Bár tévednék

A németségen gondolkodtam. Tudom, ez fura időtöltésnek tűnhet esetleg, hisz annyi minden hasznos dolgot lehetne csinálni egy péntek reggelen, de így történt.

A német lelkiségen és a német fajiságon gondolkodtam. „Faj.” Ettől a szótól félünk, ezt a szót kerüljük. Menekülünk tőle. De attól még létezik. Menekülünk, mert a „faj” kifejezéshez kínos emlékek tapadnak, és mivel háborút nem láttunk, leginkább olyanokra emlékszünk, hogy mi történt velünk, amikor legutoljára ezt a szót a szánkon kiejtettük. Vagy leírtuk. Semmi jó.

Másrészt kerüljük azért is, mert nem egyértelmű. Mást ért rajta a humán értelmiségi, mást a kisember és mást a reál beállítottságú tudós. „Minden ember egy fajba tartozik!” Ezt szokták odavetni büszkén minden ilyen jellegű vitában mint végső érvet. Majd illesztenek utána három szmájlit. Holott maga a szó régebbi, mint a tudományos osztályozás.

Bogár. Ez is régi szó. A magyar ember így nevez több mint ezer év óta minden apró, ronda mozgó-mászó vackot. Hogy aztán az tudományos értelemben rovar-e vagy bogár, az nem érdekli. És igaza van. A „beszél tücsköt-bogarat” kifejezés régebbi, mint maga a rendszertani besorolás fogalma. Szóval, a fajiság is létezik kultúrtörténetileg, értelme is van, igenis behatárolható, és a német fajiság lényege – mert ugye azon töprengtem elsősorban – valahol a végtelen, monomániás pontosságban rejlik. A tökélyben. A tökélyre vitt fel­adat-végrehajtásban.

Jó autót akarsz? Vegyél német kocsit. Ezt mindenki tudja. A német az olyan, hogy adnak neki egy feladatot, és azt tökéletes pontossággal, magas színvonalon teljesíti. Hogy az az olcsó, tömeggyártású, ám igényes automobil megteremtése, a feltartott kezű menetelés, szuronyos roham vagy a nemzeti önfelszámolás-e, az mindegy.

Most, azt hiszem, az önfelszámolás a vezérelv, az lett kiadva, és a német faji psziché olyan, hogy ezt is tökélyre viszi. És végrehajtja. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnik. Bárcsak ne lenne igazam.