Elemzés John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmányáról

Ez év márciusában hatalmas bomba robbant Washingtonban. „Az izraeli lobbi” néven napvilágot látott egy tanulmány, amely egy eddig érinthetetlen témát vett górcső alá. Samuel Huntington A civilizációk harca című munkája óta nem született olyan írás, amely ennyire felforgatta volna a világ politikai döntéshozóinak életét. A tanulmány alapjaiban kérdőjelezi meg a több mint baráti amerikai-izraeli viszony létjogosultságát, és tudományos alapon térképezi fel annak a washingtoni lobbicsoportnak a működését, amelyről idáig csupán politikailag inkorrekt legendák láttak napvilágot. Az izraeli Haaretz napilap címlapján foglalkozott a témával, csakúgy, mint számos arab médium, amelyek véres zászlóként lobogtatták az irományt. De tiltakoztak az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek és az izraeli vezetés is. A tanulmány alkotói John J. Mearsheimer, a chicagói egyetem politikatudományi intézetének professzora és Stephen M. Walt, a harvardi egyetem oktatója. Mindketten elismert szakértők, elfogulatlanságukhoz a legkisebb kétség sem férhet. A szerzők ennek ellenére azóta fenyegetések sorát kapták. A tanulmányt eredetileg a harvardi egyetem vette gyámsága alá, de a kirobbant botrányok következtében végül az intézmény megvonta tőle pecsétjét. A Demokrata most folytatásokban tárja a magyar olvasók elé a tanulmány főbb gondolatait és annak hátterét.

A lobbi nem elégszik meg azzal, hogy az amerikai támogatások fenntartását biztosítja Izrael palesztinellenes politikájához. Azt is el akarja érni, hogy Izrael Amerika segítségével a térség uralkodó hatalma maradjon. Az izraeli kormány és az államokbeli Izrael-barát csoportok együttes erővel dolgoztak az amerikai kormányzati politika formálásán olyan témák esetében, mint Irak, Szíria és Irán, valamint a Közel-Kelet átrendezéséről szőtt nagyszabású tervek. Hazugság lenne azt állítani, hogy Irak 2003. márciusi megtámadásáról született döntésben kizárólag Izrael és a lobbi nyomása játszott közre. Tagadhatatlan viszont, hogy ők is közrejátszottak a dolgok alakulásában. Sok amerikai véli úgy, hogy ez a háború az olajért folyt. Ezt az állítást azonban csak kevés közvetlen és határozott bizonyíték támasztja alá. Másik magyarázatként az szolgál, hogy ez a háború javarészt Izrael biztonságának érdekében zajlott. Philip Zelikow – az Elnöki Külkapcsolati Titkosszolgálatok Tanácsának korábbi tagja, a 9/11 vizsgálóbizottság ügyvezető igazgatója és napjainkban Condoleezza Rice tanácsadója – 2002 szeptemberében a Virginiai Egyetem hallgatóságának kifejtette, hogy „Irak valódi fenyegetése nem az Egyesült Államokra irányult. A behatárolhatatlan fenyegetés célkeresztjében valójában Izrael állt”. 2002. augusztus 16-án, 11 nappal azelőtt, hogy Dick Cheney a Külföldi Háborúk Veteránjainak körében elmondta beszédét, amelylyel útnak indította háborúra biztató kampányát, a Washington Post arról számolt be, hogy „Izrael arra buzdította az amerikai hivatalnokokat, hogy ne késlekedjenek a Szaddám Huszein ellen irányuló hadműveletek megkezdésében”. Ekkor – Sharont idézve – az Izrael és Amerika közti stratégiai együttműködés „még soha nem látott méreteket öltött”. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az izraeli titkosszolgálat emberei voltak azok, akik átnyújtották Washingtonnak az Irak tömegpusztító fegyvereiről szóló jelentéseket. Később egy nyugalmazott izraeli tábornok a következőképpen kommentálta mindezt: „az izraeli titkosszolgálat teljes mellszélességgel kiállt az amerikai és a brit titkosszolgálat mellett, amikor hamis képet mutattak Irak katonai erejéről.” A izraeli vezetőket meglehetősen aggasztotta, amikor Bush úgy döntött, hogy a háború megkezdéséhez a Biztonsági Tanács engedélyéért folyamodik. Ennél is nagyobb aggodalmat okozott számukra az, amikor Huszein beleegyezett az ENSZ felügyelőinek visszatérésébe. „Kötelességünk hadjáratot folytatni Szaddám Huszein uralma ellen” – mondta Simon Peresz a riportereknek 2002 szeptemberében. „A vizsgálatok és a felügyelők csak tisztességes emberek esetében hatékonyak. A becstelen emberek könnyedén felülkerekednek minden vizsgálaton és felügyelőn.” Ugyanekkor Ehud Barak a New York Times véleményrovatában arra hívja fel a figyelmet, hogy „a legnagyobb kockázat most az iraki tétlenségben rejlik”. Elődje, Benjamin Netanyahu, miniszterelnökként hasonló írást közölt a Wall Street Journal hasábjain „The Case for Toppling Saddam” („Szaddám letaszítása”) címmel. „Az elkövetkező napokban nem kevesebb fog történni, mint uralmának szétrombolása” – jelentette ki Benjamin Netanyahu. „Úgy gondolom, hogy most azon izraeliek túlnyomó többségének nevében szólok, akik támogatják a Szaddám uralma elleni megelőző támadást.” Hasonló szellemről tanúskodtak a Ha’aretz hasábjain 2003 februárjában megjelent szavak is: „a katonai és politikai vezetőség az iraki háború után áhítozik”. A háború utáni vágy persze nem csak az izraeli vezetőkben élt. Tagadhatatlan viszont, hogy a Huszein által 1990-ben lerohant Kuvaiton kívül Izrael volt az egyetlen olyan ország a világon, ahol a politikusok és a civilek egyaránt helyeselték a háborút. Gideon Levy újságíró akkoriban megjegyezte, hogy „Izrael az egyetlen olyan ország a Nyugaton, ahol a vezetők őszintén támogatják a háborút, és ahol semmilyen más vélemény nem hangzik el.” Izrael végül már annyira buzgóvá vált, hogy amerikai szövetségesének fel kellett szólítania arra, hogy csillapodjon le, máskülönben úgy tűnhet majd, hogy a háború Izrael érdekében folyik. Az Egyesült Államokban a háború mozgatórugóját egy kis létszámú, neokonzervatív csoport adta, amelynek tagjai közül sokan álltak kapcsolatban a Likuddal. A hadjárat érdekében természetesen a lobbi fő szervezetei is felemelték hangjukat. „Amikor Bush elnök megkísérelte bejelenteni… az iraki háborút – írta a Forward című lap – Amerika legfontosabb zsidó szervezetei egyként sorakoztak fel védelmére. A szervezetek vezetői minden állításukban Szaddám Huszein rezsimjének és tömegpusztító fegyverei felszámolásának fontosságát hangsúlyozták.” A neokonzervatívok és a lobbi tagjai tehát türelmetlenül várták Irak megtámadását. Az amerikai zsidó közösségek többsége azonban más véleményen volt. Nem sokkal a háború kezdete után Samuel Freedman arról számolt be, hogy „a Pew Research Center országos felmérése kiderítette, hogy a zsidók kevésbé támogatják az iraki háborút, mint a lakosság többi része. A zsidó közösségekben 52 százalékos, a lakosság egészében 62 százalékos volt a támogatottság.” Tehát helytelen volna az iraki háború kitörését a „zsidó befolyásnak” tulajdonítani. Sokkal inkább játszott szerepet a lobbi, de különösen a neokonzervatívok befolyása. A neokonzervatívok már azelőtt Szaddám Huszein megdöntésének ügye mellett kötelezték el magukat, hogy Bush elnökké vált volna. 1998-ban hatalmas felbolydulást idéztek elő Clintonhoz szóló két nyílt levelükkel, amelyekben Huszein hatalomtól való megfosztására szólítják fel az elnököt. A levél aláírói közül sokan álltak szoros kapcsolatban olyan Izrael-barát csoportokkal, mint a JINSA vagy a WINEP, illetve köztük voltak Elliot Abrams, John Bolton, William Kristol, Bernard Lewis, Donald Rumsfeld, Richard Perle és Paul Wolfowitz. A csoport akkor nem járt sikerrel. Nem sikerült elfogadtatnia a Clinton-kormánnyal sem a háborút, sem Huszein megdöntését. Ez később sem változott. Ténykedésük ellenére a Bush-kormány működésének első hónapjaiban sem sikerült lelkesedést kiváltaniuk Irak lerohanásáról szőtt tervükkel. Céljuk eléréséhez komoly segítségre volt szükségük. Valami igazán nagy durranásra. És akkor jött szeptember 11-e. Hogy az amerikai kormány hirtelen háborúpártivá vált, kimondottan a terrortámadásnak volt köszönhető. Szeptember 15-én, a Camp Davidben tartott találkozón Wolfowitz azt javasolta Bushnak, hogy támadja meg Irakot, még Afganisztán előtt. Mindezt annak ellenére, hogy semmilyen bizonyíték nem volt arra, hogy Huszeinnek szerepe lett volna az Egyesült Államok elleni támadásokban. Ezzel szemben bizonyos volt, hogy Oszama bin Laden Afganisztánban tartózkodik. Bush elutasította Wolfowitz javaslatát és Afganisztánt jelölte meg első helyen. Bush azonban komoly lehetőségként tartott számon egy esetleges háborút Irak ellen, és november 21-én felszólította katonai tanácsadóit az invázió konkrét tervének kidolgozására. Időközben más neokonzervatívok is munkához láttak. Egyelőre nem ismerjük a teljes történetet, de állítólag olyan híres tudósok is fontos szerepet játszottak Cheney meggyőzésében arról, hogy a háború a legjobb választás, mint Bernard Lewis a Princeton Egyetemről és Fouad Ajami a John Hopkins Egyetemről. Természetesen a Cheney vezérkarában jelenlévő neokonzervatívok – Eric Edelman, John Hannah és Scooter Libby, Cheney vezérkari főnöke és egyben a kormányzat egyik legerőteljesebb személyisége – is kivették részüket a munkából. 2002 elején Cheneynek sikerült meggyőznie Busht arról, hogy a háború elkerülhetetlen. A kormányon kívüli neokonzervatív tudósok sem vesztegették idejüket. Fáradhatatlanul dolgoztak annak bebizonyításán, hogy az iraki megszállás szükséges a terrorizmus elleni háború megnyeréséhez. Erőfeszítéseik egy részét a Bushra gyakorolt nyomás fenntartása, másrészt pedig a kormányon belüli és kívüli háborúellenes hangulat megfékezése tette ki. Szeptember 20-án jeles neokonzervatívok újabb nyílt levelet tettek közzé, amelyben a következőképpen fogalmaztak: „Még akkor is, ha semmilyen közvetlen bizonyíték nem kapcsolja össze Irakot és a támadást, abban az esetben is mindegyik stratégiában, amely a terrorizmus felszámolását és támogatóinak kiirtását tűzi ki céljául, szerepelnie kell Szaddám Huszein hatalomból való eltávolításának”. A levél arra is felhívja Bush figyelmét, hogy „Izrael, ahogy eddig, úgy a jövőben is Amerika leghűségesebb szövetségese marad a nemzetközi terrorizmus ellen folytatott harcban”. A Weekly Standard október 1-jei számában Robert Kagan és William Kristol kijelentette, hogy amint Afganisztánban rendeződik a helyzet, rögvest neki kell látni az iraki kormányváltásnak. Ugyanezen a napon Charles Krauthammer a Washington Post hasábjain arról értekezett, hogy miután az Egyesült Államok végez Afganisztánnal, Szíria következik, amit majd Irán és Irak fog követni: „A terrorizmus elleni háború Bagdadban fog befejeződni, amikor is végzünk a világ legveszélyesebb terrorista rezsimjével.” Így kezdődött az a könyörtelen propaganda-hadjárat, mellyel az iraki invázió támogatását akarták kicsikarni. A titkosszolgálat manipulálásának döntő pillanata akkor jött el, amikor elérték, hogy Szaddám Huszeint fenyegető veszélyként mutassák be. A lobbi többek közt a CIA elemzőire is nyomást gyakorolt és azt követelte, hogy találjanak olyan bizonyítékokat, amelyek támogatják a háború ügyét és készítsék elő Colin Powell – azóta már hitelét vesztett – küldetését az ENSZ Biztonsági Tanácsában. A Pentagonon belül, a Terrorizmuselhárítás Értékelő Csoportját (Policy Counterterrorism Evaluation Group) arra szólították fel, hogy keressen olyan kapcsolódási pontokat Irak és az al-Kaida között, amelyek felett a titkosszolgálat feltehetően elsiklott. A két élharcos David Wurmser, megszállott neokonzervatív és Michael Maloof, libanoni-amerikai volt, aki mellesleg szoros kapcsolatban állt Perle-lel. A Pentagon másik csoportja, az úgynevezett „különleges tervek irodája” (Office of Special Plans) kapta azt a feladatot, hogy olyan még felfedetlen bizonyítékokkal szolgáljon, amelyek segíthetnek a háború népszerűsítésében. Ennek élén Abram Shulsky – neokonzervatív és egyben Wolfowitz régi ismerőse – és az Izrael-barát agytröszt újoncokból verbuválódott serege állt. Mindkét szervezetet 9/11 után alapították, és közvetlenül Douglas Feithnek jelentettek. Tulajdonképpen a többi neokonzervatívhoz hasonlóan Feith is mélyen elkötelezett Izrael irányába. Ahogy sokukat, úgy Feithet is régi szálak fűzték a Likudhoz. A 90-es években megjelent cikkeiben támogatta az egyezményeket és vitatta, hogy Izraelnek meg kell-e tartania a megszállt területeket. Ennél is fontosabb, hogy 1996 júniusában Perle-lel és Wurmserral együtt megírta a híres „Clean Break” című beszámolóját Netanyahunak. Írásában azt javasolja az újdonsült miniszterelnöknek, hogy „Szaddám Huszein Irakból való eltávolítására és hatalmától való megfosztására fókuszáljon, mert ez Izrael egyik fő stratégiai célja”. Arra is felhívja a figyelmet, hogy Izraelnek lépéseket kellene tenni az egész Közel-Kelet újrarendezésének érdekében. Netanyahu nem fogadta meg tanácsukat, így helyette Feith, Perle és Wurmser a Bush-kormányt vette kereszttűz alá. Akiva Eklar, a Ha’aretz rovatvezetője megjegyezte, hogy „Perle és Feith megtalálták az arany középutat az amerikai kormányok iránt tanúsított hűségük és az izraeli érdekek között.” Wolfowitz ugyanilyen elkötelezettséggel viseltetik Izrael iránt. A Forward egyszer „a kormány legerősebb Izrael-barát hangjaként” jellemezte, és 2002-ben a dobogó legfelső fokára helyezte ötven másik figyelemre méltó jelölt közül, akik „tudatosan dolgoznak a zsidókért”. Ugyanekkor a JINSA az előkelő Henry M. Jackson-díjjal jutalmazta Wolfowitzot az Izrael és az Egyesült Államok közti kapcsolatok előremozdításáért. Mindezek mellett a Jerusalem Post 2003-ban „Az év emberévé” választotta, s egyúttal a „jámbor Izrael-barát” címmel tüntette ki Wolfowitzot. Végül ejtsünk néhány szót Ahmed Csalabiról, a gátlástalan iraki menekültről, aki az Iraki Nemzeti Kongresszus élén állt. A neokonzervatívok támogatták Csalabit, mivel szoros kapcsolatokat épített ki amerikai zsidó csoportokkal és elkötelezte magát amellett, hogy esetleges hatalomra kerülése után jó kapcsolatokat épít majd ki Izraellel. Ez pontosan megfelelt annak, amit a kormányváltás Izrael-barát támogatói hallani akartak. A Jewish Journalban megjelent írásában Matthew Berger kiválóan összefoglalja ennek lényegét: „Az Iraki Nemzeti Kongresszus lehetőséget látott abban, ha megcsapolja a zsidó befolyást Washingtonban és Jeruzsálemben, remélve, hogy ezzel nagyobb támogatottságot szerez ügyének. A zsidó csoportok a maguk részéről lehetőséget láttak arra, hogy kikövezzenek egy jobb kapcsolatokhoz vezető utat Irak és Izrael között, ha az INK is részt vesz Szaddám Huszein rezsimjének leváltásában.” (folytatjuk)