Kedves Karcsi bácsi!

Huszonöt esztendeig elképzelhetetlen volt a Demokrata Szókimondó című rovatod nélkül, és az a megtiszteltetés ért, hogy ennek hosszú időszaknak a második felében hozzám futottak be az írásaid, én szerkeszthettem őket.

Bár előtte telefonon már beszéltünk arról, hogy befejezed a sorozatodat, emlékszem, furcsa szomorúság fogott el már három három és fél évvel ezelőtt is, amikor megkaptam a leveledet, amiben ez állt; „Kedves Péter! Ez az utolsó írásom. Barátsággal üdvözöllek: Károly”

Most pedig…

Amikor pontot tettél a rovat végére, kollégáimnak adott interjúdban így fogalmaztál:

„A szerencse gyermeke vagyok, mert sok munkahelyem volt, és egyik jobb volt, mint a másik. De talán mégis a Demokratát kedvelem a leginkább, mert mindvégig kísért és segített a kollégáim, valamint az olvasóim szeretete.”

Örülünk, ha így érezted.

Nyugodj békében!

Korábban írtuk

Hirdetés