Mindez még 959-ben történt. Mert akkor még így bántunk el a hitszegő szövetségessel. Rég volt. Ma már szinte gyermekmese az egész, ahol azért még nyoma van. Abban a bizonyos „nyitva van az aranykapu” mondókában, amely kifejezés Jankovics Marcell szerint a császárváros bevert kapujára utal.

De mi már ezt el is felejtettük. Csak a négy évvel korábbi Augsburgot szajkózzuk még ma is. Mert azon lehet rágódni, bocsánatot kérni, bűnbánatot tartani, és mindenekelőtt nagyon szégyellni. Az önostorozásban viszont – lassan már a németeket is megelőzve – a legjobbak vagyunk Európában.

Most éppen Sólyom László komáromi esetén rágódunk. És nem tudjuk, mit tegyünk. Ahogy nem értjük, hol van ilyenkor a mesebeli Európa és normái, az emberi jogok és más lózungok, amelyek gúzsba kötik tisztánlátásunkat, értékítéletünket. Pedig milyen szépen indult minden húsz évvel ezelőtt, mint valami álom, amiből olyan rossz felébredni. Mert az ébredés szörnyű.

Rá kell jönnünk, hogy a történelem nem a jószándékok sorozata. Hanem kemény élethalál harc az érdekek mentén. Ingyen nem adnak semmit. Csak mi, balekok tékozoljuk szerencsénket. A sors kegye ellen is játszunk, és az bosszúból időnként ráébreszt bennünket a valóságra. Mert a sors, ha méltók vagyunk rá, akkor vezet, ha nem, akkor kényszerít. És az fájdalmas.

Éppen húsz éve, ünnepeljük is fenemód, hogy a magyar határ Ausztria felé megnyílt az NDK-sok előtt. E tény vitathatatlanul jelentős lépés volt Németország egyesítése, de egész Európa számára is. Jellemző, hogy nálunk két évtizede az a legfontosabb kérdés, hogy Horn Gyuláé vagy Németh Miklósé az érdem. Pedig valójában Gorbacsové, aki egyik beosztottján keresztül utasította magyarországi cselédjeit a cselekvésre. Azok maguktól ugyanis semmire sem voltak képesek, hiszen csak a megszálló hatalom végrehajtó cinkosai voltak és maradtak.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a magyar kormány e lépésért semmilyen viszonzást nem kért a németektől, mi ebből tehát semmit nem profitáltunk. Pedig ezt minden más ország megtette volna, és a németek is természetesnek vették, hogy ezért valahol valakinek fizetni kell. Csak mi játszottuk az úriembert. Nos, azonkívül, hogy időnként vállon veregeti a német sajtó a balek magyarokat, valóban nem is hozott ez nekünk semmit se (pl.: adósságeltörlés).

Csak Hornnak és Némethnek, pedig azoknak mindenekelőtt huszonöt botütés járna a magyar érdekek elárulásáért, nem kitüntetés. De örüljünk, hogy legalább a németek még egyelőre nem rúgnak belénk köszönetképpen. Pontosabban kisebbeket rúgnak, de azt már észre se merjük venni. A balekságunk, életképtelenségünk megnyilvánult aztán a román forradalom idején is. Mikor sokmilliárdos segítségünkért cserébe, hálából Sütő Andrásnak kiverték a szemét a megsegítettek. Ezzel is jelezvén, mit tartanak rólunk. Ezen tovább buzdulva aztán grátisz bábáskodtunk Szlovénia, Horvátország, Ukrajna és Szlovákia megalakulásakor is.

Egyengettük európai integrációjukat, fegyvereket szállítottunk nekik, kedvükért összevesztünk Szerbiával stb. Azt hittük, ha EU- és NATO-tagságukat segítjük, akkor ők ezért hálásak lesznek. Az EU-ban pedig úgyis megoldódnak a kisebbségi problémák is, mint azt politikusaink is terjesztették. A sors kezünkbe adott tehát szomszédainkkal szemben egy sor lehetőséget, hogy éljünk vele saját érdekünkben, használjuk jól, de eltékozoltuk. Őket segítettük. A szlovákok és a románok már benn vannak EU-ban, de rosszabb velük ma a viszony, mint Ceausescu vagy Husák idején. Szomszédaink, ha eltérő intenzitással is, de rendszeresen belénk rúgnak.

Mi pedig csak tátjuk a szánkat. Nem értjük a hálátlan világot. Pedig mi mindenkinek jót akarunk, mi minden érdekre tekintettel vagyunk. És mindenekelőtt a más szekerét toljuk (csak a sajátunkét nem).

Szomszédaink kisebbrendűségi érzésből fakadó gyűlöletük miatt is bátran taposnak az életképtelen, bűntudatos magyarokba. Ez dupla öröm nekik. Főleg, hogy mi szinte mindenért tőlük kérünk engedélyt.

Emlékezzünk csak az úgynevezett magyar igazolványok körüli kanosszajárásunkra Pozsonyban vagy Bukarestben. Miközben a szlovákok és a románok simán megadták minden egyeztetés nélkül az állampolgárságot a külföldön élő honfitársuknak.

Eszükbe se jutott mondjuk Budapesttel egyeztetni, tárgyalni. Mivel ők mindig azt csinálják, ami nekik jó és szükséges, és csak az erőből értenek. Irakban és Afganisztánban is azért harcolunk, mert Amerika Irak esetében nagy üzleteket ígért jutalomként a résztvevőknek. Amiből persze semmi sem lett, de valahogy a parlamentünket az se zavarja, hogy évente tízmilliárdokat dobunk ki Amerika érdekében az ablakon. Ahogy az se, hogy Irakban és Afganisztánban már nyilván készülődnek azok a hazafiak, akik nemsokára talán Magyarországon állnak majd jogos bosszút ottani gyilkosságainkért, erőszakoskodásainkért. És akkor mi majd ne a „terrorizmust” szidjuk, hanem kérdezzük meg politikusainkat, tulajdonképpen mit is keresünk mi Afganisztánban vagy Irakban? De az orosz kapcsolatokat sem érdemes rendre elrontani a szerepzavarban szenvedő Grúzia vagy a soha meg nem épülő Nabucco gázvezeték miatt.

A komáromi eset még nem a mélypont, ne reménykedjünk, van még lejjebb is. Ami velünk történik, az nem érthetetlen sorscsapás, hanem az életképtelenek büntetése a sors és az életképesek által.

Jelképes, hogy miközben augusztus 19-én Sólyom László nagykereszttel jutalmazta a tékozló Németh Miklóst, egy újabb nemzetvesztő politika elindítóját, rá egy napra kapott egy, reméljük kijózanító pofont „európéer”, de életerőtől duzzadó, vitális „szövetségesünktől”. Nemzeti érdek hogy elinduljon végre valamiféle kijózanodás.

Botond vezérre sajnos hiába várunk, ő nyugodt lelkiismerettel pihen, ő kellő időben helytállt. Viszont mai vezéreinkre ragadhatna szelleméből, tettrekészségéből annyi, hogy a legközelebbi sértéskor, a tót atyafiak eligazításaként valamelyikük beverné a pozsonyi parlament kapuját. Akkor kezdhetnénk végre reménykedni.

Bognár József