Antidogma – USA: Moby Dick-ország
Bernanos szerint egy civilizáció arról az embertípusról ismerhető fel, amelyet formált vagy deformált, és bár konkrétan nem az Egyesült Államokra gondolt, ott mégis valami olyasmi történt, ami egy antropológiai mutációra hasonlít.
Amerika régóta a „kitenyésztett” mutánsok (vö. hollywoodi sztárok) földje, de az elhízással feltalálta az átlagos mutánst: az „american way of life” szánalmas szuperképességekkel (diabétesz és extra-koleszterol) rendelkező, hétköznapi hősét, a Föld meghódítására indult „homo adipus”-t.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1997 óta az elhízottságot krónikus betegségnek ismeri el és az epidémiák közé sorolja. 2005-ben a WHO 1, 6 milliárd főre becsülte a súlyfölösleggel élő felnőttek számát, közülük minden negyedik elhízottnak számított. Az Egyesült Államok önmagában is rátelepszik a statisztikára, mert lakosságának kétharmada súlyfölösleggel rendelkezik, egyharmada pedig – mintegy százmillió amerikai – elhízott.
Közülük évente négyszázezren szabadulnak meg a földi élet és saját súlyuk terhétől, és ez csak a kezdet. 2000 és 2005 között a morbid elhízásban szenvedők (hiperkövérek) aránya 50 százalékkal nőtt, és ők manapság már egy magyarországnyi embertömeget képviselnek az USA-ban.
Az elhízottság egy teljesen új, történelmi precedens nélküli jelenség, amely egy elszigetelt patológiából a modernitás új anatómiai szabályává kezd válni, minden tekintetben különbözve az antik kövérségtől. Ez ugyanis egy puha, hájas, aszimmetrikus és formátlan hipertrófia, és mint ilyen, a társadalmi konformitás túltengésének következménye.
Semmi köze a római bacchanáliák kigömbölyödött törzsközönségéhez vagy a Rubens-tablók delnőihez, de még Döbrögi urasághoz sem. Vége a bonvivánok (szó szerint: a „jól élők”) korszakának. Ez már a zombik ideje, akik elektromos székeikben bolyonganak az óriási szupermarket polcai között, amivé Amerika vált.
„Végigpásztázom tekintetemmel ezt a hasonló lényekből álló hatalmas tömeget, ahol semmi nem emelkedik ki és semmi nem ereszkedik lejjebb. Az egyetemes egyformaság eme látványa elszomorít és megdermeszt”, írta Tocqueville a XIX. század derekán az amerikai demokráciáról írt híres művében. Vajon a mai Amerika láttán mit érezne?
Hiszen az Egyesült Államokban minden mértéktelen, ez a „hübrisz” országa, a mértéktelenségé és túlkapásé, amelyet a régi görögök bűnnek tartottak, és amely megtorlásként végül mindig kiváltja a nemezist, az istenek büntetését. Az USA-t szinte minden tekintetben az XXL méret jellemzi, a domborzati viszonyoktól a városépítésig, a limuzinoktól a szupermarketekig, a nemzeti egótól a nők hátsó fertályáig. Amerika mindig is igyekezett láthatóvá tenni a kiválasztottságát, innen a bőség mítosza – az amerikai marketingguruk ezt hívják „bigness”-nek. Ott a bőség asztaláról mindenki egyformán vehet, feltéve, hogy meg is tudja fizetni: Big Macek, óriáskolbászok, gigantikus porciók.
Egyetlen más országban sem találhattunk volna olyan éttermeket, amelyek „super size” (óriásméretű) menüt ajánlottak, és amelyeket végül csak az amerikai gyorséttermi láncok zabálásfokozó praktikáit leleplező Super Size Me című dokumentumfilm után vettek ki a választékból.
Az elhízottság forrása az ülő életmód, az asszisztált semmittevés és a túltápláltság („társtettesként” pedig bizonyos élelmiszer-ipari stratégiák), a genetikának viszont nem sok köze van hozzá, hacsak nem hisszük azt, hogy az elhízottság génje ugyanúgy az égből pottyant le Texasba valamikor az ötvenes években, mint a kólásüveg a busmanok közé Az istenek a fejükre estek c. filmben. Az USA-ban párosították a vertikális (a felhőkarcolók üzleti világa) és a horizontális (a földszintes megakertvárosok) urbanizációt, vagyis a liftet és az autót, így ebben a világban többé már nem kell gyalogosan közlekedni, a járdák tehát nagyon sok helyen el is tűntek. Minden az autóközlekedést szolgálja. Egy átlagos amerikai naponta 65 kilométert utazik, amelyből 56-ot a saját kocsijában, és minden ötödik étkezését is benne költi el.
George W. Bush hiába nyilvánította az elhízottságot „nemzeti csapásnak”, a kormányzat tétlensége és magának a rendszernek a természete megcáfolja a hivatalos retorikát. Reagan óta a neoliberálisok gyakorlatilag feláldozták az amerikai népességet, persze nem olyan direkt módon, mint Sztálin vagy Mao annak idején a sajátját, egyszerűen csak „túltömték” néhány multinacionális nagyvállalat profitjáért. A genetikailag módosított élelmiszerektől a növekedési hormonokig igencsak hosszú az illetékes amerikai hatóság (FDA) által engedélyezett kétes élelmiszerek listája.
„De vajon meddig kell még lesüllyednie Amerikának, ahonnan súlyos tömegekben érkeznek hozzánk ezek a mindenféle szeméttel felduzzasztott radioaktív felhők! Meddig kell még lesüllyednie ennek a hatalmas testnek, ennek az autókkal, gagyikkal, frizsiderekkel, undorító filmekkel, rossz dollárokkal és merkantilista tevékenységekkel teletömött hasú hájas demokráciának, meddig kell lecsúsznia ennek a keljfeljancsinak, mielőtt végleg kiterül a mocsokban, az utolsó lépcsőfok éles széle kirepesztvén a bendőjét? Milyen elviselhetetlen rútságig, amelynek a kiömlései, művészek és kereskedők közbeiktatásával, az arcunkra csöpögnek?”, írta Jean Cau egyik profetikus pamfletjében (La grande prostituée, La Table Ronde, 1974).
A túltápláltság csak egy eszement és a fináncoligarchia hasznára privatizált fejlődési (?) modell eredménye. Nem arról van tehát szó, hogy megbélyegezzük az elhízottakat, hanem arról, hogy halálra gyötört testükben a természetes végkifejletéhez érő kapitalizmus metaforáját lássuk, a kalóriák akkumulációja csupán a tőke felhalmozását tükrözve. A népesség elhízása, a pénzpiacok falánksága, tőzsdei túlfeszítettség, ingatlanbuborék – az egész rendszert infarktus és kidurranás fenyegeti.
Gazdag István