Az addig jobbára hallgató magyar társadalom, felidézve az 1956-os forradalom és az azt követő évek emlékét, erkölcsi és politikai ítéletet alkotott a rendszerről, amelyben élt, „így vált a magyar demokratikus átalakulás legnagyobb hatású szimbolikus aktusává Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetése” – írja Rainer M. János történész egyik tanulmányában. Számunkra itt és most az erkölcsi és politikai ítélet közötti szakadék a fontos. A gazdasági és a politikai ítélet ugyanis valóban megtörtént, az erkölcsi azonban elmaradt.

A Nagy Imre és társai újratemetésére kivonuló kétszázezer ember az azóta eltelt tizennyolc évben számos hasonló méretű rendezvényen jelent meg. A szónokok változtak, a tömeg célja azonban változatlan maradt: az erkölcsi ítélethozatal. Ami máig nem tudott megvalósulni. Miközben a politikai ítélet következményeként létrejött a demokrácia intézményrendszere, a gazdasági ítélet következtében pedig – talán túlságosan is – lebomlott az államvagyon, a posztkádári erkölcsnélküliség állapota fennmaradt.

Orbán Viktor mondta erről a Demokratának július elején: „Magyarországon demokrácia nélküli többpártrendszer tengődik […] a demokrácia épületei léteznek, a homlokzatok rendben, olykor ki is tatarozzák őket, azonban mögöttük az élet más szabályok szerint zajlik. Egy kiváltságos csoport megszállva a közhatalmi intézményeket, saját telhetetlen pénzügyi érdekei szerint irányítja Magyarország életét.” Az idézett szöveg az erkölcs hiányának tökéletes megfogalmazása, hiszen az erkölcs nem más, mint a társadalom többsége által elfogadott szabályok összessége.

Csakhogy a „demokrácia nélküli” állapot, azaz a többség által jóváhagyott szabályrendszer módszeres megszegése egy „kiváltságos csoport” által, nem a Gyurcsány-kormány találmánya, ez töretlen kádári örökség. Most ért tetőfokára, most vált olyan ingerlően kiterjedtté a szabályszegés, hogy ez a társadalom egyre nagyobb része számára kezd elviselhetetlenné válni. Kövér László nyilatkozta nemrég, „nézzük meg, mennyire tekinthető demokráciának, ami ma itt van, máris más lesz a diktatúra jelentése”. Hogy itt diktatúra volna? Ez talán túlzás, bár a demokrácia valóban nem jól működik. Kövér azonban még rá is dupláz, „az szerintem is gond, hogy 1990-ben nem zártuk ki a közéletből a korábbi elnyomókat”.

Erős mondatok. 1990 azonban már messze van. Az akkori mulasztást erős mondatokkal ma már nem lehet pótolni. Ennél többre van szükség. Az erkölcsi ítélethozatalt végre kell hajtani, s mert az erkölcs, mint mondtuk, a többség által elfogadott szabályok összessége, ennek a valóságos – és nem szimbolikus – aktusnak a többség akaratából kell megtörténnie.

De hogyan? A társadalom egészséges szabályrendszerét – ez arról szól, hogy mi jó és mi rossz, mi igazságos és mi igazságtalan – nem lehet sem jogi, sem gazdasági eszközökkel orvosolni. S ha mégis, az jóvátehetetlen károsodást okoz. A kádári puha diktatúra például egy erkölcstelen alku következménye volt: „ha ti nem lázadtok többé, mi hagyunk lopni”. A szabályszegés intézményesítése nem hoz megoldást. A „lehet, hogy nem erkölcsös, de jogszerű” ma annak a kiváltságos elitnek a jelmondata lett, amelyik morális értelemben a Kádár-korszak aljasságát hozta vissza.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a társadalom hosszú távon nem képes koherens erkölcs nélkül élni. És amennyiben valami okból a demokrácia nélküli kulisszák között tengődő politikai érdekképviseletek, a pártok valamiért nem képesek érdekeit hatékonyan megvédeni, akkor mint a kagyló kínjában a gyöngyöt, önmagából izzadja ki saját megváltásának esélyét. A cselekvő nemzet ugyanis nem hülye, nem alkalmatlan, nem szélhámos és nem gazember, amint Kövér László kissé idegesen gyalázni kezdte azokat az ezreket, akik néhány ember kezdeményezésére egy tudatosan félremagyarázott külsőségre alapozott támadássorozat közepette is egyre határozottabban akarják azt, amit elődeik 1989. június 16. óta akarnak. Erkölcsöt és igazságot.