Sólyom László első elnöki megnyilvánulásával többet ért el, mint az olykor fölöslegesen óvatoskodó magyar külpolitika az elmúlt évtizedekben. Bebizonyította, hogy az emberi tartáshoz, az egyenes gerinchez nem szükséges atomfegyver. Az embernek akkor is legyen tartása, amikor nehéz ügyekről szól.

Az Elnökről már akkor tudni lehetett, hogy nem mindennapi tartású férfiú, amikor beiktatásakor a kabátja hajtókáján egy bánáti bazsarózsát viselt. Ez a szép nevű virág a Zengő hegyen virít, ahová az Elnök akkor még civilként maga is ellátogatott, támogatni más civileket, akik a lokátor ellen védték a hegycsúcsot. Pécsváradon volt is nagy öröm, amikor a parlament meglehetősen különös taktikai játszmában őt választotta köztársasági elnökké. Úgy érezték, győztek, és volt is benne valami.

Most már többről van szó. Sólyom László, aki az Alkotmánybíróság élén már bizonyságát adta pártatlanságának és szuverenitásának, az eddig őszintén szólva nem túl jelentősnek látszó köztársasági elnöki intézményről adott merőben új és fölöttébb rokonszenves látleletet.

Eddig ugyanis úgy tapasztalta a szemlélő, hogy alapjában véve kétféle köztársasági elnök van. Az egyik bólogat, integet az őt ünneplő tömegnek, illetve rémülten pislog körbe, amikor mégsem ünneplik, s azután hangosan belesikongat külföldi lapokba, hogy baj van, letaposták a demokráciát meg ilyesmi. Nem egy férfias jelenség.

A másik fajta köztársasági elnök rokonszenvesebb. Nem mond és nem is csinál semmit, de azt utánozhatatlan eleganciával teszi. Erre mondja a nép nyelve, hogy demokratikus vészfék. Életműve az, hogy nem írta alá Horn Gyula kitüntetését, elvégre a passzivitásnak is van határa.

Van egy harmadik típus, és úgy fest, Sólyom László ide tartozik. Úgy jeleníti meg a nemzet egységét, hogy kiérlelt és pontos képe van arról, milyen a nemzet ideálképe önmagáról, és ezt a szerepet igyekszik betölteni.

Alapvetően erkölcsi megfontolások alapján gondolkodik. Ebben rejlik az ereje. Éppen akkora fontosságot tulajdonít azon emberi gesztusnak, hogy egy védett növényt és a világ egy esendő pontját, egy szép hegycsúcsot emberek igyekeznek megvédeni, mint annak, hogy az őrült világ őrültségei közepette legyen valaki, aki ragaszkodik a józan emberi mércékhez.

Természetesen tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy Elnöktől még az amerikaiak sem vesznek ujjlenyomatot, ennyire azért még ők sem bunkók. De tudja, hogy gondolkodás nélkül megaláznak bárkit, és erejük birtokában hallani sem akarnak sem egyenjogúságról, sem viszonosságról. Éppen ezért Sólyom László hihetetlenül magasra tette a mércét, amikor bejelentette, hogy amíg a magyar utazókat rabosítják az amerikai repülőtereken, addig ő nem utazik oda. Ezzel ugyanis olyan magas fokú lelki és szellemi egységet vállalt az általa képviselni óhajtott nemzet ideális állapotával, amelyre ez idáig nem volt példa.

Magyarországon parlamentáris demokrácia van, ami azt jelenti, hogy a hatalom tényleges birtokosa a kormány és a miniszterelnök, kik a parlamenti többségtől kapnak felhatalmazást. Ennek megfelelően úgy mondják, gyenge köztársasági elnök illik ehhez a megoldáshoz. Vannak ugyan elnöki demokráciák is, mint például Franciaországban, Oroszországban vagy a legújabb Nagy Testvérnél, túl a tengeren, de nálunk nem ez a modell érvényesül.

Lehetséges azonban, hogy ezt az elképzelést felül kell vizsgálni. Kiderülhet, van egy harmadik modell is. Amikor az Elnök – és ebben az esetben indokolt a nagybetűs írásmód – nem a köré aggatott jogszabályok fedezékében szerez magának tekintélyt és erőt, azaz olyan fokú megbecsülést, amely képessé teszi a társadalmi folyamatok befolyásolására, hanem abból fakadóan, hogy emberi, erkölcsi tartása révén nyeri el a társadalom, elegánsabban szólva, a nemzet megbecsülését.

Az már az első gesztusokból is kitűnt, hogy Sólyom László ennek az ideálképnek óhajt megfelelni, azaz nem a minimumokban, hanem a lehető legmagasabb dimenziókban keresi a nemzet egységét. Nagyívű és derűs történelmi kísérletnek lehetünk részesei. Ha minden jól megy, fölegyenesedünk. n