Sok minden eszembe jut Horváth Csaba akciójáról. Elsősorban is nem értem, hogy a párttag polgármesterek, akik ráadásul még pártlistáról bekerült parlamenti képviselők, kiknek már a jelölése is a pártjuktól függ, miként képzelik a „pártjuk fölé emelkedést”? Amúgy a kerekasztal-beszélgetések nemigen igényelnek léghajókat, de az ilyesmi, úgy látszik, nagy divat az MSZP-ben. Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy Gy. Németh Erzsébet fővárosi szocialista frakcióvezető asszony az előző kampányban a sajtó élénk meghökkenésére Aquincum magasságában egy hajóból szekercéket dobált a Dunába. Kiderült, hogy ezzel a nem túl könnyen felismerhető képzettársítással a fővárosi, MSZP-vezette koalíció által megépítendő Duna hidak megvalósítását kívánta közeli kilátásba helyezni. Apró szépséghiba, hogy a híd azóta sem épül, legkevésbé az aquincumi. Mindez persze fantáziaszegény a Duna hossztengelye alatt vezetett alagút ötletéhez képest, ami mellett viszont eltörpül az az elhatározás, amelynek alapján az MSZP óbudai polgármesterjelöltje 2002-ben egy sószóró beszerzésével támogatta a Római parti árvízvédelmi munkákat, de nem szeretném elironizálni a kérdés lényegét. Csak arra utalok, hogy az együttműködés nem az ilyen színpadias alakításokon múlik. Inkább a belátáson, racionális elszánáson. Azon is, milyen mintát vesznek a helyi szervezetek pártjaik vezetőitől. Nem szabadna például olyan otrombán kiforgatni egymás szavait, ahogy mondjuk Hiller úr, de mások is teszik Orbán Viktor szavaival.

Orbán ugyan meg nem bántott egyetlen szavazót sem Tusnádfürdőn, csupán a vezetésről mondott véleményt. Ám ha Hiller úr mégis belekeveri a választókat ebbe a mondva csinált vitába, ahogy a közszolgálati tévében tette, nem illő megfeledkeznie arról, hogy amikor a választópolgárok leadták voksaikat, akkor nem ő volt a pártelnök és nem a jelenlegi miniszterelnök úr volt a miniszterelnök-jelölt. A „választók ítélőképességét” már csak ezért sem kritizálhatta Orbán Viktor. Az ilyen állítás nem több, mint spekuláció és heccelés. Akárcsak az Orbán család „gazdagodását” vizsgáló parlamenti bizottság. Az elnevezés maga is rosszindulatú és félrevezető.

Általában megfigyelhető, hogy akik Orbánnal nem szimpatizálnak, azok nem is tudják, mit mondott tulajdonképp a volt miniszterelnök. Inkább az elvakult rivális politikusok által kiforgatott, neki tulajdonított gondolatokat idézgetik, mivel ezeket sokkal többet látják, hallják a médiában. Mindenesetre furcsa egy demokrácia az, ahol nyolc hónappal a ciklus vége előtt senki nem érdeklődik a kormánynál, mit teljesített a választási ígéreteiből, ezzel szemben a kormányoldal kommunikációjának alapját bombabiztosan az ellenzék egyetlen, igazán emblematikus alakjának vég nélküli automatikus támadása, szinte minden szavának szétcincálása képezi.

Ha Horváth Csaba meghív, elmegyek az egyeztetésekre. Személy szerinti meggyőződésem, hogy Budapest érdeke ma egyértelműen azt kívánja, hogy a városvezetésben az MSZP és a jobboldal pragmatikus közeledést és sokkal együttműködőbb kommunikációt mutasson. Vagyis a konzervatív beállítottságú polgármester képes legyen együtt dolgozni a baloldali frakcióval és fordítva. Szükséges feltétel, hogy ne legyen egyszínű a városvezetés. Nem kell félni a másik oldali politikusokat bevinni a városvezetésbe.

Horváth Csaba kollégám csak abban téved, hogy pillanatnyilag a polgármestereknek nem egymással, hanem saját helyükön kell konszenzust teremteniük. A durván átpolitizált, ugyanakkor kapkodó és most épp kapitális propaganda-kampányba kezdő fővárosi városvezetéssel szemben a jelenlegi szabályozás mellett – jószerivel egy parlamenti választási kampány küszöbén – ma még elég szerény lehetőségek mutatkoznak. Az együttműködés megkezdése tehát szükséges, és elengedhetetlen. Eredményre elsősorban a fővárosi önkormányzat viszonylatában főképpen a 2006. évi választás után vezethet, de hangsúlyozom, az sem mindegy, hogy a kommunikáció a legfelső szinteken hogyan alakul.