Idén, január 16-án halt meg Fekete Gyula, aki több mint negyven évig, mint egy imamalom, folyton a tragikus nemzetfogyásról, annak következményeiről beszélt. Kimért stílusa, hisztériától mentes, világos beszéde azonban süket fülekre talált. Nem tudta áttörni a közömbösség falát. A pillanatnak élő politikai érdekek sem engedték. Néhány napja viszont a statisztikusok is jelezték, hogy Magyarország népessége már tízmillió alá esett. Ez a lélektaninak tartott határ nyilván a kormányt is sarkallja a kérdéssel való alaposabb szembenézésre.

Aminek már vannak jelei. Túl kellene viszont lépni a mindent anyagi szempontból szemlélő és mennyiségben gondolkodó, meglehetősen lehangoló ideológián. Hiszen a gyes, gyed vagy a családi pótlék, adókedvezmény időnkénti emelgetése, esetleg bevezetése legfeljebb csak ideiglenesen hoz néhány ezer újszülöttet. Majd rövid idő múltán elveszítve csekély inspiráló hatását, megszokottá, sőt, elvárttá válik. Mert a népességfogyás, a gyerek nem szülés alapvetően nem materiális, hanem világnézeti kérdés.

Érdemes a francia példára figyelni. Amit nemrég még mintaként emlegettek a csekély népességszaporulati hatása miatt. Mint valami győzelmi jelentést a kiúttalanságból. Melyet egyébként a bevándorlók produkáltak, nem a bennszülött franciák. De az időleges francia „gloire”-nak ismét vége, Európa legtöbb országában pedig a mienkhez hasonló a helyzet. De vannak rosszabbak is. Mert az úgynevezett fejlett világ, különösen Európa nemzeteinek gondolkodását befolyásoló ideológiák gyökerükben nemzet- és családellenesek. Az életösztön lett kiirtva az európai emberből. Vagyis szemléleti problémáról van szó alapvetően. És ez különösen igaz Magyarországra, ahol szinte bűn nemzetben és persze családban, ha úgy tetszik, múltban, jelenben és jövőben együtt gondolkodni.

Nincs ma Magyarországon számottevő befolyással bíró nézetrendszer, melynek elsőrendű érdeke a család és a nemzet múltja, jelene és jövője lenne. Így együtt. Nem különválasztva vagy önkényesen válogatva a nekik tetsző vagy nem tetsző, de a magyarságot meghatározó, illetve éltető vagy rohasztó szempontok között. Kivétel nélkül mindegyiknek a nemzet szellemi gyökereinek elvágása és saját kizárólagosnak hirdetett igazságának elfogadtatása a fő célja. Szinte mindegyiket ez élteti elsősorban. A gyökértelen népek ugyanis bármire bepalizhatók, élősködni is lehet rajtuk. Ezért is jó üzlet, ha nem is örök időkre, amiért is időnként újat kell kitalálni, vagy más népeket bebolondítani.

Amíg ezektől a nézetrendszerektől nem szabadulunk meg, nincs is komoly esélye bármilyen pozitív szándékú népességpolitikának. Egy nemzetet ugyanis csak a maga teljes múltjával együtt lehet éltetni. A „sebészkedés”, jöjjön az bármilyen irányból, bármilyen szándékkal, akárcsak szeretetből is, mindig csonkulást okoz lélekben, szellemben éppen úgy, mint testben.

De a nemzet elmúlását, ami amúgy természetes dolog, mással is erősítjük kis hazánkban. Az elmúlást illetően gondoljunk a sumérokra, médekre, luzitánokra, batávokra vagy a belgákra. Mind léteztek egykor, de mára „beolvadtak” , elolvadtak. Csak a mi konkrét esetünkben nekünk ez a megoldás elfogadhatatlan. Tehát a népességfogyást elősegítjük az agyonünnepelt és reklámozott „szabad munkavállalással” is. Manapság nem szajkózzuk József Attila szavait a „kitántorgó másfél millió magyarról”, mert ami utólag bűn vagy mulasztás, az ma kívánalom, idea, bár már kezdjük látni, hogy épp ennek eredményeként egyre inkább krónikus orvoshiánnyal nézünk szembe hazánkban. Ahogy a műszaki szakemberek, mérnökök is egyre nagyobb számban a kivándorlást fontolgatják, s máris hiányoznak. És ehhez még tegyük hozzá, hogy az amúgy is halálra ítélt, lezüllesztett szakmunkásképzés maradéka is egyre inkább külföldre „termel”. Azt pedig ne higgyük, hogy ez a magyarságot „utólag” bármiben is gazdagítja. Legfeljebb a kivándorlási statisztikát. Mert aki csak pár évre kimegy, az javarészt kinn is marad. És ott alapít családot. Tehát amúgy is csökkenő népességünket tovább csökkenti és szegényíti. Szakképzetlen munkaerőnk pedig egyre csak növekszik, és többe kerül, mint amit megtermel, ha egyáltalán végez valamit.

Viszont a közlekedőedények logikája szerint nem kell félni, hiszen nem marad üresen a korábban belakott terület. Hála ugyanis az EU humanizmusának – minek amúgy is már jócskán isszuk a levét –, lassan a nyugat-európai korábbi bevándorlók rokonsága is elindul hazát találni, jobb híján hozzánk. Amivel csak problémáink nőnek. Elég csak megnézni a mai Párizst, Londont, Bécset vagy éppen a budapesti Blaha Lujza teret. Mindjárt látjuk a szükségszerűen bekövetkező jövőt. Valódi problémáinkkal való szembenézés helyett pedig újabbakkal takarjuk azt el, hogy ne lássuk meg a lényeget. Humanizmusunkért azért egy-két vállveregető, elégedett szava azért lesz Brüsszelnek, ha már ki kell engesztelni Simor András fizetésének csökkentése miatt.

Pedig valójában csak egy dolgot kellene következetesen érvényesíteni. A nemzeti érdeket. Mert a balekoknak a történelemben részvét se jár. Tévedett szegény Vörösmarty is. A népek szemében sírunknál nem fog „könny ülni”. Különösen nem a szomszédainknál, akik kivétel nélkül vannak olyan ostobák, hogy bennünket követnek vagy előznek meg.