A hitelkártyák révén történő hiperfogyasztás iránti rajongást ugyanis gyorsan megelőzte a jelzálogalapú finanszírozás (és refinanszírozás) hulláma, amelyet az ingatlanértékelések majdnem lineáris mivolta tett lehetővé, miközben az ingatlanpiaci áremelkedés jórészt éppen a könnyű hitelnek volt betudható. Ily módon az amerikai ingatlantulajdonosok többsége számára gyerekjátékká vált időről időre megemeltetni jelzálogkölcsönét az ingatlanát mindig egyre magasabbra értékelő szakvéleményeknek köszönhetően, kizárólag abból a célból, hogy a kellően engedékeny bankrendszer által rendelkezésére bocsátott újabb és újabb kölcsönöket kedvére elkölthesse.

1997 és 2006 között az amerikaiak több mint 9000 milliárd dollárt pumpáltak a bankrendszerükön át ingatlanhitel címén, jól tudván, hogy a fedezetlen hitelkártyák rekordszintet ostromoltak. Ez a mesterkélt és mesterséges fogyasztás, amelyet egy olyan cinkos rendszer gerjesztett, amely nem törődött a saját polgárai által tanúsított felelőtlen költekezés következményeivel, törvényszerűen csakis brutális módon érhetett véget. Végül a krach az ingatlanpiaci buborék 2007 nyári kidurranásának következtében ütött be, megkondítva egy olyan életmód lélekharangját, amelynek egyedüli célja a fogyasztás volt.

Ugyanakkor az elkerülhetetlen válság egész sor egzisztenciális kérdés felvetését indokolja erre a frenetikus fogyasztási lázra vonatkozólag, amely a szinte nem létező amerikai megtakarításhoz és a háztartások stagnáló jövedelméhez viszonyítva rendkívüli mértékben túlméretezett volt. A kérdésfelvetést teljesen természetesen követő vádak a bankrendszert, a jelzáloghitel-szektort, az amerikai központi bankot (Fed) és magát a fináncoligarchiával együttműködő kétpárti hatalmi mechanizmust célozzák.

Valójában ugyanis a csupán havi jövedelmétől függő amerikai állampolgár egzisztenciális sebezhetősége nyílt titok volt az ország pénzügyi establishmentje számára már jóval a legutolsó spekulatív buborék kidurranása és a munkanélküliség súlyosbodása előtt is.

Manapság a magánfogyasztás alternatíváját a szövetségi kormányzat fogyasztása képviseli, amely már a válság előtt is a GDP 22 százalékát alkotta. Ezeket a szövetségi forrásokat, pénzügyi stimuláló eszközöket és a félárbocra zuhant fogyasztás miatt „megzakkant” gépezet újraindítására szánt egyéb keynesiánus módszereket azonban (a belső megtakarítások anémiás állapota miatt) az amerikai állam által külföldön felvett hitelek révén ömlesztik a gazdaságba.

Végeredményben, mivel a legutóbbi amerikai gazdaságélénkítő stimulus 800 milliárd dollárja (a kamatokkal együtt) 3000 milliárdba fog kerülni az országnak, a rövid távú pozitív hatása mindenképpen arra van ítélve, hogy elenyésszen egy ilyen mértékű eladósodás katasztrofális közép és hosszú távú hatásaival szemben, amelynek a törlesztése nyilvánvalóan az ország reálgazdaságát fogja terhelni, nem beszélve az iraki és afganisztáni háborúk távolról sem végleges – a Kongresszus szerény becslése szerint is –, legalább 2400 milliárd dollárra rúgó költségéről.

Független elemzők becslése szerint az USA-ban a válságenyhítő „korrekció” körülbelül 14 000 milliárd dollárt fog felemészteni. Ez az orbitális szám nemcsak a ténylegesen elköltött összegeket foglalja magába, hanem a Fed garanciavállalásait, a különböző toxikus aktívák felvásárlására szánt tartalékokat és így tovább. Henry Paulson amerikai pénzügyminiszter – egyébként egyáltalán nem mellékesen a Goldman Sachs strómanja az Obama-kabinetben – azt állította, hogy a bankok toxikus követeléseinek a felvásárlása pénzt fog hozni az adófizetőknek. Szerinte ugyanis azt követően, hogy a világgazdaság ismét lélegzetvételhez jut, ki fog derülni, hogy ezek a követelések többet értek, mint amennyibe kerültek (az adófizetőknek).

Stílszerűen szólva, mindezt 6000 milliárd dollárral ezelőtt mondta. Azóta a veszteségek folyamatosan növekednek, és ahelyett, hogy furfangos vásárlásoknak tűnnének, a bankok által szó szerint „visszataszítónak” ítélt aktívák még annál is rosszabbnak bizonyultak, mint azt eleve képzelték.

De az a tény, hogy az egész vonalon tévedtek, láthatóan nem bátortalanítja el a „tűzoltókat”. Nem, ők nem látták jönni a tüzet. Nem, az ő ellentüzük nem működött. Nem, ők nem tudják, hogy mi okozta a tűzfészket, sem azt, hogy meddig terjed, azt pedig még kevésbé, hogy hogyan fogják eloltani, és mégis pénzt és még több pénzt kérnek, hogy elkezdjék a tűzoltást.

Az Egyesült Államok hivatalos tartozása immáron meghaladja a 11 000 milliárd dollárt. Csupán 2009-re a kormány további 2000 milliárd dolláros adósságnövekedéssel számol, a következő évtizedre pedig még legalább 10 000 milliárddal. Más szóval 2020-ig az USA évente több adósságot fog felhalmozni, mint történelmének első két évszázadában összesen.

Az amerikai államháztartás a befektetési pilótajáték iskolapéldája: folyamatosan friss pénzeket kell felhajtania, hogy fizethető legyen a korábban begyűjtött pénzek után járó kamat, miközben minden egyes nappal növekszik a fedezetlen összeg nagysága. Az eredmény nem lehet kétséges…