Az alkotmány és a történelmi hagyományok alapján Amerikában korlátlanul vagy inkább gátlástalanul érvényesül a vallásszabadság. Nem kivételek ez alól a lélek- és családromboló, agresszíven térítő szekták sem, amelyek az e tekintetben ultraliberális amerikai törvénykezést kihasználva gyakorlatilag pénznyelő automataként működnek. Amerikában magának a „szekta” szónak sincs igazán pejoratív kicsengése, hiszen naponta alakulnak újabb és újabb vallási vállalkozások, ha úgy tetszik, szekták. Egyedül a siker és a belőle következő méretük és befolyásuk dönt a társadalomban élvezett státusukról. Egyébként pedig jól felfogott üzleti érdekeiktől vezéreltetve sokkal inkább kooperáció, mintsem konkurencia jellemzi az egyes hitfelekezetek egymás közötti viszonyát, amelyek egyfajta szívélyes együttműködésben fölözik le a szüntelenül fokozódó vallásmánia mindannyiukra nézve áldásos hasznát. Ez még akkor is igaz, ha a múlt század ’60-as évei óta a „fővonalú” (mainline) liberális protestáns felekezetek (északi baptisták, metodisták, episzkopaliánusok, presbiteriánusok, kongregácionalisták) némiképpen vesztettek befolyásukból az erkölcsi szigort és ezzel összefüggésben a bibliai gyökerekhez való visszatérést prédikáló konzervatív, evangelista felekezetek javára. A felekezeti erőviszonyokban beállt változások érzékeltetésére álljon itt Christian Smith 1996-os felmérése, miszerint a megkérdezett hitgyakorló protestánsok 20,9 százaléka vallotta magát „evangelistának”, 19,4 százaléka „fundamentalistának”, 27,3 százaléka „fővonalú protestánsnak”, 20,4 százaléka pedig „teológiailag liberális kereszténynek”.)

Az angolszászok által „evangelikalizmusnak” (evangelicalism) nevezett irányzat egyfajta ortodox reakciót képvisel tehát, vagyis szilárdságot a hit alapító szövegei tekintetében, emellett pedig az egyházhoz való tartozás leszűkítését a megtértekre, ti. azokra, akik úgymond „Jézus Krisztushoz tartoznak”. Éppen ezért az amerikai evangelisták két kulcskifejezése: „Újjá kell születned!” (You must be born again) és „Vissza a Bibliához!” (Back to the Bible). Ily módon a biblikus ortodoxiára a személyes megtérés rímel. Ebbe az „újjászületési” (revivalist) hullámba illeszkedik az úgynevezett „ígéret-megtartók” (Promise Keepers) mozgalma, amely a ’90-es évek elején bontakozott ki Bill McCartney futballedző kezdeményezésére, aki stadionokba összegyűjtött híveinek azt adta be, hogy akkor lesznek „igazi férfiak” (real men), ha megesküsznek a Bibliára, hogy védelmezni fogják a hagyományos vallási és erkölcsi értékeket. Hiterősítő happeningjeiken előszeretettel társulnak az olyasféle fundamentalista csoportokkal, mint amilyen Thomas Monaghan Word of God (Isten szava) elnevezésű gyülekezete, vagy a különböző karizmatikus és pünkösdista felekezetek, amelyek az evangelista áramlat legdinamikusabb, ugyanakkor egyes megnyilvánulásaik alapján meglehetősen groteszk komponensét alkotják. Nem véletlenül. A pünkösdizmust ugyanis egy bizonyos W. J. Seymour nevű prédikátor alapította, aki néger lévén a katolikus liturgia elemeit az afro-amerikai folklór és spiritualitás „etnikai” jellegzetességeivel párosította. Teológiájában mindenekelőtt a megváltó, visszatérő, gyógyító Jézust emlegeti, ezért részesíti előnyben a karizmák gyakorlatát, valamint a hit pietista és entuziaszta kifejezését. Ezenkívül nagy fontosságot tulajdonít a vízbe merítéses megkeresztelésnek, a glosszolália (nyelveken való hadoválás) adományának, a különböző csodatevéseknek és a kézrátételes gyógyításnak. A pünkösdista szeánszokon lehet még a Szentlélektől transzba esni, köpködni és bukfencezni, kórusban gajdolni és zeneszóra átkozódni. (A karizmatikus típusú hitgyakorlat realisztikus ábrázolását Alan Parker Angyalszív c. filmjében, „szoftosított” változatát pedig az egyik magyar tévécsatorna vidám vasárnapjain élvezheti a mazochista érdeklődő.)

Mint a tömegbefolyásolás leghatékonyabb eszközét, Amerikában a médiát is a hittérítés szolgálatába állították. 2000-ben kilenc vallásos tévécsatornán több tucat teleevangelista szórakoztatta a publikumot. Tulajdonképpen a XIX. századi vándorprédikátorok utódai ők, és egyesek számára a spiritualitás szupersztárjai, mások számára gátlástalan szélhámosok. Közülük Billy Graham a „prototípus”, az utóbbi évtizedek valamennyi amerikai elnökének kebelbarátja, aki 1955-ben az ABC-csatorna jóvoltából tizenhét héten keresztül hirdette az igét, és ezzel valósággal iskolát teremtett. És bár szaktársai nagyon különböző stílusban közvetítik a Mindenható szavait, abban teljesen egyformák, hogy mindannyian a fundamentalista keresztény értékeket védelmezik, fellépnek az alkoholizmus, a fogamzásgátlás, az abortusz, a homoszexualitás, az erkölcsi szabadosság ellen, az evolúciós elmélettel szemben a kreacionizmus iskolai oktatását szorgalmazzák, és vehemensen védelmezik a halálbüntetés fenntartását. Hogy ez mennyiben keresztényi magatartás? Antonin Scalia, a Legfelsőbb Bíróság illusztris tagja, akit még Reagan nevezett ki posztjára, úgy véli, hogy „minél keresztényibb egy ország, annál kevésbé hajlamos a halálbüntetésben erkölcstelen cselekedetet látni”. Nyilván a köztük lévő lelki rokonság miatt számít Scalia George W. Bush kedvenc bírájának, aki texasi kormányzóként azzal írta be magát az örökkévalóságba, hogy az állam történetében az ő hivatali ideje alatt hajtották végre a legtöbb halálbüntetést.

Egyes teleevangelisták komplex szolgáltatást nyújtanak a rá(juk)szorulóknak. Oral Roberts például azt kéri híveitől, hogy tegyék kezüket a tévékészülékre, mialatt ő szemét lehunyva, intenzíven imádkozik érettük. Nevéhez fűződik az ún. seed gift-elv („mag-adomány”, v.ö.: Lukács 6, 38: „Adjatok, és akkor ti is kaptok…” – mármint Istentől) feltalálása, és ő jegyzi a szakmabelijei első számú ihletforrásának számító Hogyan tudtam meg, hogy Jézus nem volt szegény című spirituális vademecumot is. Benny Hinn „Ez az ön napja egy csodához” című műsorát 1997-ben több mint 500 tévécsatornán élvezhették világszerte. Részleteket mutattak gyógyító keresztes hadjáratairól, amelyekre ezrek tódultak a stadionokba, és amelyek során a beteg tévénézőkről sem feledkezve meg, kezével delejezte, majd sorozatban nyilvánította gyógyultaknak őket: „Érintsék meg a tévéképernyőt! Íme, meggyógyult egy szívprobléma. Meggyógyult egy cukorbaj.” És így tovább… (Az elmebaj ellen viszont nem nyújtott terápiát. Talán nem véletlenül.) Már Billy Graham megírta annó, hogy a hit és az üzlet „megfelelően párosítva boldog, egészséges és hasznos keveréket alkothat”. Márpedig sokak számára Billy szava Isten szava.

Egyébként nemcsak anyagi, hanem származástani kérdésekben is. Az úgynevezett konkordizmus apostolaiként Billy Graham és prédikátortársai igyekeznek a különböző tudományokkal összhangba hozva interpretálni a Bibliát. Áldásos (?) „felvilágosító” tevékenységüknek köszönhetően manapság már a legtöbb amerikainak derogál az ember és a majom közötti rokonság gondolata. A National Science Foundation felmérése szerint csak minden tizedik fogadja el közülük a darwini törzsfejlődés elméletét, a többiek viszont a bibliai verzióhoz tartják magukat, miszerint Isten agyagból mintázta meg az első embert a saját képére, majd (a pontos szakkifejezéssel élve) „lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét”. Meggyőződéses kreacionistaként Ronald Reagan a második elnökválasztási kampánya során kijelentette: „A tudományos közösség többé már nem hisz annyira (az evolúciós elméletben), mint korábban, de azt továbbra is tanítják az iskolákban. Azt hiszem tehát, hogy a teremtés bibliai elméletét, amely nem egy elmélet, hanem a teremtés bibliai története, ugyancsak tanítani kellene”. És lőn – a fenti felmérés szerint nem is eredménytelenül. Így aztán a szentírásos változatot több ízben is egyszerű vallásos doktrínának minősítő bírósági akadékoskodás ellenére biztosnak tűnik, hogy az Egyesült Államokban – mondhatni közkívánatra – előbb-utóbb a darwini elmélet oktatását fogják beszüntetni.

Minthogy valamiféleképpen kivonja magát az „isteni tervezés” és a predesztináció elve alól, a természetnek sincs túlzottan nagy respektje a világ folyását jobbára biblikus alapokon elképzelő amerikaiak körében. Szemléletmódjukra jellemző, hogy a legbefolyásosabb protestáns egyház, a déli baptisták konvencióján 1996. június 13-án bojkottfelhívást szavaztak meg a Disney cég ellen arra az esetre, „ha a vállalat továbbra is szembehelyezkedik a családi és keresztényi értékekkel”. És hogy pontosan mit is nehezményeztek a gyermekeik lelki fejlődéséért aggódó baptista szülők? Egyszerűen csak azt, hogy az olyasféle filmekben, mint az Oroszlánkirály vagy a Bambi, „a természet pogány kultuszát bátorítják”, ami pedig szerintük ellentétes a Biblia tanításaival. Bizonyára ez magyarázza azt a cinikusan machiavellista szellemiséget is, amely az ökológia terén tanúsított amerikai hivatalos magatartást vezérli manapság (lásd: kiotói egyezmény). Carl Pope, a legrégebbi és legfontosabb amerikai környezetvédő szervezet, a Sierra Club elnöke szerint a Bush-kormányzat idején „nem néhány évet vagy évtizedet, hanem egy teljes évszázadot fejlődött vissza” a környezetvédelem ügye, a szektor veteránjának számító Edward Flattau pedig kijelentette, hogy „a környezetvédelem szempontjából George W. Bush tűnik történelmünk legrosszabb elnökének, még az előző címvédőn, Ronald Reaganen is túltéve”.

Közismert azonban az amerikai emberek nagylelkűsége, amint erre a cunami kapcsán Condoleezza Rice is rávilágított. „Tudományos” eredményeikkel is szívesen megajándékozzák az emberiség elmaradott részét, akár tetszik neki a jenki Nessus-ing, akár nem. Különösen rossz néven veszik tehát, ha bizonyos obskurantista körök, főleg Európában, akadályokat próbálnak állítani a kreacionizmushoz hasonló tudományosságot népszerűsítő hitfelekezetek, vagyis az ő értelmezésük szerinti „szabad vallásgyakorlás” útjába. Miután az amerikai kongresszus 1998-ban egy újabb törvényt szavazott meg a vallásszabadság nemzetközi biztosítása érdekében, a külügyminisztérium illetékes ügyosztályán (BDHRL) belül felállították az azonos nevű hivatalt (Office of International Religious Freedom), és hogy véletlenül se bízzák kecskére a káposztát, élére nagyköveti rangban az a Robert A. Seiple került, aki több mint egy évtizeden át irányította a világ legjelentősebb evangelista szervezetének számító World Vision Inc. tevékenységét. Emellett, biztos ami biztos alapon, amerikai képviselők egy csoportja létrehozta a vallásszabadságot felügyelő kongresszusi bizottságot, ráadásul pedig a Fehér Házban is megalakult egy azonos célkitűzést megfogalmazó harmadik szerv – az előbbi kettő ellenőrzésére. Mint azt a szovjet pártállami időket idéző „túlbiztosítás” is bizonyítja, az amerikai neoimperializmus ideológusai a vallás instrumentalizálása révén kiemelt helyet szánnak a különböző vallásos vállalkozásoknak az amerikai értékek és érdekek világméretű képviseletében.

A republikánus kormánykörökkel bensőséges kapcsolatokat ápoló washingtoni Vallásért és Demokráciáért Intézet vezetője, Diane L. Knippers szerint „a spiritualitás a civilizáció garanciája, mert a spiritualitás és a hit becsületes egyéneket gyárt. Becsületesség nélkül nincs kereskedelem, és kereskedelem nélkül nincs civilizáció” (Marburg Journal Of Religion, 2001. január), abból sem csinálva titkot, hogy a piacok globalizációja az Egyesült Államok biblikusan ihletett küldetése. Valójában tehát a „Bible and Business” misztikus-birodalmi elve köti össze az evangelista tábort és az érdekképviseletét kormányszinten ellátó neokonzervatív klikket a közös cél: a világ szellemi-gazdasági gyarmatosítása érdekében. A republikánus pártba beszivárgó „fundamentalista jobboldal a demokráciát és a tudományt fenyegeti, és egy napon még az Egyesült Államok katonai erejére is ráteheti a kezét”, állítja Alfred Ross, a New York-i Tanulmányi Központ a Demokráciáért igazgatója (Le Monde, 2004. augusztus 30.), hozzátéve: „Romlik az ország pszichológiai egészsége, ami a »kreacionista« tézisek sikerében ugyanúgy látható, mint a tömegtájékoztatási és oktatási rendszerrel szembeni kontesztáció hiányában. (A vallásos jobboldal) olyan társadalmi keret létrehozására törekszik, amely a felvilágosodás patrimóniuma ellen rangra emelt keresztény történelem önazonosságán és újraolvasatán alapul. Az európaiaknak meg kell érteniük, hogy ez számukra is kihívást jelent.” Vajon tényleg meg fogják érteni?