Károlyi és hívei békéről és demokráciáról szónokoltak, miközben a peremterületeken az antant támogatásával megindult a cseh, a román és a szerb támadás. Rövid három hónap alatt elveszett Erdély, Felvidék és Délvidék. 1919 első napjaiban beteljesedett a történelmi Nógrád vármegye sorsa is. A cseh vezetők – kezdeti udvariasnak látszó viselkedés után – közölték az itt élőkkel, hogy hamarosan egy új, eddig nem is létezett állam polgárai lesznek. A csehszlovákoknak kellett volna még egy darabka Magyarország, ezért országuk részévé akarták tenni az Aszód-Balassagyarmat közötti és az Ipolytarnóctól északra eső területeket. 1919 januárjában az Ipoly menti demarkációs vonalat átlépték a cseh csapatok, amelyre a magyar katonaság csak tiltakozással reagált. Idegen kézre került többek között Balassagyarmat, Szécsény, Ipolytarnóc, Dejtár és Litke. Volt olyan cseh térkép, amelyen az Aszód–Hatvan közötti helységnevek már szlovák néven szerepeltek, még Gyöngyösnek is szlovák nevet adtak.

1919. január 15-én elhagyták Balassagyarmatot az ott állomásozó 38-as és 16-os magyar honvédek, és egészen Aszódig vonultak vissza. A város cseh kézre került. A megszállók jelenlétét először a vasutasok elégelték meg, akadályozták a csehek kapcsolatát Losonccal és felvették a kapcsolatot a kivonult honvédekkel, hogy összehangolják tevékenységüket a város felszabadítása érdekében. A vármegyeházán összegyűltek a köztisztviselők, akik eltökélték, hogy soha esküt és fogadalmat nem tesznek a cseheknek. Január 27-én történelmi jelentőségű összejövetelt tartottak a városházán. Jelképes kézfogásokra került sor; a vármegyei főjegyző és egy mozdonyvezető kezet rázott, és megállapodtak abban, hogy a két eltérő társadalmi rétegnek egy a célja: a nemzet léte a tét, ezért az összefogás elengedhetetlen.

Az elhatározáshoz csatlakoztak a polgárok, az iparosok, a tanárok és a diákok. Vizy Zsigmond százados január 29-én hajnalban pergőtűzben katonáihoz csatlakozott, és elkezdődött a magyar roham a csehek ellen, akik kénytelenek voltak visszavonulni a laktanyába. A hajnali harcokat követően a honvédség a vezetőség parancsára Magyarnándorig vonult vissza, hogy rendezze sorait. A harcot a csehek ellen a város polgárai, diákjai és pénzügyőrei kezdték meg; folyamatosan tűz alatt tartották a laktanyát, mintha a magyar katonai jelenlét ezt igazolná. A délutáni támadásokba már 200 géppuskás honvéd is bekapcsolódott; sötétedésre ismét magyar kézre került a város. A magyarok 78 cseh foglyot ejtettek, velük az iglóiak Hatvanig vonultak vissza. A harcoknak 4 magyar honvéd, 4 polgári személy és 2 vasutas áldozata és 8 cseh halottja volt. Balassagyarmatról riadóztatták az Ipoly-völgyét, ahol a magyarok visszafoglalták Szécsényt, Litkét, Rappot, Dejtárt és Patakot; 18 környékbeli települést mentettek meg a trianoni csonka Magyarországnak.

A csehek egész ezrede szétmorzsolódott, és a magyarokhoz teljes fegyverszünetért folyamodtak. Az eredmény – teljesen érthetetlenül – csak a fogolycserére terjedt ki. A helyzetet a magyarok nem használták ki, pedig a csehek Losoncon és Ipolyságon fűtött vonatok mellett várták a visszavonulási parancsot. Január 31-én már Balassagyarmaton voltak a 38-as, a 16-os és a 44-es csapatok és Vén Zoltán vezetésével a „székely bakák” is, akiket, ha a magyar vezetőség rászabadított volna a csehekre, ma Felvidék egy része magyar kézen lenne.

Balassagyarmat hivatalos ünnepe 1998 óta január 29-e. Az Országgyűlés a 2005. évi XXXIX. törvényben hajtott fejet a hősök előtt és a legbátrabb – Civitas Fortissima – címet adományozta a városnak. Az aranyoklevél szövegében ez olvasható: „Balassagyarmat lakóinak és védőinek az 1919-es támadás idején a város hősies védelmében tanúsított bátor magatartása előtt a magyar Országgyűlés fejet hajtott, és a legbátrabb város – a Civitas Fortissima címet adományozta”.

A volt vármegyeházzal szemben áll a Civitas Fortissima-emlékmű, amely Párkányi Raab Péter szobrászművész 2002-ben készült alkotása.