„Nekünk (mármint Angliának) nincsenek örök barátaink, és nincsenek állandó ellenségeink. Az érdekeink azok, amelyek örökök és állandók, és a feladatunk ezen érdekek követése” – így foglalta össze egyszer lord Palmerston, a magyar kiegyezés korának brit miniszterelnöke kormánya külpolitikájának lényegét.

Hirdetés

A mély igazság mellett nem kevés cinizmus rejlik e szavak mögött, annak a férfinak a cinizmusa, aki egy világbirodalom élén megengedheti magának a fölényes magatartást.

Magyarország nem világbirodalom. A polgári kormány sokat tett a szuverenitásunkért, és mára nem is kétséges, hogy ami a hazánkat illeti, minden lényeges kérdés itthon dől el. Ezzel együtt is osztozunk a többi közepes méretű és erejű állam sorsában, ezer szállal kötődünk a világ többi államaihoz, és nem mindegy, az érdekeken túl milyen érzelmek fűzik azokat hozzánk. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarországnak érdeke barátok szerzése állami szinten is.

Az utóbbi években ez a kapcsolatépítés, mondjuk úgy, elnehezült. A lengyelekhez sok évszázados barátság fűz, de a lengyelek most, az ukrajnai háború ürügyén olyan nagypolitikai játszmába kezdtek, amelybe semmiképpen nem követhetjük őket, és ez megterheli a barátságunkat is. Az Antall József kezdeményezte V4-összefogás, amely pedig komoly támaszunk volt, éppen ezért szintén alapjáraton döcög, a csehek a lengyelekkel tartanak, a szlovákok a cseheket követik.

A németekkel, ha tetszik, ha nem, össze vagyunk kapcsolódva, de ők most csupán sodródnak az eseményekkel, a „sógor” Ausztria egyre kioktatóbb hangot üt meg. Otthonunkban, Európában megfogyatkoztak a barátaink, de ilyenkor új lehetőségek is nyílnak. Tudjuk mindnyájan, hogy a francia–magyar kapcsolatok súlyos történelmi terheket viselnek, mégis érdekközösség munkálható ki a két ország között, ami rokonszenvvé is nemesedhet. És persze ott a nagyvilág, az évszázados, olykor évezredes történelmükkel is lenézett távoli államok, amelyek örömmel fogadják a baráti magyar jobbot. Velük barátok között vagyunk a világban.

Korábban írtuk