak számára, Nagy Sándortól a mogulokon, a briteken és az oroszokon keresztül az amerikaiakig. A XIX. században különösen Nagy-Britannia akarta elfoglalni, hogy koronájának ékkövét, Indiát egyesítse Perzsiával, amely fölött akkoriban de facto védnökséget gyakorolt. A pastu törzsek ellenállása azonban keresztülhúzta a britek számítását, akik 1919-ben három pusztító háború után és súlyos emberveszteségek árán kivonultak az országból. Ekkor az Aman Allah Khan pastu emír által alapított királyi dinasztia került hatalomra, és egészen 1973-ig meg is őrizte azt, amikor egy Moszkva által támogatott kommunista államcsíny a királyságot „népi demokratikus” rezsimmel cserélte fel, tartósan azonban sohasem sikerült stabilizálnia az országot.

Különösen az Irán által támogatott, perzsa nyelvű tádzsikok lázadoztak a pastu dominancia ellen, noha időnként hajlandóak voltak kibékülni ősi ellenségeikkel a „hitetlen” megszállókkal szemben.

A folytatás azután már jól ismert. A szovjetek ugyanolyan véres veszteségeket szenvedtek a nyolcvanas években, mint az angolszászok tegnap és ma. Az amerikaiak ügye akkor veszett el végleg, amikor a pastu és tádzsik hadurak többé már nem voltak hajlandók átengedni a türkmén kőolajat és gázt Pakisztán felé. Ez arra késztette az amerikai és szaúdi titkosszolgálatokat, hogy 1997-ben a tálibokat segítsék hatalomra, mielőtt alig egy év múlva össze nem rúgták a port, mert ez utóbbiak az amerikai-szaúdi Unical-Delta Oil helyett inkább Kínával akartak megállapodni.

2001. szeptember 11. már csak cseresznye volt a tortán, hogy az amerikaiak megindokolják az ENSZ-ben Afganisztán megszállását. Erről szól tehát az „igazságos háború”, amelyet Obama, akárcsak egy második Brezsnyev, kíméletlenül lenyomott európai vazallusai torkán. Mivel azonban ez a háború sokkal inkább elveszett, mintsem igazságos, remélhetőleg a vén kontinens lakájai végül jobban fognak rettegni a vereség szégyenétől, mint amekkora kielégülést a szervilizmus mazochista örömében találnak.