A XV. századi Magyar Királyság olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy Vitéz János prímás-érsek esztergomi palotájába özönlöttek a tanulni vágyó ifjak a nyugati országokból. Sorolhatnánk tovább, hogy a magyar nemzet hányszor volt fáklyavivő, és a történelem során a cselszövésekkel és túlerővel szembeni bukások után hányszor állt ismét talpra.

A legnagyobb veszteséget sem hagyhatjuk ki, Trianon poklát, amely a magyarságnál kevésbé kemény és türelmes nemzetet már rég leírta volna az európai térképről.

A nemzeti karakter alakulását a fenti tényezők mind befolyásolták, de ennek lényegét a boldogabb nemzetek soha sem értették meg, jó néhányan pedig kihasználták. Éles szemmel látta gróf Teleki Pál, amikor azt írta: „Istenben bízva, erős akarattal, független erővel, bátor nyugalommal és a sok évszázados nemzeti lét bizodalmával állunk nehéz vártánkon a vergődő, harcoló Európa kellős közepén”.

Nagyon jól érzékelte a kiváló államférfi a magyarság keletről hozott örökségét, a bátor nyugalmat, a bizalmat, a jövőbe vetett hitet. Már sokan és sokszor temették nemzetünket, de mindig támadt erő és egy azt képviselő vezető, aki fölvállalta a már-már reményében ellankadó nemzet akaratának győzelmét. Hasonló, sőt nehezebb helyzetben volt az ország Trianon után, és láss csodát: húsz év után a magyar név ismét szép lett.

Mi az a titok, amivel a magyar nemzetet megáldotta a Teremtő, hogy a legmélyebb lelki válságból is ki tud emelkedni, és kézbe tudja venni saját sorsát? Ezt a titkot is többen megfejtették, köztük Teleki Pál miniszterelnök is: „Ki tudjuk várni, hogy az események megérjenek, leszűrődjenek, s megvárjuk azt nyugodtan, mert népünknek ez alaptermészete”.

A magyarság a legtürelmesebb népek egyike, hiszen génjeiben ezt hozta messze Belső-Ázsiából. A keleti emberek lelkéhez mindig is közelebb állt a más emberek elfogadása, kultúrájának és hitének tiszteletben tartása. Nem véletlen, hogy a Kárpát-medence menedéke lett számos menekülőnek, hontalan népnek, rendre jobb életre vágyó, űzött törzseknek, csoportoknak.

Kérdés, hogy az elmúlt nyolc évben tanúsított magatartás, a „bátor nyugalom” hasznunkra vált-e? Kijelenthetjük, hogy mindenképpen, ha a távoli célt, a békés, boldog Magyarország megteremtését tartjuk szem előtt. Az is igaz, hogy voltak pillanatok, amikor csak összeszorított fogakkal és ököllel volt képes túlélni a nemzet azokat a megaláztatásokat, kifosztásokat, fizikai-lelki megtöretéseket.

Ha a bátor nyugalom nem győz a jogos felháborodás fölött, lehet, hogy ma egy forradalom utáni romba döntött ország és halottakat temető, depresszióba süllyedt nemzet reménytelen igyekezetét látnánk.

Az április 11-ei szép tavaszi napon talán sokan megértették a türelmetlenebbek közül is, hogy olyan történelmi esemény részesei lehetünk, amilyen még nem fordult elő nemzetünk életében: társkormányzásra hívták meg a nemzetet, most először vehetjük kézbe saját akaratunkból és döntésünk szerint a saját sorsunkat. Régi mondás szerint a Teremtő Isten azt próbálja meg nagyon, akit szeret. De csak annyi terhet rak a vállára, amennyit elbír. A magyar nemzet eddig mindent kibírt, köszönhetően a nemzet türelmének, bátor nyugalmának és tehetségének.

A bátor nyugalom azt is magában foglalja, hogy sok mindent elviselt a nemzet, de ősi erényeit soha nem adta föl. Erőt adott ehhez a határainkon kívülre szorított, földarabolt nemzetrészek összetartozási érzése, amelyet évtizedek alatt sem sikerült megtörni, elszakítani, pedig mindent elkövettek annak érdekében. A „haza a magasban” megtartó ereje a bátor nyugalmat erősítette.