Ennél szebb vasárnap reggel nem is lehetne. Süt a nap, kellemesen meleg van, a trolin mintha még a maszk alatt is mosolyognának az emberek. Kossuth tér, végállomás, leszállunk, megkönnyebbülten vesszük le a maszkot, ki-ki megy a dolga után, egy kis csoport egy irányba tart, mi is velük.

Hirdetés

Bal felől valami tüntetésféle, nyolc-tíz tüntető, ugyanannyi újságíró. Istenem, milyen kínosan nevetséges, mindegy, a gyönyörű nagy téren ez is elfér, úgysem figyel rájuk senki.

Odaérünk az Alkotmány utca torkolatához, előttünk – nem magasodik, hanem mélyül a Nemzeti összetartozás emlékhelye. Körülötte, benne sok-sok ember, azzal a sajátos, kissé zavart mosollyal, mint amikor valami nagyon jóval találkozunk, de még nem tudjuk, mi is lesz az pontosan.

Elindulunk lefelé a rámpán, két oldalt településnevek sokasága. Tudtuk, hogy ez lesz, olvastunk róla, a maga valóságában mégis döbbenetes. Végtelennek tűnő sorokban a településnevek, a régi Magyarországnak mind a tizenháromezer faluja és városa, egysornyi magasságú aprók, kétsornyi nagyobbak, háromsornyi nagyok, látnivalóan a település egykori nagysága szerint.

Korábban írtuk

Nem lehet nem olvasni a feliratokat. Mint valami világra szóló kiállítás képei előtt, a feliratokat böngészve, lassan húzódik lefelé a sok ember. Minden lépés új felismerés. Ó, innen való a nagybátyám! Ó, itt voltam katona! Ó, itt született az első szerelmem!

Ó, itt van előttünk az egész egykor volt Magyarország!

Ballagunk lefelé a Földművelésügyi Minisztérium felőli oldalon, olvassuk a rengeteg feliratot, olykor továbblépve kihagyunk egy szakaszt, aztán egy ismerős név megint odaránt. Mellettünk, körülöttünk aki ismerős nevet talál, megsimítja az ujjaival. Ennek a simításnak nem lehet ellenállni, nem is kell, ez a jelen találkozása a múlttal. Mint egy kiállítás, de mennyivel többek ezek a gránitba vésett egyszerű, klasszikus formájú betűk, mint akármely remekmű! Mind mögött évszázadok és sorsok ezrei, azok az életek, amelyekből mi lettünk, akik ott állunk a fal előtt, olvasva a neveket.

Fotó: MTI/Mónus Márton

Megyünk lefelé az egyre magasodó falak között. Van, aki gondosan betűzve halad, van, aki nagyokat ugrik a névsorban, gyerekek szaladgálnak, valakiket ismerős nevek átvonzanak a másik oldalra. Az egészet átlengi valami jókedvű ünnepélyesség, vidám körmenet a lelkükben is szépen öltözött emberekkel. Első gondolatra meglepő, még sincs jelen semmi szomorúság, az emberek inkább ünnepelnek.

Odalent, a mélyben monumentális sziklatömbök között örökláng lobog. Ez itt a megilletődés helye, a látogatók önkéntelenül suttogóra fogják a hangjukat, kézen fogják a gyerekeket, hogy itt ne szaladgáljanak. Belesünk a sziklák közti hasadékon, középen ott lobog a láng, nehéz életek és halálok emlékezetéül. Emlékezünk hát mi is, akik ott állunk, ezerféle, mégis közös gondolattal.

Indulunk vissza, az északi fal mentén, fel a napfény, a város, a jelen felé. Ugyanaz az olvasás, betűzzük a kicsi és nagy feliratokat, keressük az ismerős neveket, nevetünk a vicceseken.

Szíven üt egy kicsike felirat: Beketfa. Itt éltek az anyai nagyszüleim, a Csallóközben, ami ma Szlovákia, innen szöktek át 1920-ban egy éjjel csónakkal a Dunán, hogy a nagyapámat el ne vigyék csehszlovák katonának, ne kelljen fegyvert fognia a saját nemzetére. Mindenüket elveszítették, a semmiből kellett új életet teremteniük a régi-új hazában. Megteremtették, öt gyereket neveltek föl, köztük két papot.

Megérintem a gránitba vésett betűket, az ujjam hegye érzi a kő simára csiszolt felületét. Megérintem a saját múltamat. Mellettem mások más településneveket simogatnak ugyanolyan kavargó érzésekkel, mint ami engem betölt.

Fölérünk a tér színére, a napfényre, körülöttünk a fénytől hunyorgó emberek. Rájövök, hogy ekkora utat életemben nem tettem meg, mint ez a kétszer száz méter. Mentem lefelé a lejtőn, nem is igazán értve még, mi is történik velem, leértem a mélységbe, megilletődtem odalent a sziklatömbök közé tárt öröklángot nézve, elindultam fölfelé, a napfényre, közben a tekintetemmel és a kezemmel megsimogatva a rengeteg föliratot, megérintve a nagyszüleimen át a múltamat.

Elkövetkezett az a nap, amikor mi, magyarok, egy egész évszázadot bejárva, megérintettük a saját múltunkat, különös zavarban, mosolyogva, de lassan földolgozva a régen várt, mégis váratlan élményt. És ezáltal világossá vált, hogy a közös életünkben innen másféle száz év kezdődik.