Mivel a világ összes országa tartozik a bankoknak, ez az általános helyzet úgymond normális és elkerülhetetlen a kapitalista gazdaságban.

Két fogalom tisztázásával megérthető, hogy miről is van szó valójában, amikor az udvari közgazdászok a közadósságról beszélnek. A szuverén vagy államadósság egy adott állam, valamint a tőle közvetlenül függő közösségek és szervezetek kölcsön formájában vállalt pénzügyi kötelezettségeinek az összessége.

Megkülönböztetünk belső államadósságot, amelyet a kötvényeket kibocsátó államon belüli gazdasági tényezők (bankok, befektetési alapok, fiduciáriusok) birtokolnak, és külső államadósságot, amely – értelemszerűen – külföldi hitelezők, kormányok vagy bankok felé teremt fizetési kötelezettséget.

Annak megállapításához, hogy eladósodás tekintetében egy adott ország milyen helyzetben van, különböző osztályozásokat ajánlanak 1) a belső nemzeti össztermékhez viszonyított (ún. GDP-arányos) adósság mértékének 2) a népességhez mért adósság mértékének 3) a követelések összegéből kivont tartozás, vagyis a nettó adósságállomány mértékének függvényében. Bármi is legyen a számítás és a viszonyítás módszere, ezek a szuverén adósságok alapvetően háromféleképpen keletkeznek.

ad 1. A hitelt felvevő állam kötvényeket bocsát ki, amelyeket az ország állampolgárai nyugdíjalapjaikon, befektetési alapokon, bankokon, takarékpénztárakon stb. keresztül megvásárolnak. Ekkor mondják azt, hogy ez belső adósság, mivel az állami intézmények az ország állampolgárainak tartoznak egy bizonyos – kamatokkal terhelt – összeggel, a termelési többletérték járadékosok közötti redisztribúciójához.

Megdöbbentő tény, de gyakran megesik, hogy milliárdos spekulánsok és pénzügyi szervezetek ezeket az államkötvényeket hitelre jegyzik elő anélkül, hogy egy fillért is költenének a megvásárlásukra, majd egy bizonyos idő után fizetési ígéret ellenében továbbadják őket egy másik pénzügyi konglomerátumnak, amely ugyancsak hitelre vásárol be belőlük. Ezek a tranzakciók az ún. származékos vagy derivatív ügyletek kategóriájába tartoznak, amelyekről tudni kell, hogy jellegüknél fogva többnyire köszönő viszonyban sincsenek a reálgazdasági folyamatokkal.

Valójában egy spekulációs célú pénzügyi hazárdjáték részét képezik, amelyet a Wall Street-i börzecápák találtak ki egymás szórakoztatására és a világ tönkretételére.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2008-as válságot is jórészt a derivatívákkal való felelőtlen zsonglőrködésük robbantotta ki. Ily módon ugyanis ezek a bennfentes spekulánsok csereérték nélküli, inflációs pénzt kreálnak ex nihilo, amely kiköveteli a maga pénzügyi hasznát, noha egyáltalán nem szolgálta az áruk termelését vagy értékesítését.

ad 2. Az államkötvények vásárlói külföldi intézmények is lehetnek, amelyek nemzetközi befektetési ügynökségeken, alapkezelőkön, a központi bankon vagy a hitelező ország valamely másik bankján keresztül bonyolítják vásárlásaikat. Ezt mondják külső adósságnak, és a kamatot az adós/hitelfelvevő állam fizeti, a nemzeti többletértéket a hitelező államokba exportálva. Ily módon Kínának, amely eddig már több mint 3300 milliárd dollárnyi összeget hitelezett az Egyesült Államoknak, elvileg óriási befolyással kellene lennie az elszegényedett amerikaiakra. Azonban egyáltalán nem ez a helyzet. Rövidesen meglátjuk, hogy miért.

ad 3. A hitelt felvevő államok még annál is simlisebbek, mint hinnénk. Az államkötvényeiket ugyanis a saját központi bankjaik is felvásárolhatják, ahogyan az amerikai Fed teszi már jó ideje. Ekkor adott egy ország, amely olyan pénzt kunyerál, amelyet nem birtokol, és amelyet kölcsön ad önmagának kamatra. Az „államkötvénynek” nevezett hitelpapírpénzt a hitelt felvevő kormány bocsátja ki a kölcsönt adó kormány (vagyis önmaga) számára egy értéktelen papírpénz ellenében, amelynek azért nincs valós értéke, mert nem áll mögötte értéket létrehozó termelőmunka.

Az állam központi bankja értéktelen papírpénzt/hitelpapírt bocsát ki, amellyel elárasztja a piacot. E szerint a forgatókönyv szerint nyilvánvaló, hogy a hitelt felvevő állam becsapja a kölcsönt adó államot (vagyis önmagát), ahogyan az összes többi hitelezőjét is, a befektetési alapokat és a magánbankokat, valamint a Kínából, Japánból, Koreából, Szaúd-Arábiából, Katarból és máshonnan érkező külföldi hitelezőket, akiknek a nyakán marad az egyre kevesebb kereskedelmi értékkel bíró deflációs pénz, amelytől senki sem tud megszabadulni, mert már mindenki „bevásárolt” belőle, és senki sem óhajtja növelni a veszteségeit. A hitelt felvevő állam azonban nem tehet mást, hacsak nem akar azonnal csődöt jelenteni.

Így értékeli le a nyugdíj-megtakarítást és a forgalomban lévő pénzt a kispolgári szalonforradalmároknak oly kedves gondviselő állam, amely hirtelen csaló-csődállammá vált, mielőtt rendőrállammá válna. A kígyó a saját farkába harap. Később a hitelező állam a dolgozókhoz és a nyugdíjasokhoz fog fordulni, megmagyarázva nekik, hogy a nemzeti valutát le kellett értékelni, és hogy többé már nem tudja fizetni a nyugdíjakat.

Mindez elkerülhetetlenül vezet a pénzügyi összeomláshoz és tőzsdekrachhoz, a jelzáloggal terhelt ingatlantulajdonosok utcára kerüléséhez, mint momentán Madridban, ahol naponta százával vesztik el otthonaikat az emberek. Spanyolországban jelenleg 6 millió munkanélkülit tartanak számon, miközben a bankok rekordprofitot zsebelnek be: az év első felében hivatalosan 67 százalékkal nőtt a nyereségük a tavalyihoz képest. Itt azonban megint tisztázni kell valamit.

(Folytatjuk)

Gazdag István