Ave!

Félelmetes divat kezdett elharapódzni Bergengócia közéletében. Barátok, rokonok, ismerősök, sőt ismeretlenek is találkozáskor karjukat üdvözlésre emelve, hangos „Ave Caesar!” kiáltással köszöntötték a másikat. A szokás begyűrűzött az iskolákba, futballpályákra, hivatalos intézményekbe. Megtörtént, hogy egy képviselő az országgyűlés elnökéhez intézte e szavakat.

Az egész skandalum nagy visszhangot váltott ki a médiában. Publicisztikák tömege íródott, interjúk, elemzések és feltáró riportok születtek arról, hogy Caesar (Caius Iulius) zsarnokságot vezetett be, önként és büszkén viselte a diktátor címet, ami alkalmatlanná teszi arra, hogy felvilágosult, demokratikus korunkban példaként tekintsünk rá. A gall háborúk során – Plutarkhosz szerint – háromszáz törzset igázott le, egymillió embert eladott rabszolgának, az elesettek száma hárommilliót tett ki. (Még ha tudjuk, hogy Plutarkhosz hajlott a túlzásokra, akkor is vérlázító egy ilyen történelmi alak piedesztálra emelése.) Önhittségére, „mindenhez értésére” jellemző, hogy a naptárba is belekotnyeleskedett és beiktatott egy 445 napos évet, csak hogy diktatúráját meghosszabbítsa.

Személye más nemzetekre nézve is aggályos, a magyarok például joggal vádolhatják azzal, hogy megpróbálta megakadályozni egy világhírű találmányuk szabadalmazását. („A kocka el van vetve!”, mondta, és átlépett a Rubikon.)

Mivel az „Ave Caesar!” a hatalmi visszaélés, a gőg, a politikai inkorrektség szinonimájává vált, sokakban megbotránkozást kelt, ezért a félreértések elkerülésére a továbbiakban az „Ave Maria!-t” is „Hello (olaszoknál Ciao) Maria” alakban kell használni.

Az ügy felszínre hozott egyéb vállalhatatlan személyeket is. Intézkedtek, hogy az Európát vérbe borító Napóleonról többé ne nevezhessenek el konyakot (képzeljük el az abszurd helyzetet, amint a Trafalgar téri pubban valaki így szól: „Egy Napóleont!”), illetve a XIII. századi kegyetlenségeket idéző „tatárbifsztek”-et hívják inkább a semleges hangzású „keleti kajának”.