Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Hirdetés

Most aztán tényleg baj van! Elég a Föld tüdeje, mind meghalunk, megfulladunk, mert a felelőtlen brazil elnök kiirtja az esőerdőt! Az elmúlt hetekben másról sem szóltak a hírek, egy magára valamit adó facebookozó pedig nem is posztolt másról, mint az égő erdőkről, haldokló állatokról. Na meg a főellenség Bolsonaróról és szövetségeseiről: Trumpról és Orbánról.

Az amazonasi erdőtüzekből globális hisztéria lett, a brazil elnökből pedig maga a Sátán, aki a felvilágosult világpolgárok szemében már-már az amerikai elnököt is előzi a kiiktatandó személyek listáján. Közben szépen lassan azért napvilágot láttak a valódi, tényeken alapuló írások is, de ezek többnyire nem ütötték át az ökoszorongás védőpáncélját.

Muszáj leszögeznem, hogy magam nem vagyok sem erdőmérnök, sem pedig az amazonasi ökoszisztéma szakképzett ismerője, ebből adódóan bármi, amit le­írok, laikus vélemény. Ugyanakkor vettem a fáradságot, és legalább megpróbáltam utánanézni a releváns tényeknek, eközben pedig arra jöttem rá, hogy akik a globális hisztériát keltik, elmulasztották ugyanezt. Nekik az a fontos, hogy égő erdőkről osszanak meg képeket, és ezzel megmutassák, nekik mennyire fontos a természet. Így tettek a különböző hírességek Leonardo DiCapriótól Madonnáig, Cristiano Ronaldótól az olyan haladó politikusokig, mint Emmanuel Macron és Justin Trudeau. Persze az már senkit sem érdekel, hogy a képek húsz-harminc évvel ezelőtti tüzeket ábrázolnak, esetleg nem is Brazíliában készültek…

Ha valaki meg merészeli kérdezni, hogy pontosan mekkora a baj, akkor az általában elvből kirekesztendő kétkedő, maradi trumpista, fasiszta, Orbán-hívő lesz, akinek nincs helye a civilizált társadalomban. Ha valaki mégis szóba áll a kérdezővel, akkor egyetlen adattal támasztja alá az aggódást: idén 83 százalékkal több tűz van, mint egy évvel korábban. Rendben, és mindez hogyan néz ki az elmúlt ötven év átlagában? Erre már nincs válasz, és való igaz, a fellelhető adat is kevés. Az általam talált leghitelesebb forrás szerint idén augusztus 21-ig majdnem százezer tüzet regisztráltak a térségben. Rettenetes, ugye? Főleg, ha hozzávesszük, hogy egy évvel korábban ugyanebben az időszakban kevesebb mint ötvennégyezret. Itt tényleg nagy baj lesz – gondoltam joggal. Aztán további kutatásaim során rájöttem, hogy 2018 különösen jó év volt az erdőtüzek szempontjából, de például 2016-ban ugyanebben az időszakban százhatezer tüzet regisztráltak; többet, mint most. Aztán megtaláltam a NASA vonatkozó kutatását, amely szerint az idei amazonasi erdőtüzek elmaradnak az átlagos szinttől. A legérdekesebb mégis az volt, amikor rájöttem: Afrikában jóval nagyobb területen égnek az őserdők jelenleg is, azzal mégsem foglalkozik a média.

Az emberek szeretnek rettegni, vagy legalábbis megmutatni a közösségi médiában, hogy ők rettegnek. Erre pedig globális iparág épült. Azok, akik most az Amazonasért aggódnak, pontosan ugyanazok, akik a francia trikolórra változtatták profilképüket a Bataclan koncertteremben elkövetett merénylet után. Még a mottó is ugyanaz. „Pray for Paris/ Pray for Amazonia.” Önök szerint van akár csak egy is, aki valóban imádkozott, akár csak egyszer is, vagy ez csak egy jól csengő szöveg?

A valóság, hogy a Bataclanban történtekhez hasonlóan az amazóniai tüzek is valódi szörnyűségek. Viszont ahogy a Bataclannál sokkal súlyosabb merényletek is történtek már, úgy a jelenlegi brazil helyzet sem egyedülálló. Ráadásul a helyzet sokkal összetettebb, mint elsőre tűnik. Merthogy a farmerek nem azért irtják ki az erdőt, mert gonosz vezérükhöz, Bolsonaróhoz hasonlóan eredendően romlottak, és életcéljuknak tekintik Földünk elpusztítását, hanem azért, hogy termőföldet nyerjenek. Ilyet látott már a világ, egy időben Európában is általános volt.

Persze mi, a világ fejlett részén, sohasem látott jólétben élve könnyen ítéljük el a brazil farmereket, de ha hozzávesszük, hogy a brazilok harmada olyan mélyszegénységben él, amelyet mi elképzelni sem tudunk, már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Tulajdonképpen azt várjuk tőlük, hogy maradjanak meg a nyomorban, és őrizzék meg az esőerdőt a jövendő generációknak. Belegondoltak már, hogy a jövendő generációk mennyire lennének fontosak önöknek, ha mondjuk arról lenne szó, hogy tudnak-e enni adni a gyereküknek? Kíváncsi lennék, hogy azok, akik számára most az amazonasi őserdők jelentik a legnagyobb problémát, mikor tettek valamit utoljára a saját környezetükért? Mikor vettek utoljára mondjuk drágább magyar terméket az olcsóbb külföldi helyett? Mikor választották utoljára a tömegközlekedést az autó helyett a munkába járáshoz? Persze a közösségi médiában másokat hibáztatni és rettegni ingyen van, és semmilyen lemondással nem jár. Ha az illető még adakozik is néhány ezer forintot valamelyik segélyszervezetnek, akkor pedig tényleg mindent megtett, ami tőle telt. Valóban?

Nem lehet, hogy a folyamatos rettegés és a környezetvédelem bizonyos aspektusainak fetisizálása csak egyfajta valláspótlék a gyökerét vesztett nagyvárosi ember számára? Az a rajongás ugyanis, amivel a fejlett társadalom urbánus fiataljai a sohasem látott óceánokat és esőerdőket tisztelik, nagyon hasonlatos ahhoz a vallási fanatizmushoz, amelyet a másik oldalról teljes szívükből tagadnak. A vallás talaja a hit, nem a tények. A szeplőtelen fogantatás dogmáját több mint egymilliárd katolikus fogadja el kérdés nélkül – köztük ezen sorok szerzője is –, holott tényekkel nehezen alátámasztható tézisről van szó. Az Amazonas esetében még tények is vannak, de ez senkit sem érdekel, mert elhiszik, hogy az idei tüzek tényleg az ő és unokáik életét fenyegetik. Egy dolog hiányzik csupán: a valódi szakralitás. Ennek hiányában pedig fanatizmusuk tárgya nem több, mint bálvány.

Egy keresztény számára a környezetvédelem viszont valódi, Istentől kapott feladat. A teremtett világ gazdája ugyanis az ember: az ő gondjaira bízta a Teremtő az esőerdőket, az óceánokat, de a Föld minden más szegletét és élőlényét is. Mit jelent jó gazdának lenni? Nehéz kérdés. Mindenesetre biztosan nem azt, hogy az emberélettel egy szintre helyezünk minden földi életet, és jobban sajnáljuk egy cuki állat kimúlását, mint akár a legszörnyűbb gonosztevő halálát. És természetesen azt sem, hogy a természet öncélú pusztítása bármilyen indokból elfogadható lenne. Az igazán nehéz kérdés persze, hogy öncélú-e az esőerdők kivágása, ha ilyen áron tudjuk etetni a családot. Ez valódi, komoly erkölcsi mélységeket feszegető dilemma, amelyről lehetne értelmes párbeszédet folytatni.

A hivatásos ökoszorongók azonban nem jutnak el eddig. Miért is jutnánk? Az ő világképük teljes. Vannak a gonoszok, akik nem értik az ő nagyságukat. Azért nem értik, mert buta, vidéki prolik. Ők választják meg a Trumpokat, Orbánokat és Bolsonarókat. Ja, hogy az úgynevezett fejlett országokban azért vannak még összefüggő zöldterületek, mert ezek az emberek művelik, vigyáznak rájuk? Az mindegy, a lényeg az őserdő meg az óceán. Meg hogy az összes celeb ugyanígy gondolja, ők pedig biztosan nem tévednek.

És mi a helyzet azokkal, akik valójában gerjesztik a hisztériát? Azokkal a politikusokkal, akik valóban birtokában vannak a releváns tényeknek, de magasról tesznek rájuk? Akik Bolsonarót főellenségnek kiáltják ki, amikor viszont Trudeau Kanadájában ég az erdő, akkor hallgatnak? Az igazság az, hogy számukra a környezetvédelem eszköz. Nem új jelenség ez, Joschka Fischertől Cohn-Benditig egy generációnyi kommunista politikus vedlett át anno zölddé, hogy hatalomban maradhasson. Most sincs ez másként: azok, akik tegnap még a migrációt tekintették civilizációnk legnagyobb problémájának, most átnyergeltek a zöld lóra. Nekik mindegy. A migráció területén folyó kommunikációs háborúban szép lassan alulmaradnak, ezért új harcmezőt választanak. Számukra úgyis az a lényeg, hogy legyen indok a szuverén államok belügyeibe történő beavatkozásra, a többi nem számít.

És ez az igazi gond. Mert ahogy a migráció problémája sem oldódik meg varázsütésre, úgy az amazonasihoz hasonló jelenségekkel is hosszú távon kell számolnunk. Teremtett világunk védelméért tehát mindannyiunknak tennünk kell. Nem hisztériakeltéssel és lájkolással, hanem valódi hatást kiváltó lépésekkel.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.