Hol vannak már a kemény szocialista pénzügyminiszterek? Békesi László, aki 1994 végén inkább lemondott, mert a miniszterelnök nem vette komolyan a gazdaság rossz állapotáról küldött vészjelzéseit? Vagy a rossz emlékű Bokros Lajos, aki végül képes volt rávenni Horn Gyulát a gazdasági megszorításokra? Sőt, akár Medgyessy Péter, aki pénzügyminiszterként képes volt arra, amire miniszterelnökként egyáltalán nem: őrködni a stabilizáció eredményei fölött, a választás előtti évben is ésszerű keretek között tartani a kormányzati költekezést?

Draskovics leváltása kapcsán most némák maradtak a nemzetközi pénzügyi központok. Ami sokat elárul a pénzügyminiszter leértékelődéséről, hiszen háromnegyed éve, Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésekor épp a külföldi nyomás tartotta pozíciójában Draskovicsot. A befektetők akkor attól féltek, a miniszterelnök-cserével a választásokra készülő magyar kormány visszatér a populista osztogatás politikájához, s a pénzügyminiszterben látták a stabil költségvetés zálogát. Azóta beláthatták, tévedtek. Bár szavak szintjén Draskovics határozottabbnak mutatkozott, mint a Medgyessy Péternek mindenben behódoló László Csaba, eredményei alig lettek jobbak. 2003-ban László háromszor, 2004-ben Draskovics kétszer módosította a költségvetési hiányra vonatkozó terveit, de végül a többször felpuhított számok is tarthatatlannak bizonyultak. A két pénzügyminiszterben közös volt a csodavárás: mindketten az utolsó pillanatig ragaszkodtak téves előrejelzésükhöz, míg azonban László a homokba dugta a fejét, Draskovics kormányzati bevételek ide-odatologatásával próbálta kozmetikázni az eredményeket. Az emberek közérzete szempontjából mégis nagy különbség van a két pénzügyminiszter között: míg László Csaba költségvetését a parttalan kormányzati osztogatás lehetetlenítette el, Draskovics Tibor alatt úgy állt fejre az államháztartás, hogy már osztogatás sem volt.

Rekordon a deficit

Inkább ez, az osztogatás hiánya, és nem az egyre riasztóbb makrogazdasági adatok késztethették a miniszterelnököt pénzügyminiszterének lecserélésére. Akár hihetünk is Gyurcsány Ferencnek, amikor kijelentette: amikor döntött Draskovics menesztéséről, még nem ismerte a másnap megjelenő, tragikus költségvetési hiányról szóló jelentéseket. Tudta ellenben, hogy Draskovics inkább meg akar felelni a kiegyensúlyozott költségvetésre felszólító brüsszeli elvárásoknak, mint a költekezést ösztönző pártérdekeknek. Bár szavak szintjén a miniszterelnök is a szigorú gazdaságpolitika híve, vagyis akár egyetértésben is dolgozhatnának a stabilizáció megvalósításáért, Gyurcsány egyéb megnyilvánulásai azonban pont az ellenkezőjéről árulkodnak. Például az adóreform gondolatának váratlan miniszterelnöki felkarolása (Demokrata, 2005/7), ahol a röptében felállított adóreform-bizottság szabályosan beszorult a kormányfő és a pénzügyminiszter közé: Gyurcsány ugyanis folyamatosan merész elképzelések kidolgozására ösztönözte a bizottságot, miközben Draskovics (Brüsszellel egyetértésben) arról beszélt, hogy a reformmal nem csökkenhetnek a költségvetés bevételei. Végül a pénzügyminiszter győzött, a bizottság olyan tervezetet tett az asztalra, amivel nem csökkennek számottevően az adóterhek – a miniszterelnök pedig bejelentette, hogy nem tart igényt a bizottság javaslataira.

Draskovics ellenállása persze érthető: az adócsökkentés a költségvetési fegyelem látszatát is elmosta volna, miközben a gazdasági sarokszámok már így is jócskán megtépázták a Pénzügyminisztérium tekintélyét. Köztudott, tavaly az eredetileg tervezett 3,8 helyett végül 5,3 százalékon állt meg az államháztartás hiánya – s ezt is csak úgy sikerült tartani, hogy az utolsó negyedévben a minisztérium megtagadta mintegy 240 milliárd forintnyi visszaigényelt áfa kifizetését (Demokrata, 2005/12). További kozmetikázást jelentett a közalkalmazottak 13. havi bérének 0. havivá történő átminősítése – így az már a következő év költségvetésébe került át. Nem beszélve az agrártámogatások és több, unióhoz kapcsolódó támogatás késleltetett kifizetéséről, vagy az autópálya-kivitelezések magánkézbe adásáról, ami így csak később, bérleti díj formájában terheli majd az államot. Igazság szerint a látszat fenntartásában, „kreatív könyvelési ötletekben”, kimagyarázkodásban kitűnő volt a bukott pénzügyminiszter. Brüsszelben kétszer is diadalt aratott. Elérte az eva uniós jóváhagyását, valamint hogy a rendszerváltó országokban a költségvetési hiányból levonhatók legyenek a magánnyugdíj-pénztári befizetések miatt kieső bevételek. Utóbbi önmagában 1,1 százalékponttal csökkentette a magyar költségvetés hiányát anélkül, hogy a kormány bármilyen stabilizációs intézkedésre kényszerült volna. Más kérdés, hogy a sok magyarázat, kivétel, áttologatás, vagyis számmisztikus bűvészkedés eredményeként a legbennfentesebb pénzügyi szakértők számára is szinte áttekinthetetlenné váltak a költségvetés tényleges pénzügyi folyamatai – ahogy erre az Állami Számvevőszék friss jelentésében fel is hívja a figyelmet. A korábban oly közérthető „államháztartási hiány” például a tavalyi évre a különböző számítások szerint négy különböző eredményt is mutatott, 4,5 százaléktól 6,3 százalékig, amiből mindenki levonhatta a neki leginkább tetsző következtetést.

Az idei hiánymutatókat azonban már semmilyen módon nem lehet kimagyarázni. A miniszter menesztése utáni napon nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a tavaszi hónapokban még soha nem állt ilyen kedvezőtlenül a költségvetés. Három hónap alatt már feléltük az egész évre tervezett 1023 milliárd forintos költségvetési hiány 47 százalékát. S a tempó áprilisban csak nő, a minisztériumi prognózisok szerint hó végére immár 71 százalékra (729 milliárd forintra) dagad a hiány. Az elmúlt csődös években április végén ez 45-50 százalék körül mozgott, s még a szocialisták által ostorozott 2002-es választási évben is csupán 62 százalékon állt. Magyarázatok persze ezúttal is vannak, ám ezekkel inkább öngólt lő a Pénzügyminisztérium. Várfalvi István helyettes államtitkár tájékoztatója szerint például 180-200 milliárd forint kiesést jelentenek a tavalyról visszamaradt áfa-kiutalások, 46 milliárd rendkívüli kifizetést a tavaly elmaradt mezőgazdasági támogatások, nem is beszélve a nulladik havi bérek kifizetéséről. Ám okkal mondja erre az ellenzék: nem tisztességes most rendkívüli tételként feltüntetni azokat a kötelezettségeket, amiket tavaly a költségvetés kozmetikázása érdekében tolt az idei évre a kormány. Bár a minisztérium állítja, az év további részében több lesz a bevétel, és kevesebb a kiadás, vagyis tartható a költségvetés, az elemzők többsége csak legyint: ez hangzott el tavaly, tavalyelőtt, és azelőtt is, majd szeptember-október környékén jött a célszámok módosítása, ami decemberre szintén illúziónak bizonyult…

Vannak azonban tények, amiket nem lehet dumával elfedni. Mert lehet ugyan a költségvetést jobb- vagy baloldali fogsorral rágni, az államadósság növekedéséből azonban világosan látszik: Magyarország súlyosan túlköltekezik. 2001-ben, az elmúlt évtizedek legkevésbé eladósodott évében az államadósság a GDP 54 százalékára rúgott, 2002-ben ugyanez már 57 százalék volt, 2003-ban 59 százalék, tavaly pedig átlépte a 60 százalékos szintet, ami pedig az euró bevezetésének a kritériuma. Igaz, Draskovics brüsszeli varázstrükkje az adósságmutatókat is megszépítette. Az unió engedélyezte, hogy a nyugdíjreform miatt Magyarország a valóságosnál 3,1 százalékponttal kisebb államadósságot számolhasson el. A diplomáciai siker azonban nem a sorok rendezésére, inkább további költekezésre ösztönözte a kormányt. Varga Mihály korábbi pénzügyminiszter számításai szerint a koalíció első két és fél évében 3700 milliárd forinttal nőtt az államadósság, amire az idei év elején további 600 milliárd rakódott. Így minden magyarországi lakosra 1,3 millió forint államadósság jut.

Korlátozott Pénzügyminisztérium

Elemzők állítják: Magyarország 100 forint bevételből 109 forintot költ el, amit igazol is a költségvetési hiány vagy az államadósság alakulása. Számítások szerint az elmúlt két és fél évben 8000 milliárddal több pénzt költött önmagára az állam, mint a megelőző időszakban. Ami különösen elszomoríthatja a miniszterelnököt, hogy az állam „gavallérkodásából” semmit nem érzékel az ország. Medgyessy Péter még legalább a népszerűségi listák csúcsára ugrott a kétszer száznapos osztogatással, ezek hatása azonban már elmúlt, s most, a választások közeledtével a szocialisták népszerűsége évtizedes mélypontjára esett vissza. A miniszterelnökről pedig az a vélemény alakul ki: csak beszél, de végül nem valósít meg semmit. Ebben a környezetben kellene Gyurcsány Ferencnek egyszerre felszámolnia az állami túlköltekezést, s megfordítani a választók hangulatát, ami lehetetlen feladat. Draskovics eltávolítását nyilvánvalóan a hangulatjavító célok ösztönözték. A koalíciót súlyos tekintélyveszteség érte a pénzügyminiszter áfa-visszatartási ötlete miatt, multinacionális cégek és kisvállalkozók gyakorlatilag egységesen lázadtak fel a kormány ellen. A Pénzügyminisztérium által generált központi áremelések a munkavállalókban is lerombolták a kormánypárti hangulatot. Tavaly a kormányzat által meghatározott termékek ára 8 százalék fölé emelkedett, aminek döntő szerepe volt abban, hogy 6,8 százalékos (a tervezett duplája) lett az éves infláció – ennek eredményeként pedig nyolc év után újra csökkent a bérek értéke. Nem használ a kormány népszerűségének az egekbe emelkedő benzinár sem. Egy interjúban Gyurcsány Ferenc még megismételhetőnek tartotta a tavalyi – jelképes, de az árakon mégis kicsit enyhítő – adókompenzációs rendszert, aztán megkapta a Pénzügyminisztérium értesítését: a lehetőség közben kikerült a jogszabályokból.

De nem volt népszerű a pénzügyminiszter a kormányban és a szocialista pártban sem. A kormányfő kezdettől ellenszenvvel viszonyult Draskovicshoz, az pedig végképp felbőszítette, hogy a miniszter ímmel-ámmal látott hozzá az adóreformok előkészítéséhez, és nem rejtette véka alá véleményét, hogy semmilyen alapja nincs a Gyurcsány által beharangozott adócsökkentéseknek. A szocialisták a párton kívüli Draskovics helyett már László Csaba bukása után is Veres Jánost szerették volna a miniszteri székbe ültetni, arról nem beszélve, hogy pártnak ugyanúgy érdeke a lazább költségvetés, mint a kormánynak, ennek megvalósítására pedig a pénzügyminiszter egyre kevésbé mutatkozott hajlandónak. De még saját beosztottjai sem szerették Draskovicsot pökhendi, kioktató stílusa miatt. S amint a külföld is kihátrált mögüle, a miniszter okkal érezhette azt, hogy elfogyott körülötte a levegő. Nem véletlen, hogy egyetlen politikus sem hozott fel szakmai indokokat Draskovics menesztésére. Kuncze Gábor például így fogalmazott: ha nincs meg a bizalom, váltani kell. A szakmai indokok alapján ugyanis a kormánynak önmagát kellett volna felmentenie, hiszen tragikus gazdasági mutatókról sokkal inkább tehetnek a rossz döntéseket hozó kormánypártok, mint a bevételek után loholó Pénzügyminisztérium.

Veres iránt teljesebb a bizalom. Az új pénzügyminiszter 1979-ben lépett be a szabolcsi MSZMP-be, s az elmúlt évekre a szocialisták első számú gazdasági szaktekintélyévé nőtt, aki ráadásul ismerősként tér vissza a Pénzügyminisztériumba, ahol korábban népszerű államtitkárként dolgozott. Mint általában a párt embereivel, a forgószélként érkezett, önmagát sokkal inkább vállalkozónak tekintő Gyurcsány kezdetben nem szimpatizált Veressel. Hogy mégis a Miniszterelnöki Hivatal kabinetfőnökévé nevezte ki, egyfajta gesztus volt az apparátus felé. A távolságtartás azonban később enyhült: a miniszterelnök és kabinetfőnöke jó néhány közös pontot fedezhettek fel életpályájukon. Mint Gyurcsány, a rendszerváltozás után Veres is vállalkozóként csiholt tőkét korábbi kapcsolataiból, aminek köszönhetően napjainkra az egyik leggazdagabb, több száz milliós vagyont felhalmozott parlamenti képviselővé vált. Ugyanakkor – ahogy egy megyei ellenzéki politikus fogalmaz – Veres soha nem bonyolódott zavaros üzleti akciókba. A közös pontok, és a háromnegyed éve tartó munkatársi viszony ellenére Gyurcsány mégis óvatos Veressel. Más, pártfüggetlen szakemberekben is kereste Draskovics utódját. A szocialisták gazdasági ásza végül azért ülhetett mégis a miniszteri székbe, mert az államháztartás jelenlegi helyzetében, s főleg a választások előtt törvényszerű költekezési nyomás miatt senki nem vállalta el a posztot.

A párt emberenként Veres elvileg ugyanúgy érdekelt a költekezés ismételt beindításában, mint Gyurcsány. De biztos, ami biztos: a kinevezéssel egy időben a miniszterelnök korlátozta a pénzügyminiszter hatáskörét. A korábbi gyakorlat, miszerint a Pénzügyminisztérium dolga a gazdaságpolitika kialakítása, immár a múlté. Az egyszemélyes vezetést kedvelő Gyurcsány úgy véli, Veresnek nem meghoznia, hanem végrehajtania kell a döntéseket. A gazdaságpolitika kialakítását pedig éppen Veres utódjára, a kabinetfőnöki széket elfoglaló régi barátjára, Szilvássy Györgyre bízza. Mert hogy a problémák nagy részét most nem az egyes szakterületek megreformálásával, hanem a különböző ágazatok együttműködésének felülírásával (párhuzamosságok kiszűrése, minisztériumok között elvesző ügyek stb.) orvosolná a kormányfő. S figyelemre méltó, hogy közben a Gyurcsány-brancs másik tagja, Kóka János is egyre inkább gazdaságpolitikai teoretikussá emeli magát. Draskovics menesztésének napján immár a gazdasági miniszter volt az, aki a kormány nevében válaszolt a pénzügyi politikát firtató ellenzéki kérdésekre. Felszólalásában nem rejtette véka alá a draskovicsi időszak gazdaságpolitikájáról alkotott lesújtó véleményét: „feneketlen zsákba megy az adófizetők pénze, a zsákot nem érdemes tovább foltozgatni, inkább új zsákot kell varrni”. Erősen kérdéses persze, hogy mindezért valóban Draskovicsé-e a felelősség.

Konkrétumok nélkül

Bár szavak szintjén a miniszterelnök és az új pénzügyminiszter is a szigorú gazdaságpolitika híve, ahol csak mérsékelt reformokkal lehet némi forrást felszabadítani, valójában homályos, mit is vár Gyurcsány Ferenc a meggyengített hatalmú pénzügyminisztertől. Veres már kinevezésének napján kijelentette: a nagy államháztartási rendszerek mély átalakítására nincs lehetőség, mivel mégsem kezdődött meg az erre utaló programok kidolgozása. Ígért ugyan néhány apróságot: a fuvarozók jövedéki adójának csökkentését, hosszabb távon pedig az iparűzési adó átalakítását, ezekről azonban már Draskovics is előrehaladott tárgyalásokat folytatott. Veres is megpendítette az évek óta felajzott húrt: komoly adócsökkentésre adna lehetőséget, ha növelni lehetne a járulékfizetők számát, hiszen minimum évi ezermilliárd forint adó- és járulékbevétel tűnik el a fekete- és szürkegazdaságban – ezzel azonban már másfél évtizede nem tudnak mit kezdeni a kormányok (Demokrata, 2005/4).

Konkrétan: semmi. Túl ezen néhány nagyívű elképzelés a miniszterelnöktől a 100 lépés program keretében: a szociális juttatások, az egészségügy, a közigazgatás reformja, amihez viszont – Veres mondta – hiányoznak a konkrét programok. Vagyis megint csak a duma. Erre mondta Tóth István, Budapest Economics elemzője: a reformokkal való szórakozás eredményeként a nullához közelít a gazdaságpolitika hitelessége.

Első sajtótájékoztatóján Veres kijelentette: a rossz negyedéves adatok ellenére nincs szükség a költségvetés átalakítására, tarthatók lesznek a tervezett hiányszámok. Vagyis év végén csupán 3,6 százalék lesz a költségvetés hiánya – a nyugdíjreform-kedvezmény nélkül 4,5 százalék lenne -, ami harmadával kisebb a tavalyi szintnél. A hazai gazdaságkutató intézetek azonban már korábban is 5 százalék körüli értéket kalkuláltak, a Nemzeti Bank 5,3 százalékot, a legfrissebb adatok nyomán londoni elemzők pedig már 6 százalék fölötti értéket is elképzelhetőnek tartanak. És akkor még meg sem indult a mindenki által biztosra vett újabb osztogatási hullám. Amiben viszont majd nagyszerűen lehet Draskovicsra visszamutogatni…

A szigorú költségvetés esélyeit rontják azok az időzített bombák, amelyeket még Medgyessy Péter helyezett el. Idén már három hetet kell kifizetni a választásokon beígért 13. havi nyugdíjból, jövőre pedig menthetetlenül csönget a negyedik hét is. Októberben pedig esedékes az egészségügyi hozzájárulás eltörlésére.

————————–

Miniszterbuktató hétfő

Ha hétfő, akkor Gyurcsány Ferenc felment egy minisztert. Egyelőre csak ennyi körvonalazódik a miniszterelnök által két hete felvázolt „száz lépés” programból, ami immár két kormánytag fejébe került. Németh Imre agrárminiszternek, az e heti áldozatnak körülbelül ugyanannyi írható a rovására, mint Draskovics Tibornak. Végrehajtotta a miniszterelnöki utasításokat, s amikor az elvonások miatt immár nem maradt elég pénz a minisztériumban, törvényszerűen szembekerült a társadalommal. Ugyanakkor tény, hogy valóban Draskovics és Németh Imre döntései miatt érte a legtöbb támadás a kormányt. Ahogy Draskovics az áfát, Németh Imre az unióhoz kapcsolódó agrárkifizetéseket tartotta vissza, hogy legalább látszólag egyensúlyban tartsa a tavalyi költségvetést. Pontosabban nem csak ezt: forráshiány miatt nem került sor a baromfi- és sertéstámogatások kifizetésére sem, amire egy évvel ezelőtt épp tüntetések miatt vállalt kötelezettséget a kormány, és a minisztérium elmaradásba került egy sor más ágazati kifizetéssel is. S ahogy Draskovics ellen a cégvilág, ugyanúgy lázadtak fel Németh Imre ellen az agrárium szereplői. A februári traktoros tüntetés keretében közel egy hónapig állomásoztak a gazdák Budapesten, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy teljesen lezárják a fővárosba vezető utakat. A minisztérium kommunikációja csak olajat öntött a tűzre: a miniszter azt nyilatkozta, a kisgazdaságok 50 százaléka már megkapta a nekik járó támogatást, miközben az emberek azt tapasztalták, hogy környezetükben még senki sem. Az ellenzék szerint egyébként ez azóta sem változott. Lengyel Zoltán, a Fidesz mezőgazdasági kabinetjének vezetője úgy tudja, a gazdák 20 százalékához még mindig nem jutottak el az uniós földalapú támogatások, miközben Németh Imre arról beszél, hogy hiánytalanul elbírálták a pályázatokat.

Az elmúlt egy évben Németh Imre minisztériumát folyamatosan fojtogatta a pénzhiány, s így a rosszul működő minisztérium gyakran a vezércikkekben szerepelt. Komoly kudarcot jelentett az elmúlt évi kiemelkedő gabonatermés, mert a gazdák nem tudták terményüket elhelyezni az állami raktárakban, mivel azt a minisztérium korábban már bérbe adta magántársaságoknak. De az állatállomány ijesztően csökkenő létszáma vagy a meredeken eső terméseredmények is világosan mutatták, hogy rosszul mennek a dolgok az agráriumban. Sertésből például egymillióval (!), tehénből 20 ezerrel (10 százalékkal) van kevesebb, mint egy évvel korábban. Ugyanakkor a miniszter javára írható, hogy néhány év alatt a semmiből építette ki az agrárigazgatás és -ellenőrzés módszerét, amihez a Fidesz-kisgazda harcok miatt hozzá sem kezdett az előző kormány.

Veres Jánoshoz hasonlóan az új miniszter, Gráf József szintén régi pártkatona. Az MSZMP-be 1970-ben lépett be, komolyabb tisztségeket 1992 óta tölt be. Szintén tagja a szocialisták „arisztokrata szárnyának”, vagyis a vállalkozásokat működtető, vagyonosabb párttagok között tartják nyilván. Tavaly nyáron az állami agrártársaságok privatizációjánál botrányba is keveredett: a Mezőgazdasági Bizottság tagjaként döntött az egyik világszínvonalú agrártársaság, a Bólyi Mezőgazdasági Rt. privatizációjáról, amit aztán az általa is (10 százalékban) tulajdonolt cég vásárolt meg. A hivatalos indoklás szerint Gráf azért kapta meg a bársonyszéket, hogy gördülékenyebbé tegye az uniós támogatások fogadását, s erősítse a különböző mezőgazdasági ágak és termékpályák közötti együttműködést.

Az ismételt minisztercsere napján az Allianz elemző csoport londoni irodája arra hívja fel a figyelmet: „úgy tűnik, az utóbbi idők civakodásai kikezdték a szocialistákat, a párton belüli veszekedések, a fokozatosan mind populistábbá váló alapállás a koalíció megingásával fenyeget”. Egyúttal a korábbinál kockázatosabbnak minősíti a magyarországi befektetéseket.