Az uniós oltáskudarc anatómiája
A kudarc látványos és óriási: Angliától Izraelig, az Egyesült Államoktól Dél-Amerikáig, Kínától Szerbiáig mindenütt megkezdődött a tömeges oltás, csak az uniós tagországoknak nem jut oltóanyag. A fiaskó annyira szégyenletes, hogy még az Európai Bizottság is hangot adott nemtetszésének, és azt fontolgatja, kidolgoz egy exportátláthatósági mechanizmust, hogy illetékesei megtudják, mely unión kívüli országoknak mennyi vakcinát adnak el az európai gyártók. A kíváncsiság érthető, hiszen a multinacionális cégóriások egyenként eurószázezreket kaptak az uniótól, vagyis a tagállamoktól kutatásaik felgyorsítására és a tömeggyártáshoz szükséges kapacitások kiépítésére.
Az átláthatósági mechanizmus várhatóan egy-két év alatt működésbe lendülhet. Ám az Európai Bizottság addig is mereven ellenáll minden olyan tagállami kísérletnek, amely azt célozza, hogy a gyártókkal kötött szerződések nyilvánosságot kapjanak. Így homály fedi, léteznek-e szankciók, amiért nem érkeznek a megrendelt oltóanyagok az egyes tagországokba. Ugyanígy rejtély, miért húzta-halasztotta a bizottság a megállapodások aláírását tavaly ősszel az AstraZenecával és a Pfizer–BioNTechkel. Hacsak nem azért, mert várta, hogy a francia gyártó, a Sanofi is elkészüljön saját oltóanyagával. Elvégre nem hagyhatta figyelmen kívül a francia lobbierőt sem, annak ellenére, hogy a kudarc esélyes volt. (A Sanofi a múlt hét közepén be is jelentette, hogy saját fejlesztésének mintegy kétéves késése miatt inkább beszáll a Pfizer-vakcinák gyártásába…)
És persze a bizottság körömszakadtáig védi a két, oltóanyag-fejlesztésben sikeres nagyvállalat profitmaximalizálási érdekeit is, vagyis európai piacait, ezért naponta fenyegeti azokat a tagországokat, köztük Magyarországot is, amelyek orosz vagy kínai oltóanyag vásárlásáról tárgyalnak.
Ebben a helyzetben érthető, hogy a két cégóriás vezetői nyeregben érzik magukat. Az AstraZeneca vezére az európai országok vezetőit ostorozta, amiért nem viselik méltósággal, hogy hiába fizettek, nem jutnak oltóanyaghoz. A Pfizer főembere pedig a WHO ajánlására mutogat, bejelentése szerint ugyanis a társadalmi felelősségvállalás nevében megkezdik a szállítást önköltségi áron az elmaradott országoknak.
Eközben Európa-szerte naponta ezrek halnak meg a koronavírustól. A nemzeti gazdaságok nagy léptekkel haladnak a totális válság felé, a bankszámlákon pedig egyre gyűlik a nemzetállamok adóssága, hogy végül csak töredéke maradjon meg a szuverenitásuknak. És hogy csőstől jöjjön az áldás, a hálózatok is aktivizálták magukat. Hol BLM-, hol Antif-aktivisták dúlják a patinás európai nagyvárosokat, hol a karanténszabályok szigorítása miatt összegyűlt fiatalok zúzzák be a kirakatokat, lobbantják lángra az autókat, sőt egész városrészeket a személyes szabadság védelmére hivatkozva. Segítségükre vannak ebben a gettókban élő illegális bevándorlók is.
A nemzeti kormányok persze toporzékolnak. Vannak, akik jogi lépésekkel, sőt perekkel fenyegetődznek. Mások kapkodnak fűhöz-fához, hogy vakcinát szerezzenek. Tudják, hogy a bőrükre megy a játék, és számukra nem lesz mentség, hogy becsapták őket. Ők ugyanis elszámoltathatók, megbuktathatók. Érzik, hogy most mattot kapnak az Európai Bizottság, a globális cégek és a mögöttük álló pénzügyi kartell megbundázott játszmájában.
Az európai népek, amelyek elszenvedői a járvány következményeinek, csak ámulhatnak a dolgok alakulásán. A felismerésen, hogy az Európai Unió tisztségviselői pusztán a globális tőke érdekeit szolgálják, végszükségben sem számíthatnak rájuk. A közép-európai népeknek persze ez nem újdonság. Megtapasztalhatták már, mi történik, ha ellenállnak annak, hogy részt vegyenek a liberális ideológia nevében vezényelt gigantikus lakosságcserében, amelyet az illegális bevándorlók kötelező befogadásának neveznek Brüsszelben; vagy nem akarják feláldozni a család eszményét a genderelmélet és a sokneműség oltárán, sőt ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz.
A járványkezelés uniós kudarca azonban számunkra új kérdéseket is felvet, amelyekre választ kell adnunk saját érdekünkben. Át kell gondolnunk például, hogy életképes lehet-e egyáltalán egy olyan társadalmi berendezkedés, amelynek polgárai – mint az európai zavargások mutatják – nem hajlandók közösséget vállalni egymással? Hány válságot élhet túl az a társadalom, amelynek vezetői kicsit sem lojálisak saját állampolgáraikhoz? De a legfontosabb most, hogy átgondoljuk, mit kell tennünk azért, hogy mindezek ellenére megerősödve kerüljünk ki a járványból, és túléljük a globális térben zajló aljas játszmákat.