Elemzés John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmányáról

Ez év márciusában hatalmas bomba robbant Washingtonban. „Az izraeli lobbi” néven napvilágot látott egy tanulmány, amely egy idáig érinthetetlen témát vett górcső alá. Samuel Huntington A civilizációk harca című munkája óta nem született olyan írás, amely ennyire felforgatta volna a világ politikai döntéshozóinak életét. A tanulmány alapjaiban kérdőjelezi meg a több mint baráti amerikai-izraeli viszony létjogosultságát, és tudományos alapon térképezi fel annak a washingtoni lobbicsoportnak a működését, amelyről idáig csupán politikailag inkorrekt legendák láttak napvilágot. Az izraeli Haaretz napilap címlapján foglalkozott a témával, csakúgy, mint számos arab médium, amelyek véres rongyként lobogtatták az irományt. De tiltakoztak az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek és az izraeli vezetés is. A tanulmány alkotói John J. Mearsheimer, a chicagói egyetem politikatudományi intézetének professzora és Stephen M. Walt, a harvardi egyetem oktatója. Mindketten elismert szakértők, elfogulatlanságukhoz a legkisebb kétség sem férhet. A szerzők ennek ellenére azóta fenyegetések sorát kapták. A tanulmányt eredetileg a harvardi egyetem vette gyámsága alá, de a kirobbant botrányok következtében végül az intézmény megvonta tőle pecsétjét. A Demokrata most folytatásokban tárja a magyar olvasók elé a tanulmány főbb gondolatait és annak hátterét.

A tanulmány szerzői megállapítják, hogy az amerikai zsidók szervezetek egész sorát alapították meg abból a célból, hogy az amerikai külpolitikát kedvük szerint tudják alakítani. Közülük az Amerikai-Izraeli Kormányzati Kapcsolatok Bizottsága (AIPAC) a legerősebb és legismertebb. 1997-ben a Fortune magazin közvélemény-kutatást végzett a kongresszus tagjai és munkatársai között arról, hogy szerintük melyek a leghatásosabb lobbik Washingtonban. Az AIPAC másodikként, az Amerikai Nyugdíjasok Szövetségét (American Association of Retired People – AARP) követve, de az Országos Fegyverszövetséget (National Rifle Association – NRA) már megelőzve szerepelt a listán. Hasonló eredményre jutott a National Journal 2005-ös tanulmánya is. A rangsorolásban az AIPAC a második helyen állt az AARP-vel holtversenyben.

A lobbi tagjai között olyan kiemelkedő keresztény protestánsok szerepelnek, mint Gary Bauer, Jerry Falwell, Ralp Reed és Pat Robertson, illetve a képviselőház korábbi tagjai közül Dick Armey és Tom Delay. Ők, mint a hírhedt neokonzervatív klikk tagjai, mindannyian úgy gondolják, hogy Izrael újjászületése jelenti a bibliai prófécia beteljesültét. Ebből következik, hogy számukra prioritást élvez a zsidó állam terjeszkedési politikájának támogatása. Azt vallják, hogy bármi, ami ezt megakadályozná, az Isten akaratával áll szemben. Olyan újkonzervatív, nem zsidó személyek is rendíthetetlen támogatói az ügynek, mint John Bolton, Robert Barley (a Wall Street Journal korábbi szerkesztője), William Bennett (korábbi oktatási miniszter), Jeane Kirkpatrick (korábbi nagykövet), és Georg Will (befolyásos újságíró).

Az Egyesült Államok politikai rendszere több kiskaput kínál az aktivisták számára a politika helyzet befolyásolására. Az érdekcsoportok egyaránt lobbizhatnak a képviselőkért és a végrehajtói hatalom tagjaiért. Adományaikkal támogathatják a kampányokat, szavazhatnak a választásokon, és megpróbálhatják nekik tetszően alakítani a közvéleményt. Ezek az aktivisták, az ügy iránti elkötelezettségükért cserébe, az elhelyezkedésben és pozíciók elnyerésében is hatalmas előnyt élveznek a társadalom legnagyobb, Izrael iránt közömbös részével szemben. A politikusok hajlamosak azokat alkalmazni, akik szívükön viselik az adott ügy sorsát, bízva abban, hogy a társadalom többi tagja nem fog neheztelni rájuk, amiért így tesznek.

Alapvető működését tekintve az izraeli lobbi nem különbözik a mezőgazdasági lobbitól, az acél- és textiliparban dolgozók szakszervezeteitől, vagy más etnikai lobbiktól. Nem kétséges, hogy az amerikai zsidók és keresztény szövetségeseik megpróbálják befolyásolni az Egyesült Államok politikai szándékait. A lobbi tevékenysége azonban nem takar olyasfajta összeesküvést, mint amilyet a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei tárt elénk. Az egyének és a csoportok jobbára azt teszik, amit más érdekcsoportok is, csak sokkal jobban. Dolgukat nagyban megkönnyíti, hogy az arabbarát érdekcsoportok – ha egyáltalán léteznek ilyenek – igencsak gyengék.

A lobbi két, úriemberekhez cseppet sem méltó stratégiát folytat. Egyrészt jelentős befolyást gyakorol Washingtonra azzal, hogy nyomás alatt tartja a kongresszust és a végrehajtói hatalmat is. Mindegy, hogy a törvényhozók és politikusok egyénileg mit gondolnak, a lobbi úgyis csak azokat a döntéseket támogatja, amelyek Izrael számára előnyösek. Másrészt arra is törekszik, hogy Izraelt a lehető legpozitívabb színben tüntesse fel a nyilvánosság előtt. Ezt leginkább az ország alapításáról szóló heroikus mondák táplálásával, és a politikai viták során Izrael nézőpontjának hangoztatásával és támogatásával teszik. Utóbbival az a céljuk, hogy háttérbe szorítsák az olyan kritikus észrevételeket, amelyek egyébként helyesnek számítanának a politikai helyzetet illetően. A viták kontrollálása alapvetően fontos ahhoz, hogy az Egyesült Államok támogatását megőrizzék. Ugyanis az amerikai-izraeli kapcsolatokról szóló nyílt, elfogulatlan értekezések magukban hordoznák annak veszélyét, hogy az amerikai polgároknak felnyílna a szemük egy másfajta politikát részesítenének előnyben.

A lobbi hatásosságának fő pillére a kongresszusbeli befolyása. A kongresszusban Izraelt a legritkább esetben illetik kritikával. Ez már önmagában jelentős dolog, hiszen a kongresszus igen ritkán retten vissza a vitás ügyektől. Az Izraelt célzó lehetséges kritikák azonban mindig hallgatásba torkollnak. Ennek egyik oka az, hogy a kulcsemberek jelentős része keresztény cionista. Ilyen például Dick Armey, aki 2002 szeptemberében a következőt nyilatkozta: „A külpolitikát illetően számomra Izrael védelme számít az első számú ügynek”. Pedig azt hihetnénk, hogy a kongresszusi tagoknak Amerika védelme áll az első helyen. Hazájuk szolgálata helyett a zsidó szenátorok és kongresszusi tagok azon dolgoznak, hogy az izraeli érdekek amerikai támogatottságát biztosítsák.

A lobbi másik pillérét a kongresszus Izrael-barát belső munkatársai képezik. Ahogy Morris Amitay, az AIPAC előző vezetője egyszer beismerte: „rengeteg ember van odafent – a Capitol Hill-ben (a törvényhozás épülete) -, akik zsidók, és akik hajlandóak (…) zsidóságukat szem előtt tartva vizsgálni egyes ügyeket (…) Ők mindannyian olyan a pozícióban vannak, hogy ezekben az ügyekben döntéseiket »azon« szenátorok érdekeiért hozhatják meg (…) Csak a személyzeti osztályon elképesztő mértékben vetik bele magukat a munkába.”

A lobbi kongresszusbeli befolyásának magját az AIPAC alkotja. Sikere abban rejlik, hogy megjutalmazza azokat a törvényhozókat és kongresszusi jelölteket, akik támogatják Izrael ügyét, és megbünteti azokat, akik ellenszegülnek. A pénz ugyanis kritikus tényezőnek számít az egyesült államokbeli választások során (ahogy az érdekérvényesítő Jack Abramoff kétes ügyletei köré szőtt botrányok is emlékeztetnek minket), ezért az AIPAC maga bizonyosodik meg arról, hogy barátai kellően erős támogatást kapnak-e az Izrael-barát politikai bizottságoktól. Bárki, aki ellenségesnek tűnik Izraelt illetően, biztos lehet abban, hogy az AIPAC direkt hadjáratot fog indítani ellene.

Ezen taktikák hatásosságáról nincs kétség. Elég egyetlen példát kiragadni: az 1984-es választásokon az AIPAC segített legyőzni az illinoisi Charles Percyt, aki – a lobbi egyik kiemelkedő alakja szerint – „érzéketlenséget, sőt ellenségességet tanúsított az ő ügyeiket illetően”. Thomas Dine, az AIPAC akkori vezetője, a következőképp magyarázta ezt: „Az amerikai zsidók, a keleti parttól a nyugati partig, közös erővel lehetetlenítették el Percyt. Ezzel az amerikai politikusok – akik jelenleg a közszolgálati szférában dolgoznak, és azok is, akik egyelőre csak vágynak erre – megkapták az üzenetet.”

Az AIPAC Capitol Hill-beli befolyása még messzebb megy. Douglas Bloomfield, az AIPAC személyzetének korábbi tagja szerint, „A kongresszus tagjainál és alkalmazottaiknál mindennapi rutinnak számít, hogy először az AIPAC-hoz fordulnak, ha információra van szükségük. Teszik ezt ahelyett, hogy felhívnák a Kongresszusi Könyvtárat (Library of Congress), a Kongresszusi Kutató Tanácsot (Congressional Research Service), egy bizottsági munkatársukat, vagy kormányszakértőket.” Ennél is fontosabb, hogy elismeri, az AIPAC-ot „gyakran kérik fel beszédek megírására, a törvényhozásban való részvételre, illetve taktikai tanácsokat és kutatásokat kérnek tőlük a szponzorok és bírósági tisztviselők szavazatai mellett”.

A szerzők levonják a következtetést, hogy az AIPAC, egy idegen ország valódi közvetítőjeként, karmai közt tartja a kongresszust, aminek eredményeképpen az izraeli politikát annak ellenére sem lehet vitatni, hogy annak mélyreható következményei vannak az egész világra nézve. Ahogy Ernest Hollings, a hajdani demokrata szenátor mondta, hivatala elhagyásakor: „Nem tudod másként kezelni az izraeli politikát, mint ahogy azt az AIPAC meghagyja.” Vagy ahogy Ariel Sharon mondta egyszer egy amerikai hallgatóságnak: „Ha az emberek azt kérdik, hogyan segíthetnék Izrael ügyét, csak azt mondom nekik: Segítsetek az AIPAC-nak!”

Részben a zsidó szavazók elnöki szavazásra gyakorolt befolyásának köszönhetően, a lobbi már a végrehajtói hatalmak felett is uralkodik. Habár az amerikai zsidók csupán három százalékát adják az össznépességnek, hatalmas kampány-adományaikkal – amelyekben mindkét párt jelöltjei részesülnek – mégis érvényesülni tudnak. A Washington Post becslései szerint a demokrata elnökjelöltek kampányaihoz szükséges pénz 60 százaléka származik zsidó támogatóktól. A zsidó szavazók részvételi aránya igen magas, amihez még az is párosul, hogy legnagyobb részük olyan, a választásokban kulcsszerepet betöltő államokban lakik, mint Kalifornia, Florida, Illinois és Pennsylvania. Ezért a jelöltek semmi áron sem szállnának szembe velük.

A lobbi fő szervezetei arról is gondoskodnak, hogy Izrael kritikusai semmiképp se töltsenek be fontos külpolitikai pozíciókat. Jimmy Carter eredetileg George Ballt akarta megtenni külügyminiszterének. Tudva azonban, hogy Ballt Izrael bírálójaként tartják számon, s ezért ezzel a kinevezéssel a lobbi nem értett volna egyet, letett szándékáról. Ebből kiindulva az ambiciózus politikusok számára erősen ajánlott Izrael nyílt támogatása. Ez az oka annak is, hogy a külpolitika intézményében az Izraelről szóló nyilvános kritika már csak ritkaságszámba megy.

Amikor Howard Dean arra kérte az Egyesült Államokat, hogy vállaljon elfogulatlanabb szerepet az arab-izraeli konfliktusban, akkor Joseph Lieberman szenátor Izrael becsapásával vádolta őt, és azt mondta, kérése felelőtlen volt. Látszólag a Ház minden demokrata tagja aláírta azt a levelet, amely bírálja Dean felszólalásait, és emellett a Chicago Jewish Star beszámolt arról, hogy „névtelen támadók (…) országszerte árasztják el zsidó vezetők elektronikus postafiókjait olyan levelekkel, amelyek – bizonyíték nélkül – arra figyelmeztetnek, hogy Dean valamilyen módon ártani tudna Izraelnek”.

Hogy az aggodalom teljesen abszurd volt, mit sem számított. Dean, akinek kampányfőnöke az AIPAC egykori elnöke volt, valójában rendkívül élesen látott Izraelt illetően. A közel-keleti békéről alkotott véleménye sokkal közelebb áll az AIPAC-éhoz, mint a mérsékelt irányzatú politikát támogató amerikaiakéhoz. Ő pusztán „a felek összehozását” javasolta, amelynek során Washington egy őszinte közvetítő szerepét játszotta volna. Ez – cionista szemszögből – kétségtelenül radikális ötlet, és ebben az ügyben a lobbi egyáltalán nem tűri az elfogulatlanságot.

A Clinton-kormány ideje alatt a közel-keleti politikát nagyrészt olyan hivatalnokok alakították, akik szoros kapcsolatban álltak Izraellel vagy valamelyik kiemelkedően Izrael-barát szervezettel. Köztük volt Martin Indyk, az AIPAC korábbi kutatási igazgatóhelyettese, és az Izrael-barát Közel-Keleti Politika Washingtoni Intézményének (Washington Institute for Near East Policy – WINEP) társalapítója, Dennis Ross, aki miután kivált a kormányból, csatlakozott a WINEP-hez, és Aaron Miller, aki Izraelben élt, és ma is gyakran látogat oda. Ezek az emberek mindannyian Clinton legközelebbi tanácsadói közt voltak a 2000. júliusi Camp Davidi csúcstalálkozón. Az oszlói békefolyamatot és a palesztinok államalapítási törekvéseit ugyan mindhárman támogatták, de mindezt csak olyan behatárolt, szűk keretek közt tették, amelyek még Izrael számára is elfogadhatók voltak. Az amerikai delegáció egyenesen Ehud Baraktól kapta instrukcióit, melyeket már előzőleg összehangoltak Izrael tárgyalási pozíciójával, és amelyek közül kizárták az ebbe nem illő előterjesztéseket. Nem meglepő hát, hogy a palesztin tárgyalófelek arra panaszkodtak, hogy „két izraeli csapattal egyezkedtek – csak egyikük izraeli, másikuk pedig amerikai zászlót lengettet.”

A szituáció még inkább kiéleződött a Bush-kormány idején, aminek tagjai közt az izraeli ügynek olyan buzgó szószólóit találjuk meg, mint Elliot Abrams, John Bolton, Douglas Feith, I. Lewis („Scooter”) Libby, Richard Perle, Paul Wolfowitz és David Wurmser. Ahogy láthatjuk, ezek a hivatalnokok következetesen törtek utat az olyasfajta politikának, amely pártfogolja Izraelt és biztosítva van az izraeli lobbi szervezetei által.

(Folytatjuk)