Hirdetés

Történelmi megállapodás született múlt héten – jelentette ki kedden Giuseppe Conte olasz miniszterelnök. A negyedik tárgyalási nap reggelén ugyanis sikerült döntést hoznia az uniós állam- és kormányfőknek arról, hogy mekkora legyen az EU 2021 és 2027 közötti költségvetése és a koronavírus-járvány gazdasági kárait kezelni hivatott helyreállítási alap, illetve annak forrásait milyen feltételekkel osszák szét.

A tagállami vezetők 92 órán keresztül egyezkedtek, ezt gyakran személyeskedés, ujjal mutogatás kísérte. Azt pedig, hogy pontosan mi is zajlott és hangzott el a zárt ajtók mögött, valószínűleg csak egy-egy részt vevő kormányfő jövőbeli memoárjában olvashatjuk majd.

Charles Michel, az ülést levezető Európai Tanács-elnök kedden hajnalban boldogan hirdette Twitter-oldalán: „Deal”, majd kezdődött a sajtótájékoztatók sorozata, aminek keretében az összes miniszterelnök egyértelmű győztesnek kiáltotta ki saját magát. Eztután mindenki fáradtan, de boldogan repülőre szállt, érzelmeik között azonban minden bizonnyal a megkönnyebbülés is dominált, hogy végre maguk mögött hagyhatják ezt a csatateret. Ekkor már az európai sajtó, az adott tagállami kormánypártok és ellenzék is inkább a megállapodás tartalmával voltak elfoglalva, ritkán esett szó a megelőző napok konfliktusairól. És ahogy az a történelemben lenni szokott, a viták lassan feledésbe merültek, új fejezet kezdődött, méghozzá a várakozás arra vonatkozóan, hogy az Európai Parlament megvétózza-e a nehezen kitárgyalt megállapodást (amit végül meg is tett). 

Fotó: MTI/EPA/Reuters pool/Francois Lenoir

Én mégis azt javasolom, álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, hogy mi történt ez alatt a maratoni egyeztetéssorozat alatt, ez ugyanis jó helyzet- és kórképet ad az Európai Unió állapotáról. Ahogy korábban írtuk, már a tárgyalásokat megelőzően üzengetésbe kezdtek a miniszterelnökök, és a szópárbajok gyakran ítélkezésnek sem voltak híján. A csúcs előtti bilaterális kormányfői találkozók során mégis az az érzés alakulhatott ki az emberben, hogy mindenki nyitott a közeledésre a közös cél – Európa gazdaságának megmentése – érdekében. Hát tévedtünk. Az első plenáris ülést követően ugyanis majdnem azonnal befagytak a törésvonalak, szemben állt egymással az Észak, Ausztria támogatásával és a német–francia tengely, a déli és közép-európai országokkal karöltve. 

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

És hogy miről szólt a vita? Mennyi pénzt adjunk a válság peremén táncoló délieknek, abból mennyit kell visszafizetniük, illetve hogyan és mire költhetik el. Ez a vitatéma a harmadik nap környékén kiegészült a „ne feledkezzünk meg a külön­utas Magyarországról és Lengyelországról se” kérdésével, az északi országok pedig az uniós fejlesztési forrásokat politikai feltételekhez akarták kötni. Conte olasz Rutte holland miniszterelnökkel csatározott – gyakran a sajtó bevonásával –, míg Macron francia elnök az osztrák Kurz elhivatottságát kérdőjelezte meg. Az egész egyfajta végeérhetetlen tragikomédiának tűnt, amelyben a szereplők néha nem is az ügy megoldását helyezték előtérbe, hanem a közönségnek játszottak.

Egy ponton Macron kérte munkatársait, hogy állítsák készenlétbe magángépét, ami azt a hatást volt hivatott kelteni, hogy az elnök megállapodás nélkül is indulásra kész. A holland, svéd, dán, finn és osztrák kormányfő azonban nem engedett a nyomásnak. Mi volt a céljuk? Hogy minél kevesebb pénzt kelljen befizetniük, amit pedig végül beadnak a közösbe, annak egyrészt felügyelhessék az elköltését, másrészt kényszeríthessék a kedvezményezett tagállamokat, hogy az évek során minél többet törlesszenek vissza az EU-s kasszába.

Felmerül azonban a kérdés: hol marad itt az európai sorsközösség, a közös teherviselés, a híres szolidaritás? Rutte egy két évvel ezelőtt az Európai Parlament előtt tartott beszédében a következőket mondta: „Az EU a világtörténelem legjobb példája a multilateralizmusra és arra, hogy a kompromisszumkészség példa nélküli biztonságot, stabilitást és prosperitást tud eredményezni.” Ebből a kompromisszumkészségből mégis pont Hollandia részéről mutatkozott komoly hiány a csúcson, leginkább ugyanis az ország által befizetendő eurók számolgatása volt előtérben. Mindezt úgy, hogy Hollandia bár hivatalosan többel járul hozzá az uniós költségvetéshez, mint amennyit abból visszakap, az egységes piacból származó nyeresége több tízszerese a költségvetésbe történő befizetéseinek. Nem is beszélve arról, hogy az ország Európa egyes számú vállalati adóparadicsoma, a rajta keresztül kifolyó adóbevételek éves szinten több tízmilliárd euróra rúgnak. 

De nem csak Hollandia, Ausztria is komoly nyereségeket könyvelhet el a visegrádi országokban tevékenykedő cégei­nek köszönhetően. A régiónk számára biztosított fejlesztési források jelentős hányada végül osztrák vállalatoknál köt ki. Érthetetlen tehát ez a fukarkodás, tekintve, hogy a déli tagállamokba irányuló gazdasági támogatás növelése nem csorbította volna jelentősen az EU-ból származó nettó hasznukat. Sokak értelmezése szerint mostanra elégelték meg az északiak a mediterrán országok felelőtlen költekezését, reformoktól való elzárkózását, az állandó válság peremén táncolását. Tekintve azonban, hogy Hollandia, Ausztria és Finnország is eurózónatagok, elégedetlenségüket bár kifejezhetik, a bajba jutottak magukra hagyása számukra nem opció. Lehet szidni az olaszok dolce far niente („édes semmittevés”) mentalitását, a közös valutaunióba való belépés és a mások csatlakozásához való hozzájárulás minden tagállam egyéni döntése és felelőssége. 

Kinek szólt tehát ez az egész műsor? A hazai sajtónak, ellenzéknek, végső soron a jelenlegi és potenciális szavazóknak. Köszönhető ez annak, hogy mindegyik fukar országban jelentősek a szélsőjobb, euroszkeptikus erők, amelyeknek kritikája az EU rossz hatékonyságára is irányul, hibáztatva egyben saját vezetőiket is, akik nem tesznek ez ellen semmit.

Megállapodásra végül mégis sor került, a déliek nem jártak rosszul, ők is úgy mehettek haza, hogy ki tudták jelenteni: működik még az európai projekt, a bajbajutottakat felkarolta a közösség. Mégis a sikerükhöz szükséges támogatást, a szolidaritást onnan kapták, ahonnan nem számítottak rá. Az a régió, azon belül is az a két ország, Magyarország és Lengyelország állt be nyilvánosan Olaszország, Spanyolország és Portugália mögé, amelyeket az elmúlt öt évben az uniós intézmények és majdnem az összes „régi” tagállam politikai elitje a célkeresztjébe vett. Azon országok mellett tört lándzsát ezzel a magyar miniszterelnök, amelyek a migrációs válság során heti rendszerességgel kérdőjelezték meg, hogy Magyarországnak az unióban van-e a helye, ha minden nyomás ellenére is elzárkózik illegális migránsok befogadásától. Ezek a déli hangok voltak azok is, amelyek Magyarország uniós forrásainak megvonását követelték, és már évekkel ezelőtt azokkal a költségvetési tárgyalásokkal fenyegettek, amelyeken végül őket kellett megmenteni. 

A kérdés, ami évek óta a fejünk fölött lebeg, ezen a csúcson tehát újra főszerepet játszott: van-e még valódi európai uniós szolidaritás, vagy ez mára már csak egy politikai nyomásgyakorlásra használt uniós konstrukció? Az EU-s találkozón lezajlottakat sokan sokféleképpen értékelték, és tíz év múlva talán el is válik, hogy ki ítélte meg jobban a helyzetet. Ami kitűnik, az viszont az: az unió, amely független tagállamok döntése révén jött létre, eredeti céljait meghazudtolva és a számára meghatározott kereteken túlterjeszkedve egy kivitelezhetetlen koncepció alá igyekszik begyömöszölni minden tagállamot, sikertelenül. A valódi szolidaritást ugyanis nem lehet előírni és kikényszeríteni a szuverén tagállamokból. Ez a közösségi lét egy létező eleme, amelyet az országok saját belátásuk és akaratuk szerint rendszerint gyakorolnak is. Amit a múlt heti csúcs újfent demonstrált. Az unió jövőjét illetően azonban bomlasztó a közösségi lét, mindennapi együttélés és együttműködés szempontjából, ha továbbra is csak a válsághelyzetekben kerül elő az uniós szolidaritás kimutatásának szükségessége. Emellett hiteltelenné válik egy egyébként komoly történelmi tartalmú kifejezés, az európai értékrend szerves eleme, ha az mindig csak azokon kérik számon, akik nem hajlandók egy adott – az EU-s intézmények és a német–francia tengely által meghatározott – irányba beállni.

A szerző az Alapjogokért Központ projektvezető-helyettese.