A napokban volt nyolcvanéves Görgey Gábor (született: Artúr). Elvbarátai meg is ünnepelték. Legnyálasabbra, egészen rákosistára emlékeztetően egy Békés Pál nevű „nyelvművelőnek” sikeredett a produkció, ömlengően visszaemlékezve egy negyvenéves bulgáriai esetre az ünnepelt íróval kapcsolatban: „már messziről lestem a tengerparton… egy híresség, egy író… Igazi kultúrsokk volt az a hét, életemben először láttam tengert, háromemeletes Lenint és magyar írót” (Görgeyt). Szerencsétlenkém tudhatta volna, hogy Pesten vagy Szigligeten könnyebben találkozhatott velük, már akkor is velük. De még Tiszapalkonyán is, ha igazán írói nagyságtól akart volna sokkolódni.

Azért legyen meg Békés nyelvész öröme is, persze Görgeyvel kapcsolatban, mert azért van nála bőven rosszabb író is, tehát Görgeyre ő tényleg nézzen föl. Artúrunknak legalább akad néhány nézhető vígjátéka, a többi írása viszont valóban felejthető. Ami rendben is van. Végül is a második vonalban lenni se szégyen, ha valóban érdem alapján fogadjuk el az írók között is meglevő hierarchiát. Nincs is semmi baj Görgeyvel. Hiszen élete nagy részében csak egy hűségesen kitartó „haladó, társutas polgári író volt”. Amit utólag is bizonyított a bársonyszékben. Csak azt a nyugdíjas korú, Alzheimer-kóros kultuszminiszterséget lehetne feledni. Akkor ugyanis a „liberális polgár” mögül nála is előtört az addig leláncolt, helyezkedő, a „korszellemnek” megfelelően még „udvariasságból” (plebejus és haladó hangzású) nevet is felvevő, egydimenziós agyú komisszár.

Ezért az ügyködésért egyszer őt is el kellene talán majd számoltatni. De sajnos ez ősével se sikerült. Viszont Görgey érdemének tudjuk be, hogy a mindig jól helyezkedő így is csak az elmúlt húsz év harmadik legpocsékabb kultuszminisztere volt.

Kertész Imre is hozta formáját nyolcvanadik évét ünnepelve és ünnepeltetve. Aminek leginkább szegény Pozsonyi Ádám itta meg a levét, hiszen a világhír küszöbén, az ifjabb kortársára irigykedő Imre bácsi gyorsan magára vonta a nemzetközi figyelem egy részét tőle is. Értem én Imre bácsit, mert nem mindennapi dolog kétezer karakterrel ekkora felhajtást elérni, mint amit Ádámnak sikerült. Az öregnek is először sok évtized közöny jutott, mire rásütött a nap. Nyilván szerinte járja végig ez a taknyos is az írói érvényesülés rögös útját, majd mi lelkesen buktatgatjuk.

A „hülyeséget szabad mondani” jogát ki kell érdemelni, nem jár az automatikusan mindenkinek. Egy Nobel-díjasnak viszont már szinte kötelező. Sajnos nála se jött be a mondás, hogy akinek hivatal (Nobel-díj) adatott, annak majd esze is lesz hozzá.

A szegény és megtört Imre bácsi nyilatkozataiban a felháborodók csak a leglényegesebb kijelentéseire nem figyeltek fel. Azokra, mikor arról fröcskölődött, hogy a magyarok nem néznek szembe múltjukkal, nincs öniróniájuk stb. Pedig erre csak olyanokat kellett volna válaszolni egy élelmesebb publicistának, hogy bagoly mondja verébnek… más szemében a szálkát… stb., stb. Ha ugyanis Imre bácsi is eljutna idáig, mármint a belátásig és népének sorstragédiáit és mulasztásait képes lenne távolságtartással, nagyvonalúan, esetleg ironikusan szemlélni, s erre biztatná eltartóit, a németeket is, akkor lehetne mértékadó a véleménye számunkra is. Akkor mi is lelkesebben és empatikusabban olvasnánk őt, mint mondjuk Faurisson professzort.

Miért nem nagy író például az irányított közhiedelemmmel ellentétben Nádas, Kertész vagy Esterházy? Mert az igazi írói nagyságnak egyik kritériuma, hogy az írónak regényhőseivel kapcsolatban van empátiája. Persze nem politikai megfontolásból.

A nagy író nem ítéletet mond, nem értékel, hanem bemutat. Aki nem rokonszenves azt is megérti, méltányolja. Az ítélkezés az olvasó joga. A mi „nagyságaink” írásaikból csak az ideológia és a gyűlölködés bűzlik, nem az etnikum. Ők maguk ítélkeznek, megtorolnak, bosszúszomjasak.

Írásaik ezért korhoz-korszenvedélyhez kötöttek, elmerülnek benne és nem mutatnak túl azon. És ha az idő elmúlik, változik, akkor vége az esetlegesen alkalmi frenetikus hatásnak is. Bizonyítékul bárkinek javaslom, hogy olvassa el most harminc év után újra az egykor agyonünnepelt Termelési regényt. Olyan idegen, mintha Méray Tibor írta volna az ötvenes években. Igaz, hogy ő is megkapta kora Nobel-díját, a Sztálin-rendet.

Imre bácsi empátiája meg egyenesen diszkriminatív, PC szóval mondva: rasszista. Bizony, ami ugye csúnya dolog. Arról nem beszélve, hogy még gyűlölni is csak empatikusan etikus egy író számára, ahogy például Nietzsche is tette. Pozsonyi Ádám szösszeneteit, ha volna nagyvonalúság bennük, mosolyogva fogadnák. De ők csak másokon szeretnek gúnyolódni, rajtuk nem lehet. Nincs öniróniájuk, ezért veszedelmesek.

Aztán van még egy nagy bűne Kertésznek és Nádasnak. Az, hogy fizikai fájdalom őket olvasni, olyan unalmasak. Pontosabban a római-görög kultúrán edzett, világosságra törekvő, racionális európai agy számára iszonyatos, ahogy ezek írnak. El kellene őket tiltani a magyar nyelv használatától, mert csak rongálják. Lehet, hogy amúgy szorult beléjük némi intelligencia, csak olvashatatlan, ahogy megírják. Márpedig az unalmas írónál nincs rosszabb. Lehet, hogy Susan Sontagnak tetszettek egykor Brooklynban az irományaik, de az nem Európában volt.

Kertész és Esterházy is azt hiszi, hogy univerzális szellemek, pedig csak a liberalizmus provinciális ügynökei. Ha pedig akarnak vigaszul néhány értékes évet még maguknak, akkor itt az ideje nominalista módon írni és gondolkodni, némelyeknek pedig megtanulni magyarul.